Szerző: David Lagercrantz
Cím: Ami nem öl meg
Kiadó: Animus
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 496
Ez az a könyv, amiről már jóval a megjelenése előtt mindenkinek meglehetősen határozott véleménye volt – én sem voltam ez alól kivétel. Most azonban, amikor kézzelfogható közelségbe került a kötet a polcokon, okafogyottnak látom vérre menő vitákat folytatni arról, hogy egyáltalán meg szabadott-e írni ezt a könyvet, pláne ilyen formában. Tudható, hogy a Millenium-trilógiát maga az eredeti szerző, Stieg Larsson sem háromkötetesre tervezte, sőt, a negyedik rész is félkész állapotban állt már a számítógépén, amikor 2004-ben, teljesen váratlanul elvesztettük őt. Az Ami nem öl meg nem az utóbbi készre szerkesztett változata (azt Larsson örvegye alighanem örökre elsüllyesztette a fiókba), hanem egy vadonatúj történet, David Lagercrantz tollából.
A kiejthetetlen nevű svédet néhány jól sikerült biográfiája (elsősorban Alan Turing és Zlatan Ibrahimović életrajzi kiadványai) kapcsán már ismerősként üdvözölhetjük, a kiadói casting eredményeként az övé lett tehát a hálás/hálátlan feladat, hogy a tetovált hackerlány és a halvérű újságíró történetét folytassa. El kell fogadnunk, hogy gesztusértékkel, avagy az elhunyt szerző iránti tiszteletből egyetlen kiadó sem fog veszni hagyni egy (jelenleg) 80 millió eladott példányt fialó üzletet, hogy a megfilmesítés jogairól még ne is beszéljünk. Fura és valahol kíméletlen húzás a széria jól ismert borítóján egy másik nevet olvasni, de ha engedtünk a csábításnak (márpedig a legtöbbünk engedni fog), onnantól csak az számít, hogy Lagercrantz munkája képes-e az eredeti trilógia által mítoszt újra megtölteni élettel.
A történet sarokpontjai természetesen adottak, a két ikonikus főszereplő figurája a legmesszebbmenőkig tiszteletben van tartva, a sztori lényegét azonban már nem a Larsson által favorizált téma, a nők/gyerekek elleni erőszak teszi ki (bár szőrmentén a negyedik rész is érinti azt). Jelen esetben a Snowden-féle lehallgatási botrány és az esőember-szindróma adta az inspirációt a szerző számára, ebben a világban helyezte el Lisbeth és Blomkvist alakját, persze egy lényeges csavarral a történetben. A könyv pedig úgy olvastatja magát, ahogy az egy Millenium-kötethez illik, itt is könnyű elveszni a bőségesen kibontott háttér-sztori szálai között, „cserébe” némileg egyszerűbb, lineárisabb cselekményszálat kapunk, amelyen meglepően gyorsan el is jutunk a konklúzióig. Az Ami nem öl meg – minden hendikepje ellenére – a levont tanulság és az izgalmak szempontjából is rendben találtatik, ez egy izmos, kerek munka, méghozzá méltó kezek munkája.
Lagercrantz és a kiadó helyzete egyfelől hallatlanul kényelmes, hiszen bejáratott karaktereket visz színre, ráadásul a könyv eleve bestsellernek ítéltetett, ugyanakkor (gyaníthatóan zömmel nem pozitív) prekoncepcióval érkező olvasók ezreit kell most meggyőznie. Kudarcot azonban semmiképpen sem vall, ráadásul a szálakat sikerül úgy csavarnia, hogy azzal a leendő ötödik rész számára is előkészíti a terepet. A Millennium-sorozat 4. kötetének megjelenését fanfárok ugyan nem köszöntik, de amíg ez a színvonal tartható, én vevő leszek a (borítékolható) folytatásokra is.