Olvasok a sarokban

Szerző: Harlan Coben
Cím: Hat év
Kiadó: Jaffa
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 320

Itt van ez a kopasz amerikai faszi, aki Harlan Coben névre hallgat, húsznál is több sikeres krimit tudhat magáénak, imádják szerte a világon, s én még semmit nem olvastam tőle. Így rögtön a legutóbbi megjelenését, a 2013-as Hat év című mesterművét vettem kézbe, hogy lemaradásomat pótoljam. Jó adag kíváncsiság tombolt bennem Harlan Coben iránt, s a Hat év lassan egyéves trónolása a toplistán is arról győzködött, hogy olvasnom kell egy Coben-krimit. Naná, hogy érdekelt, milyen lehet az a kötet, amit a letehetetlen, megunhatatlan, feszültségkeltő, stb. jelzőkkel illetnek az olvasók. S igazuk volt, valóban az.

A rendszeres Coben-krimi fogyasztók már bizonyára számítottak rá, hogy ismét egy múltbéli rejtély kerül majd terítékre ezúttal is, amit majd a főhős oldalakon át igyekszik megoldani, én azonban elsőként tartottam kezemben Coben-művet, így minden előzetes számítás nélkül adhattam át magam a meglepetéseknek. Egy teljes hétvégén át gerjesztette a feszültséget bennem, s konkrétan semmire nem emlékszem az adott hétvégéről, csak, hogy pizza volt az ebéd, mert főzés helyett a Hat évet olvastam. Beszéltek hozzám, de nem hallottam, sok dolgom lett volna, de nem érdekelt. Talán nem is az izgalmat fokozta a történetvezetés, hanem a kíváncsiságot éltette. Már nagyon tudni akartam, mi lehet az egykori farm története mögött, s mi lehet az, ami egy roppant erős szerelmet ilyen drasztikusan szétválaszt. Ha már ízelítőt adtam a történetből, érdemes megemlítenem az első benyomásomat a könyv elejéről. Szentül meg voltam győződve, hogy bőven el lesz látva nyállal a sztori, hiszen melyik pasi keresné hat év után a szerelmét, akivel épp csak egy nyarat töltött együtt. Ilyen erős érzések csak a mesében léteznek. Nem bírtam komolyan venni, egészen addig, míg megbizonyosodtam róla, hogy nem egy sima romantikus sztorival van dolgom, hanem itt egy piszok nehéz rejtély áll a dolgok mögött.

Szimpatikus faszi a főszereplő, ki sem néznénk egy vézna egyetemi tanárból annyi elszántságot s bátorságot, mint amennyit főhősünk tanúsít, legjobb fegyvere az éles esze, s hogy a verekedésben is megállja a helyét, az már csak a ráadás. Maga a történet is nagyszerű, egészen filmbe illő. Mindvégig játszi könnyedséggel képzeltem magam elé a képeket, jeleneteket, s ez leginkább a jól megírt történetnek köszönhető. Remekül fokozza a feszültséget, fenntartja az érdeklődést, s olvastatja magát. Kihoz minden mohóságot az érdeklődő olvasóból, s ennél több aligha kell egy jó könyvhöz. Mire eldöntöttem, hogy ez egy remek krimi, legyen bármi is a vége, Coben még ráhúzott kicsit. Az utolsó oldalakon már aligha vár az olvasó izgalmas fordulatokat, inkább beletörődünk a végkifejletbe, ám az író ezt nem hagyja annyiban, tartogat meglepetést bőven a végére is.

Minden szempontból egy kiváló krimi ez, váratlan, de szép lezárással. Akarok még Coben-könyveket! Mondjuk most, de természetesen március 4-én sem lesz késő, amikor megjelenik majd a legújabb, Missing You címet viselő Coben-alkotás.

Szerző: Daniel Keyes
Cím: Virágot Algernonnak
Kiadó: Alexandra
Megjelenés éve: 2005
Oldalszám: 320

Tizenhét évesen kaptam négy könyvajánlót egy kedves ismerőstől, akinek nagyon bíztam az ízlésében – mind a négy máig a kedvencem maradt, nem váltotta le őket semmi a toplistán. Első helyre a Zabhegyező került, amit egyéb elfogultságok miatt sem cserélhetek le, de a második helyen a Virágot Algernonnak áll. Elképesztően bölcsnek képzeltem magam, amikor kamaszkorom közepén földhöz csapott ez a könyv, és hetekig gondolkodásra kényszerített. Talán akkor tettem szert némi érzelmi intelligenciára is.

Amikor kikölcsönöztem a könyvtárból egy rongyos példányt, még nem tudtam, hogy egy Hugo- és Nebula-díjat nyert könyvet lapozok, a legjobb novella és legjobb regény kategóriában. Most, hét év után, már tudom, mennyire nagyszerű könyv is ez, és egészen biztos, nem ez volt az utolsó újraolvasás.

Egy csökkent elméjű 32 éves férfiról, Charlie Gordonról szól a történet, aki szellemileg egy hatéves kisfiú szintjén mozog. Minden vágya, hogy okosabb legyen, ezért aláveti magát egy kísérletnek, amellyel majd „megokosítják”. Algernon, a kisegér már intelligensebb lett a „műtét” hatására, így Charlie is jó esélyekkel indul. A könyvtár lesz a második otthona, a tanulás tölti ki minden idejét, végül pedig lekörözi orvosait is a saját szakterületükön. Megtapasztalja a szerelmet, az intelligens lét goromba hátulütőit, s a végtelen magányt. Algernon azonban hanyatlani kezd szellemileg, s Charlie is kételkedik abban, hogy saját állapota tartós marad. Elveszti legkedvesebb barátját, a kisegeret, eltemeti kertjében, s beletörődve várja saját szellemi leépülését.

Torokszorító történet, nyomasztó hangulata fennmarad mindvégig, mégis olvastatja magát. Nyilván meg kell pihenni kicsit, mert elképesztően megterhelő az a sok őszinte érzés és gondolat, az a nyitottság, amivel Charlie viszonyul az élethez. Megindító történet ez a kitartásról, a tudni akarásról és egy szellemileg visszamaradt ember gondolatairól, szeretetéhségéről. Daniel Keyes Charlie példájával nagyon jól rávilágít az emberi gyarlóságra, azzal, ahogy munkatársai nap mint nap megaláznak egy gyengeelméjűt. Charlie fejlődése remekül bizonyítja azt az elméletet is, mely szerint minél többet tudsz, annál kevesebb a barátod, s minél kevesebb embert érdekelsz, annál magányosabb leszel. Az „előmeneteli jelentések”, naplószerű feljegyzések a lehető leghitelesebben tárják az olvasó elé a fejlődő ember érzéseit. Az a végtelen jóindulat és esendőség, ami sugárzik a kis srácból, vagy épp a 32 éves felnőttből, gyakran markol majd a szívekbe.

Számomra javarészt a belső folyamatokról szól ez a regény, s csak aztán a társadalmi problémákról. Hatása alatt napokig merev tekintettel őgyelegtem a világban, pozitív irányú változásra késztetett.  Már tizenévesen is megfogadtam, hogy ha arra járok, viszek virágot Algernon sírjára, és ezt mai napig tartom. Tegyetek így Ti is!

Szerző: Bohumil Hrabal
Cím: Foghíjak
Kiadó: Európa
Megjelenés éve: 2003
Oldalszám: 186

Fogadalmat tettem, hogy begyűjtöm az összes Hrabal könyvet, ami kiadásra került, hogy aztán öreglányként nyugodt lélekkel térhessek a sírba, mert én már hagytam hátra pár klassz könyvet az unokáknak. Nyilván önző célból is felsorakoztatnám őket a polcomon, hiszen mi máshoz nyúlnék a hótlan téli napokon, ha jó ropogósakat akarok kacagni? Bödőcs Tibornak, a kedvenc humoristámnak ezúton is megköszönöm a színpadra vitt könyvajánlókat, nélküle ma nem lennék fanatikus Hrabal-rajongó. Mert szerintem Hrabal könyvei olyanok, mint egy jó stand up. Egy halom, roppant vicces különálló sztori, ami a végére valahogy mindig összeáll egy egész történetté.

Azt kérdezed, kedves Olvasó, hogy mitől olyan nagyszerű ez a cseh fazon, s mitől olyan jók a könyvei? Összefoglalom. Bohumil Hrabal háromévesen már a sörgyárban kóstolgatta a finom söröket, a malátaszagban érezte a legjobban magát, s ahogy cseperedett, magához is vett belőle annyit, amennyit csak lehetett. Azon tipikus naplopók közé sorolható, akik úgy tudják a semmit tenni, hogy abba hiba ne essék. Ámde ne csak a rosszat említsük, hiszen jogi diplomájával volt ő már vasúti forgalmista is, mégis valahogy az iskola helyett jobban érdekelte a sörgyár világa és a munkások történetei. Így aztán, amikor nekifogott hivatásszerűen írni, ezeket az élményeket mind papírra vetette, s pikk-pakk, állami díjas író lett belőle.

A Foghíjak, Hrabal önéletrajzi trilógiájának harmadik kötete. Tovább beszéljen helyettem a fülszöveg: „...kegyetlenül pontos portrét rajzol önmagáról. A zseniális ötlettel felesége nevében elkészült arcmás nem kíméli jellemének legkiáltóbb torzulásait és ellentmondásait sem. Ő az, aki mindig és mindenben világbajnok akart lenni, s akit közben a legnagyobb fokú kishitűség gyötör. Aki bátorságról és szabadságról papolt, s most reszketve, felfordult gyomorral lesi, nem áll-e meg kapuja előtt egy fekete autó. Aki könyörtelen és kegyetlen tudott lenni az emberekhez, s könnyekig meghatódik egy tejet lefetyelő cirmos macskakölyök láttán. Aki epeműtétje után bebeszéli magának, hogy rákja van, és meg fog halni, de azért a tepertőről és a rozspálinkáról sem tud lemondani, sőt a nyaralójuk melletti erdő minden odvas fájában elrejt egy-egy üveget, hogy biciklitúrái során legyen mivel felvidítania magát. Öngúny és önimádat váltja szüntelenül egymást ebben a portréban, amely éppúgy csupa ellentmondás, akárcsak a háttérként felrajzolt világ, ahol csúf és szép, útszéli és fennkölt keveredik elválaszthatatlanul.”

Lássuk be, nem lehet nem kedvelni ezt a figurát, aki naponta rendez disznótoros ivászatot saját házában, hogy aztán vendégeivel együtt asztal alá igyák magukat, a munkából hazatérő feleség érkezésére. Oda lesz a mája a gasztroterrortól, de az alkohol egy árva foltot sem ejt rajta. Mondvacsinált betegségekben szenved, tragikomikusan sajnáltatja magát, s mi olvasók röhögve ugyan, de sajnáljuk is. Hanyagságát, a világra való fütyülését írásai is gyakran „elszenvedték”. (Lásd a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című kisregényt, amely egyetlen mondatból áll!) Tagolatlan, hosszú mondatokban regéli történeteit a sörimádó cseh író, s kósza gondolatait sem rendszerezi: ahogy jönnek, úgy veti papírra. A Foghíjak ebből a szempontból is kilóg a hrabali művek sorából, mind formailag, mind pedig tartalmilag szokatlanul rendezett. Én pedig a szokatlanságokhoz igazodva, a végétől kezdtem olvasni a trilógiát, úgyhogy ide az első két részt!

Szerző: Andrew Nicoll
Cím: Ha ezt olvasod, én már nem leszek
Kiadó: Gabo
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 360

Van egy ilyen erős késztetés bennem, hogy kézre kell keríteni minél több Gabo-könyvet, mert azok még csalódást nem okoztak. Számos recenziómat kezdtem már a kiadó magasztalásával, de most sem ígérem meg, hogy ez lesz az utolsó. A legutóbb fogyasztott Gabo-mű (A Paladin-prófécia) után gondoltam, valami „töményet” választok, amely majd kicsit a lelkemre is hat, hiszen az erősen harrypotteresnek minősített Will West története, épp csak a szórakoztatásra volt elég. Andrew Nicollt hírből sem ismerve, könyvét a borító és az ígéretesnek tűnő fülszövege alapján választottam. S már most elárulom, hogy nem bántam meg.

„A cirkuszkocsijában üldögélő Otto, miközben azt iszogatja, ami a kávéjából megmaradt (a port), eddig hajszál híján megmenekült a szövetségesek bombáitól. Abban a meggyőződésben, hogy a szerencséje hamarosan elhagyja, és nem fogja megérni a reggelt, elhatározza, hogy papírra veti élettörténetét annak a szerencsétlen flótásnak, aki majd megtalálja a holttestét.” Ez nekem már torokszorító történetet ígért, pedig:
„Méghozzá micsoda történetet. Évekkel azelőtt, amikor vagy Budán, vagy Pesten egy cirkusznál dolgozott, egy újságcikkre hívták fel a figyelmét. Hogy miért? Mert abban volt egy kép egy bizonyos török hercegről, akit azért hívtak Albániába, hogy ő legyen az ország új királya. És történetesen ez a herceg feltűnően hasonlított Ottóra… 
A terv megszületett, nekivágtak a kalandnak, és Otto barátainak és ellenségeinek (meg egy tevének) a segítségével az albánok nemsokára olyan királyt kapnak maguknak, amilyenre egyáltalán nem számítottak.”

Elkezdve az olvasást, máris heves zűrzavar telepedett rám, s erősen drukkolni kezdtem a szerzőnek, hogy el tudja kezdeni végre a művet, mert fogy a türelmem. Pedig minden újrakezdés csak egy poénhoz vezető hosszú-hosszú út volt. S megérte a célig eldöcögni! Otto Witte szimpatikus fazon, tele van élettel, s csupa móka minden gondolata. Maga a történet pedig elárulja, hogy a mókázásai nem maradnak meg csak a gondolat szintjén. Ő bizony Albánia királya lesz, s öt társát is lovaggá üti. Sőt, mi több, hűen ragaszkodik tevéjéhez, amelyet nem rest egy jachton szállítani Albániáig. Ez kicsit Rejtő Jenős, igaz? Persze, hogy az!

Nehezen indul be a történetmesélés, de ha egyszer elkezdi, szem nem marad szárazon. Természetesen a röhögéstől. Utána ismét elcsendesedik kicsit a humorözön, ilyenkor fogalmaz meg nagyon frappánsan néhány életbölcsességet. „És ez a „még nem” óriási vigaszt jelent. A „még nem” jókora, kényelmes hely, ahol el lehet rejtőzni. A „még nem” egy olyan ország, amely jó messzire előttünk terül el, még akkor is, ha a Most Rögtön Köztársaság határát jelző kis útlevélvizsgáló fülke már itt van a kanyaron túl.” Cselekvésre buzdít tehát, életigenlésre, mert, ha Otto Witte egy Budapesti cirkuszból indulva Albánia megkoronázott királya lett, akkor mi hétköznapi, csámborgó emberek, váltsuk csak valóra az apróbb vágyainkat. Most!

A vége igencsak furcsa, nem tudnám megítélni, hogy jó-e vagy rossz. Mert hiszen nem is célom egy sikeres, elismert író fantáziáját minősíteni. Mindenesetre meglepetést, azt tartogat bőven. Ha átvészeljük a könyv felénél kissé hosszasan húzódó koronázási ceremónia unalmas részleteit, akkor a második „félidő” ismét jól elszórakoztat. S a legutolsó oldal majd kiváltja azt a hűha élményt, amiről nem rántom le a leplet. Hagylak meglepődni.

Bár azt mondják, Andrew Nicollnak minden könyve más-más stílust és műfajt képvisel, azért én boldogan vinném a többit is a sarokba. 

Szerző: Márai Sándor
Cím: Eszter hagyatéka
Kiadó: Helikon
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 128

Egy hét alatt két Márain vagyok túl, s az az érzésem, mintha nem érnék lábaim a földet. Gondolkodóra olvastam magam. Úgy belemélyedtem a nagy eszmék világába, hogy gyakran órákig nem térek vissza a valóságba. Ezzel is bőségesen elégedett lennék, pedig sokkal több van ebben a regényben (is). Nem célom az összehasonlítás, mégis elkerülhetetlen, ha az Eszter hagyatékáról akarok véleményt formálni. Erősen azt a hangulatot kelti, mit A gyertyák csonkig égnek című mestermű.

Mindkettő zseniális, gyönyörű és szép. Simán elférne a két regény egyetlen kötetben is, annyira azonos hangvételű, épp csak a történet más.  Legalább akkora bölcsességeket fogalmaz meg, mint a három évvel később megjelent kisregény, A gyertyák csonkig égnek, mégis az utóbbi lett világklasszis. A tábornok és barátjának története valahogy mégis valóságosabb, mint Eszter és Lajos esete. Annyira valószínűtlen, hogy létezzen ilyen erős szerelem egy törékeny nő szívében, hogy hagyja magát kizsákmányolni hosszú éveken át.  Sőt, mi több, odaadja házát is, a fedelet feje fölül a szeretett férfinak, mert ő hiszi és érzi, hogy összetartoznak. Talán itt sem a történet a lényeg, leginkább a körítés, Márai eszmefuttatásai szerelemről, hűségről, megcsalásról, s gyűlöletről.

Nem könnyű olvasmány. Hosszú mondataival, azok töménysége miatt helyenként nehéz megbirkózni. Ahogy általában a Márai regényeket, ezt sem érdemes gyorsan olvasni, meg kell emészteni a mondanivalóját, mert az van neki bőven. Hiába kétórás olvasmány, nagyon nyomasztó tud lenni a rengeteg fájdalmas létigazságával.  Ugyanúgy, mint A gyertyák csonkig égnek olvasásakor, itt is volt egy ilyen lappangó izgalom bennem, s azonnal szerettem volna tudni, hogy mi lesz ennek a vége, meddig nyúzza még a mester, s a végén ugyanúgy hoppon maradtam. Nagyot csattan, s a könyv összecsukása után is gondolkodásra késztet. Kell-e ennél több egy jó könyvhöz? Ugye, hogy nem.

Szerző: Márai Sándor
Cím: A gyertyák csonkig égnek
Kiadó: Helikon
Megjelenés éve: 2010
Oldalszám: 180

Nem véletlen, hogy a mai olvasótól rettentő idegen Márai A gyertyák csonkig égnek című alkotása. A barátság regénye ez, ami hosszasan értekezik szerelemről, hűségről, s vádaskodik terebélyes monológokon át. Egy élhetőbb kort ábrázol, amikor még az emberi értékek erősen számítottak, s erős utalást tesz arra, hogyan segít a világháború ezen értékek átértékelődésében. A mester legnagyobb műveként tartják számon, s bekerült a nagy klasszikusok közé is, de nem maradt le az 1001-es könyvlistáról sem, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz.

Első olvasásra túl töménynek tűnik a sok bölcsesség miatt, amit mára az elszaporodott Oravecz Nóra, és társai által kreált „idézetek” miatt már csak közhelynek hívnak az olvasók. Jómagam is töménynek tartottam, amikor 18 évesen nekiültem. Nincs abban a korban akkora érzelmi intelligenciánk, hogy kellőképp megértsük a jó öreg Márai mondanivalóját. Nem szégyellem bevallani, hogy maradtak még bőven értelmezhetetlen részek számomra. Ezért is gondolom azt, hogy minél idősebb és tapasztaltabb az ember, annál jobban el tud mélyülni ebben a klasszikus alkotásban. Nem érdemes gyorsan olvasni, meg kell pihenni egy-egy gondolat után, javasolt átgondolni az üzenetet. Ugyanakkor hangulatregény is. Nem az a típusú könyv, amit bármikor képes befogadni a szervezet. Nagyon le tud hangolni, vagy nagyon magasra bír emelni. Ember -, és hangulatfüggő.

Nem a történeten van a hangsúly, sokkal inkább a tábornok olykor filozofikus eszmefuttatása a lényeg barátságról, szerelemről, hűségről, különbözőségről, s irigységről. Nem egy izgalmas regény, de fenntartja az érdeklődést, hiszen mindvégig várakozik az olvasó. Kíváncsi a válaszokra, amik nélkül kell majd letennie a könyvet, hiszen a válaszok az olvasó fejében vannak.

Leginkább azoknak ajánlom ezt a könyvet, akiknek baráti kapcsolatain esett már csorba, remek gyógyír a lélekre, de természetesen minden embernek el kéne olvasnia legalább egyszer a magyar irodalomnak e gyöngyszemét, egészen biztosan csak bölcsebb és gazdagabb lesz tőle.

Szerző: Mark Frost
Cím: A Paladin-prófécia
Kiadó: Gabo
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 464 

Kezdő molyként (értsd: 2013-tól gyúrtam rá igazán az olvasásra) büszkén mondhatom, hogy a tavalyi év nagy felfedezése a Gabo kiadó volt. Eddig is számon tartottam néhány nagyszerű könyvet, ami a Gabo gondozásában jelent meg, de az „A komornyik” című dokumentumregény után alaposabban szemügyre vettem kiadványaikat. Így jutottam hozzá a Paladin-próféciához is.

Megnyerő keménytáblája csak úgy ropogott a kezemben az első fellapozásnál, s tettem róla, hogy ez ne maradjon abba az utolsó oldalig. Piszkosul jó könyv ez. Úgy olvastatja magát, hogy közben teljesen megfeledkeztem arról, hogy egy túlfűtött vonaton fészkelődök már órák óta, vagy épp egy kényelmetlen mikrobuszon száguldok 12 órája. Így lett kiolvasva két nekifutásból Mark Frost eme zseniális alkotása. Nem kellett nekem ajánló az alkotóról, nem befolyásolt a Twin Peaks sem, mindegyre csak olvastam mohón, mert érdekelt. A történet pörgős, a karakterek szerethetőek, sugárzik az emberség majdnem mindegyikőjükből, és nincs a könyvnek egyetlen oldala sem, amelyet ki kellene hagyni. Nincs plusz, nincs üresjárat.

Erősen hasonlítják Rowling Harry Pottereihez, amivel egyet is értek, de a Paladin-prófécia javára szóljon az is, hogy a Harry Pottert nem tudtam végigolvasni, ezt viszont rohanva faltam. A roxforti történetek inkább valóak a tinédzser korosztálynak, mint Will West története. A 15 éves kissrác sztorija egy különleges iskolában rengeteg mondanivalót hordoz egy felnőtt számára is. Nagy kedvencek lettek a megszámozott életbölcsességek is, miket Will apja jegyzett fel fiának. Ezeket nagyon szépen, sorrendbe helyezve is megtaláljuk a regény végén. Nem árt párat zsebre vágni belőlük és elgyakorolgatni a hétköznapokban!

A különleges képességekkel felruházott kamasz srác története ez, akinek helyt kell állnia egy elit iskolában, ahová meghívásos alapon kerülhetett be. Nem volt választási lehetősége, otthonát fekete kalaposok dózerolták le, s szülei holléte is rejtély számára. Az új iskolában hasonló, különleges képességű diákok várják, akik aztán segítségére sietnek a gonosz legyőzésében. Az előrevetítést, a kapcsot a következő kötet és e között a szülők ismeretlen múltja jelenti. Will a történet végén tudja meg, hogy miért titkolóztak előtte 15 éven át, így lehet izgatottan várni a folytatást.

Rövid, lényegre törő mondataival olykor megfogalmaz némi burkolt humort is, de korántsem kívánja elviccelni a lényeget. Nem is illene a humor olyan szövegkörnyezetbe, ahol egy kamasz srác paranormális jelenségekkel birkózik meg. Így helyenként teljesen hihetővé válik egy-egy természetfeletti jelenség, vagy büdösszörny-üldözés. Nyilván felnevetünk egy kétméteres szobor sétálgatásán, de ennyi még belefér.

Nem csupán egyetlen regény ez, hanem legjobb reményeim szerint is, lesz folytatása a sorozatnak. A második kötetet már az első oldalon beharangozza az író, majd a könyv végén nyomatékosítja. Távol áll tőlem a sci-fi, s minden, ami képzelt világokban játszódik, paranormális jelenségekkel tűzdelve, de a Paladin-próféciát szívesen teszem Clive Barker és Stephen King mellé a polcra, úgy, hogy jusson hely a folytatásnak is!

Szerző: Cynthia Rogerson
Cím: Szeretlek, ég veled
Kiadó: Erawan
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 288

Fejős Éva könyvtárából választottam olvasnivalót az ünnepek előtti hajcihőre, emlékezvén az Amit csak akarsz című regény nyújtotta élményre, reménykedtem, hogy hasonlót kapok Cynthia Rogerson történetétől is. A cím alapján is illett volna a karácsonyi repertoárba, a borítót sem vetettem meg, így hát nekiláttam teljes kíváncsisággal.

Gyorsan és fokozatosan lankadt az érdeklődésem, de kitartó maradtam a könyv utolsó mondatáig – ritkán hagyok félbe regényt. Első kérdésem: miért ajánlja a szerző ezt a regényt a polgármesternek? Aztán, második: mit keres a tengeri-csiga fajokról semmit mondó idézet egy szerelmi szálakat szövögető könyv elején? Jó, nem leszek rosszindulatú, nyilván Maciek metaforája akar lenni, aki egy lakókocsiban nyomorog a történetben, de akkor is gagyi. Ahogy maga a történet is.

A leírásokkal helyenként egész jól megbarátkoztam. Akadt néhány kedvemre való okos gondolat, vigyorogtam néhány listán, amit a folyton fanyalgó Anie írt, de nagyjából itt véget is ért a szórakozás számomra. A történetről annyit, hogy nincs. Egy Skóciába tévelyedett lengyel bevándorló szerelme egy férjétől terhes házassági tanácsadó nőbe, aki még terhességének kilencedik hónapjában is képes szeretőjével a nemi életre, elég szánalmas. A kamasz fiát nevelgető kisvárosi páros kínlódásának története sem sokkal érdekfeszítőbb, a házassági tanácsadónál töltött hosszú órák részletes leírásával, ahol szintén a nő jár félre, a férj pedig egy huszonnégy karátos marha. Anie jegyzeteket készít a teendőkről, elmélkedik, de soha nem tartja be azokat. Másoknak oszt tanácsot házasságuk megmentéséhez, miközben a saját házassága is romokban hever. Nem bírtam komolyan venni az egyébként hangzatos, de túlhúzott létigazságokat, egy olyan nőtől, aki maga is egy ócska céda.

Van néhány oldal, amit nem tudtam a történetben elhelyezni. Annyira semmi köze a konkrét sztorihoz, hogy kedvem támadt volna megkérdezni a szerzőnőt, mégis mit keres az ott? Ezután pedig rögtön a fülszöveg írójához fordultam volna magyarázatért, hogy mi alapján nevezi kiszámíthatatlannak a szerelmi szálak szövődését, hol van ebben a könyvben humor, és miért a „szerelem, hűség, hűtlenség mindaz, ami számít”? Semmi köze a regénynek a borítóra kitapasztott ajánlóhoz. Nem is ajánlom senkinek.

Szerző: Nick Cave
Cím: Bunny Munro halála
Kiadó: Cartaphilus
Megjelenés éve: 2009
Oldalszám: 275

Nick Cave már zenészként is letett néhány dolgot az asztalra, de munkássága íróként sem megvetendő. Dalszövegei magyar nyelven is megjelentek kortárs költők fordításában, könyveit is jó pár nyelven kiadták már, tehát népszerűsége sem kérdőjelezhető meg. 1989-ben jelent meg első regénye, És meglátá a szamár az Úrnak angyalát címmel, ami igencsak elvont, biblikus nyelven íródott, tömény filozófiával telített. A húsz évvel később megjelent Bunny Munro halála legkisebb részletében sem hasonlít az első regényhez. Cinizmusban, iróniában, keserű humorban gazdag történet ez, ami végig kettős érzéseket táplál az olvasóban.

Háromgenerációnyi Bunny Munro-val ismerkedhetünk meg: az apa haldoklik, a fiú egy elcseszett szexfüggő alkoholista, míg az unoka egy ártatlan kissrác, aki képtelen feldolgozni anyja halálát. A főszerep a középső Bunnyé, aki ügynökként keresi pénzét, s magával cibálja fiát, Bunny Öcsit is a házaló munkájához. Állandó szexuális bizonyítási kényszert érez, minden nőt szemmel vetkőztet, s akit csak lehet, ágyba is fektet, de farkát rejszolásra kapni sem rest. Tönkreteszi a körülötte élők életét, s nincs tekintettel a lelki beteg kisfiára sem, aki egyébként elképesztően intelligens, minden vigasza az anyjától kapott lexikon.

A regény nyelvezete vulgáris, káromkodástól színesek az oldalak, de hamar rá lehet jönni, hogy sokkal több van egy-egy elejtett bazdmeg, pina vagy vagina mögött. Hihetetlen nyíltsággal formálja a szavakat Kyle Minogue és Avril Lavigne hüvelyéről, valamint az irántuk érzett szexuális vágyairól. Egyszerre lehet utálni és szánni Bunnyt, amellett, hogy végtelenül sajnálatra méltó a folyton az autóban sínylődő kissrác sorsa. Az egész regény tulajdonképpen a végnapjait élő Bunny Munro mocskos, sötét világát mutatja be, amiben az egy szem jóságot Bunny Öcsi képviseli. Van valami végtelenül nyomasztó az egészben, ami magával ragad. Képződik egy kis gombóc az ember torkában, ami egyre csak nő a történet végéig, s hogy ott mi lesz vele, azt mindenki saját érzései szerint döntheti el. Egyszerre zseniális és megosztó.

Hangulatfokozásképpen mindkét alkalommal, amikor átrágtam Bunny történetét, szólt a Nick Cave and the Bad Seeds – Tender Prey, az az elvont zene, amit csak és kizárólag Nick Cave tudhat összekomponálni. Sokszor került repeatre a The Mercy Seat és még rengetegszer kerül újraolvasásra a Bunny Munro halála. Ott van az éves toplistámon, s megkockáztatom, hogy az örök tízesben is van egy méltó helyre. 

Gazdag volt az idei év jó könyvekben, az alábbi top tízes lista mégis erős könnyedséggel jött létre. 
Az abszolút kedvencek 2013-ban:

1. Bohumil Hrabal: Bambini di Praga
2. Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok
3. Ozzy Osbourne: Én, Ozzy
4. Nick Cave: Bunny Munro halála
5. Yann Martel: Pí élete
6. J. R. R. Tolkien: A Hobbit
7. Mihail Bulgakov: Mester és Margarita
8. Stephen King: Lisey története
9. Fejős Éva: Most kezdődik
10. Márai Sándor: Féltékenyek

(A lista nem rangsorolt.)