Szerző: David Lagercrantz
Cím: Mint az árnyék
Kiadó: Animus
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 468
A Millennium-trilógia mindenképpen ott van ennek az egész skandikrimi-őrületnek az origójában, ami számos remekművet, de megannyi selejtet is kitermelt magából az utóbbi időben – pontosan úgy, ahogy a legújabb kori trendek esetében ez megszokott. Óhatatlanul eljön az a pont, ahol ez a hype szimpla tömegtermelésbe csap majd át, és a végén ebben a zsánerben is csak a leginnovatívabb, legmarkánsabb stílussal rendelkező szerzők élnek majd túl. Ha engem kérdezel, ez a pont talán már el is érkezett, hiszen ma bármelyik könyvesboltban kötetek százait találjuk „skandináv krimi” címszó alatt, ez a halom pedig nyilvánvalóan nem kizárólag remekműveket rejt. Az immár sorozattá vált Millennium-könyvek pedig óhatatlanul is ennek az egész folyamatnak az állatorvosi lovaivá váltak.
Túl vagyunk rajta, megvitattuk, hogy van-e értelme a Larsson köpenyébe bújt Lagercrantztól az eredeti megközelítés megtartását várni, avagy éppen ellenkezőleg, akkor jár(unk) jól, ha saját képére tudja alakítani a történetet, hiszen éppen attól lehet hiteles és jó a sztori. Arról ne nyissunk vitát, hogy szabad-e továbbszőni egy ennyire eredeti, minden ízében egy személytől eredeztethető szálat a szerző halála után – vegyük tudomásul, hogy a Millennium-hype túl hatalmasra nőtt ahhoz, hogy az általa termelt milliókról bárki is könnyű szerrel lemondana. Minden tiszteletem e téren Larsson özvegyének, aki képes volt pontot tenni a számára különösen fájdalmas történet végére, őt azonban az örökösök félreállították, és a korábban elsősorban remek biográfiáival nevet szerzett David Lagercrantzot kérték fel a folytatás(ok) megírására.
Nehéz is objektíven megítélni az utóbbi kötetek színvonalát, pláne, hogy szerintem az eredeti trilógia sem volt ebből a szempontból egységesen zseni, az mindenesetre egyértelműnek látszik, hogy a történet nem jó irányba fejlődik. A Millennium 4. (Ami nem öl meg) inkább volt egyfajta tisztelgés Larsson munkássága előtt, mint valami újnak a kezdete, és nem is az eredeti karakterek és a környezet megtartására gondolok, hanem a szűk keretekre, amelyek közé szorulva Lagercrantz nem igazán mutathatta meg magát. Az 5. résznél már inkább látom a szerzőt a végeredményben, más kérdés, hogy ez nem vált okvetlenül előnyére a sorozat ívének. A megszokott és elvárt karakterek mellé bekerült némi egymásnak feszülős börtönsztori és a menekültek integrációjának minden nehézsége, vagyis a témaválasztás naprakész mivoltára nem lehet különösebb szavunk.
Később aztán lehull majd a lepel egy alig törvényes, de mindenképpen tisztességtelen eszközökkel operáló társaságról, a gyerekekkel/fiatalokkal/nőkkel szembeni erőszak témaköre is előkerül, vagyis a megszokott, nosztalgikus környezetben találjuk magunkat. Mindeközben viszont a főhősök karaktere gyakorlatilag teljesen kiüresedett, Lisbeth és Mikael is kétdimenziós kesztyűbábokká váltak a szerző kezében, és akut főhőshiány üti fel szomorú fejét. Az alapvető problémát én abban látom, hogy Lagercrantz láthatóan nem szeret, de talán nem is tud (jó) krimit írni. A Mint az árnyék is azokban a pillanataiban tud igazán erős lenni, amikor nem akar mindenáron Larsson-kriminek mutatkozni, és van hely néhány egyedi, nem annyira zsáner-kompatibilis gondolat kifejtésére. Alapvetően viszont ez mégis csak a Millennium-sorozat 5. kötete, és mint ilyen, kétségtelenül a leggyengébb
láncszem a sorban.
Kimondottan biztató például, ahogy az új kötet egyik meghatározó szereplőjének, Leo Mannheimernek a karakterét felépíti, a szájába adott, a tőzsde modern kori szerepéről szóló gondolatok kimondottan bravúrosak, egyértelműen érezni lehet, hogy itt hazai terepre tévedt a szerző. Nagy kár, hogy néhány másik, ígéretesen induló szálhoz hasonlóan Lagercrantz ezt is laposra sikálja, másokat pedig egyszerűen magára hagy. Megtudunk pár újabb részletet Lisbeth Salander gyerekkoráról, de ezek sem hatnak a korábbi erővel, ahogy a nagy lendülettel beharangozott megfejtés, a sárkánytetoválás eredete is elintéztetik néhány sorban, különösebb nyomot nem hagyva. Jönnek-mennek tehát a jól ismert és az új karakterek, míg végül feloldódik minden egy olyan végkifejletben, ami egyrészt végtelenül kiszámítható, másrészt a könyv végén nem érezzük azt, hogy út közben eljutottunk volna bárhová is. Ami pedig a legfájóbb:jó eséllyel egyáltalán nem izgatja az olvasót a majdani folytatás.
Egészen bizonyos vagyok abban, hogy ameddig a hype tart, annak felhajtóereje újabb és újabb folytatásokat hoz majd a Millenniumnál is, de biztos vagyok abban is, hogy nem az évtized irányadó munkái között tartjuk majd számon ezeket az újabb köteteket. Nem arról van szó, hogy átment volna a mitológia vállalhatatlanba, de lássuk be, ezen a színvonalon mindezt nincs sok értelme továbbvinni. Kellő bátorsággal fel lehet éleszteni a sárkányt, de nem látom, hogy ez a bátorság meglenne a mai közreműködőkben.