Szerző: Andrew Nicoll
Cím: Ha ezt olvasod, én már nem leszek
Kiadó: Gabo
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 360
Van egy ilyen erős késztetés bennem, hogy kézre kell keríteni minél több Gabo-könyvet, mert azok még csalódást nem okoztak. Számos recenziómat kezdtem már a kiadó magasztalásával, de most sem ígérem meg, hogy ez lesz az utolsó. A legutóbb fogyasztott Gabo-mű (A Paladin-prófécia) után gondoltam, valami „töményet” választok, amely majd kicsit a lelkemre is hat, hiszen az erősen harrypotteresnek minősített Will West története, épp csak a szórakoztatásra volt elég. Andrew Nicollt hírből sem ismerve, könyvét a borító és az ígéretesnek tűnő fülszövege alapján választottam. S már most elárulom, hogy nem bántam meg.
„A cirkuszkocsijában üldögélő Otto, miközben azt iszogatja, ami a kávéjából megmaradt (a port), eddig hajszál híján megmenekült a szövetségesek bombáitól. Abban a meggyőződésben, hogy a szerencséje hamarosan elhagyja, és nem fogja megérni a reggelt, elhatározza, hogy papírra veti élettörténetét annak a szerencsétlen flótásnak, aki majd megtalálja a holttestét.” Ez nekem már torokszorító történetet ígért, pedig:
„Méghozzá micsoda történetet. Évekkel azelőtt, amikor vagy Budán, vagy Pesten egy cirkusznál dolgozott, egy újságcikkre hívták fel a figyelmét. Hogy miért? Mert abban volt egy kép egy bizonyos török hercegről, akit azért hívtak Albániába, hogy ő legyen az ország új királya. És történetesen ez a herceg feltűnően hasonlított Ottóra…
A terv megszületett, nekivágtak a kalandnak, és Otto barátainak és ellenségeinek (meg egy tevének) a segítségével az albánok nemsokára olyan királyt kapnak maguknak, amilyenre egyáltalán nem számítottak.”
Elkezdve az olvasást, máris heves zűrzavar telepedett rám, s erősen drukkolni kezdtem a szerzőnek, hogy el tudja kezdeni végre a művet, mert fogy a türelmem. Pedig minden újrakezdés csak egy poénhoz vezető hosszú-hosszú út volt. S megérte a célig eldöcögni! Otto Witte szimpatikus fazon, tele van élettel, s csupa móka minden gondolata. Maga a történet pedig elárulja, hogy a mókázásai nem maradnak meg csak a gondolat szintjén. Ő bizony Albánia királya lesz, s öt társát is lovaggá üti. Sőt, mi több, hűen ragaszkodik tevéjéhez, amelyet nem rest egy jachton szállítani Albániáig. Ez kicsit Rejtő Jenős, igaz? Persze, hogy az!
Nehezen indul be a történetmesélés, de ha egyszer elkezdi, szem nem marad szárazon. Természetesen a röhögéstől. Utána ismét elcsendesedik kicsit a humorözön, ilyenkor fogalmaz meg nagyon frappánsan néhány életbölcsességet. „És ez a „még nem” óriási vigaszt jelent. A „még nem” jókora, kényelmes hely, ahol el lehet rejtőzni. A „még nem” egy olyan ország, amely jó messzire előttünk terül el, még akkor is, ha a Most Rögtön Köztársaság határát jelző kis útlevélvizsgáló fülke már itt van a kanyaron túl.” Cselekvésre buzdít tehát, életigenlésre, mert, ha Otto Witte egy Budapesti cirkuszból indulva Albánia megkoronázott királya lett, akkor mi hétköznapi, csámborgó emberek, váltsuk csak valóra az apróbb vágyainkat. Most!
A vége igencsak furcsa, nem tudnám megítélni, hogy jó-e vagy rossz. Mert hiszen nem is célom egy sikeres, elismert író fantáziáját minősíteni. Mindenesetre meglepetést, azt tartogat bőven. Ha átvészeljük a könyv felénél kissé hosszasan húzódó koronázási ceremónia unalmas részleteit, akkor a második „félidő” ismét jól elszórakoztat. S a legutolsó oldal majd kiváltja azt a hűha élményt, amiről nem rántom le a leplet. Hagylak meglepődni.
Bár azt mondják, Andrew Nicollnak minden könyve más-más stílust és műfajt képvisel, azért én boldogan vinném a többit is a sarokba.
