Olvasok a sarokban

Szerző: Stephen King
Cím: Halálos árnyék
Kiadó: Európa
Megjelenés éve: 1993
Oldalszám: 534

Hogyne falná boldogan az ember lánya azt a könyvet, amit spéci neki vettek, hogy ezt olvasd, ajánlom szeretettel, pláne, ha egy klassz Stephen King regényről van szó. Így lettem büszke tulajdonosa egy Halálos árnyék kötetnek, s szinte azonnal ültem is neki megismerni a történetet.

Sok évig hanyagoltam King írásait, leginkább reális történetekre vágytam, s különböző műfajokból vettem kóstolót, így utólag elmondhatom, hiányzott a pasas beteg fantáziája. Nem vagyok különösebb horror vagy fantasy rajongó, olykor mégis jól esik valami perverz olvasnivalóhoz nyúlni, s lássuk be ezekben a műfajokban Stephen King a legjobb. Történetei teljesen egyediek, semmihez sem hasonlíthatóak, félelmetesen tehetséges író, sajnálom is, hogy nincs több közös bennünk egy 12-es Remington írógépen kívül. Bár a fanatikus King-rajongók azt vallják, hogy akadnak bizony gyenge történetei is, én szerencsémre még nem találkoztam ilyennel. A Halálos árnyék is egy örök kedvenc klasszikus lesz szerény könyvtáramban.

Kedvemre való történet volt Thad Beaumont esete az ikertestvérrel, leginkább, mert nem akart semmire megtanítani, semmiféle tanulságot nem akart legyúrni a torkomon, csupán csak szórakoztatni, de azt a legjobb minőségben. Kingnek ezúttal is sikerült a maximumot kihozni az egyébként alig létező fantáziámból. Imádtam, ahogyan átadja az amerikai kisváros, Castle Rock hangulatát, s különösen kedvemre vannak a mester azon történetei, amelyekben az írás a központi téma. A történetről direkt nem kívánok értekezni itt, azt hiszem King írásai tipikusan azok a művek, amiket nem kell előre bemutatni, simán csak el kell olvasni.

Thad sztorija az agyából kifejlett, halálos árnyékként kísértő ikertestvérével talán az egyik leghátborzongatóbb történet. Brutálisan jó az alapötlet, s amit abból kihozott a horror császára egyszerűen felülmúlhatatlan. Elérte nálam, hogy verebet látva ez a regény jusson eszembe benne a rothadó testű ikertestvérrel, úgyhogy biztos helye lesz a történetnek a memóriámban. Stílusa a már jól megszokott fordulatban gazdag részletekkel mindvégig lenyűgözött, s nem hagyott nyugodni, olvastatta magát egészen az utolsó oldalig. King talán az egyetlen író, akinek műveit olvasva nem görcsölök túlságosan, hogy kitaláljam a sztorik végét, tudom, hogy úgyis átver, s valami abszolút kiszámíthatatlan beteg lezárást rittyent a regényei végére. Nem volt ez másként a Halálos árnyék esetében sem. Hagytam magam belefeledkezni a szennyes fantáziájának világába, s az a fél vigyor az arcomon jelezte az utolsó oldal elolvasása után, hogy megint Ön nyert, mester: lenyűgözött, megbotránkoztatott, meglepett és szórakoztatott. Más aligha kell egy jó könyvhöz.

Szerző: Nevada Barr
Cím: 13 1/2
Kiadó: Cor Leonis
Megjelenés éve: 2011
Oldalszám: 324

Mindig nagyon szeretek könyveket kapni olvasásra olyan személyektől, akiknek megbízom az ízlésében, mert akkor nagyon jó eséllyel remek könyvet tarthatok a kezemben. Korábbi recenzióm kapcsán említettem már, hogy újabban thriller-rajongó lettem, így mondanom sem kell mennyire csillogott a szemem, mikor épp egy thrillert nyomtak a kezembe, hogy „ezt olvasd!”.

Alapvetően a gyermekek szenvedéseit, fájdalmait bemutató történetek a gyengéim, mert olyan esendőek, olyan őszinték még, hogy egész másképp tekinthetünk rájuk, mint egy felnőtt, felelősségteljes főszereplőre. A 13 ½ is egy ilyen kissrácról szól, akinek egy szörnyű gyilkosság emlékével kell együtt élnie a gondtalan gyermekévek helyett. Háromszáz oldalon át követhetjük lelki fejlődéseit, olykor visszafejlődéseit, hol gyűlölködve, hol pedig sajnálkozva. Van neki egy sötét hangulata, van benne valami mocsok, amitől nagyszerű lesz a thriller. Ezekkel az érzésekkel faltam a könyvet, s a végén, az epilógust olvasva megbizonyosodtam, hogy ez valóban egy ilyen mocskos gondolatok által vezérelt történet volt. Nézd csak: „A tervem valójában az volt, hogy álmukban ölöm meg Franket és anyát. Majdnem a frász jött rám, amikor anya felébredt, és elkezdett hurukkolni, mint egy pulyka, majd kirohant. Frank vére meg csöpögött róla. Aztán leszaladt a lépcsőn, mint egy eszelős, a hálóinge lebegett, a keze összevissza csapkodott. Ez azért megérte a belépő árát. Annyira röhögtem, hogy jó öt percembe telt, mire elhallgattam.” Falra tudok mászni az ilyen „hentes” szövegtől.

A könyv szerkesztését gyűlöltem az elején. Nem vagyok barát az időben és térben ugráló történetmeséléssel. Pislogtam bután az egyes fejezetek elején elhelyezett gyermekgyilkosságokról szóló történeteken, kerestem a logikai összefüggést, de hiába. A történet harmadáig kell kitartóan eljutni, onnan már szinte letehetetlen. Ha nem is kiszámíthatatlan a sztori vége, legalább izgalmas. Számos elméletet gyártottam a végkifejletre, mégis alaposan sikerült meglepődni, s ezért adnék magas pontszámot a regénynek. Tipikusan az a könyv, ami egy-két napnál tovább nem hever az asztalon, mert érdekes és gyorsan olvastatja magát.

Újfent regélnem kell a kellemes meglepetésről, amit a 13 ½ nyújtott, hiszen ez a könyv szinte minden szempontból az számomra. Külalakja miatt biztosan nem fordulnék meg utána egyetlen könyváruházban sem, puha kötése is felejtőssé teszi a könyvet, nemcsak a hátára vésett fülszöveg. Persze odáig el kell jutni, hogy kézbe vegyük. A legnagyobb fülszöveg nyújtotta csalódást is a 13 ½ okozta. Találkoztam már mindenféle őrültséggel a könyvek hátán. Voltak olyanok, amelyekről később kiderült, hogy aki írta, közel sem járt a regényhez, nemhogy elolvassa, voltak, amelyeknek közük nem volt a történethez, de olyannal még nem találkoztam, hogy a legfontosabb információt írják oda, amelytől aztán kevésbé lesz izgalmas, s élvezhető a történet. Szóval, ha adhatok egy jó tanácsot, a fülszöveget ne olvasd el, elnyomja a sztori eszenciáját. 

Biztosan nem ez volt életem thrillere, de kétségkívül az egyik legjobb, legszórakoztatóbb, amit kézbe vettem, s ha figyelembe vesszük azt is, hogy ezt a könyvet pofátlanul olcsón kínálják az olvasóknak, akkor csak jó üzletet köthetünk.

http://corleonis.hu/?dis_book=detail&ID=23

Szerző: Robin Cook
Cím: A gyötrelem éve
Kiadó: I.P.C. könyvtár
Megjelenés éve: 1990
Oldalszám: 349

fjúságom büszkeségének tartom azt a pár Robin Cook kötetet, amit begyűjtötten, különösen a párszázforintos áruk és kifogástalan állapotuk miatt. Mindegyik darab a jó öreg I.P.C. gondozásában jelent meg. Van valami különleges abban, ahogy ezek a zsebkönyv formájú darabok illeszkednek egymáshoz a polcon, így nagy valószínűséggel a még hiányzó darabjaimat is ebből sorozatból fogom megszerezni.Néhányukat már egészen fiatalon elolvastam, pedig 13-14 évesen még igencsak töménynek hat egy ilyen tartalmas orvoskrimi. A lényeg, hogy már akkor is bírtam Cook doktor stílusát.

A napokban egy rövid olvasmányra vágytam, amit gyorsan falhatok egy vaskos könyv előtt, így kaptam le a polcról a Gyötrelem évét. Igaz, hogy a könyv kicsi és vékony, de ez csak csalóka, hiszen sűrű soraival és vékony lapjaival kitesz 350 oldalt, de ha már nekifogtam, aligha volt megállás. Már az első oldalakon kiderült, hogy ez nem egy tipikus Robin Cook krimi, enyhén eltér a már jól ismert Kóma, Járvány és egyéb hátborzongató krimijeitől. Bár az említett regények előtt írta, ironikus, hátborzongató stílusa már egyedivé tette az akkor katonai szolgálatát töltő orvost.

Ahogy már a fülszövegből is megtudjuk a műfaj ez esetben nem krimi lesz, hanem egyfajta "orvosi látlelet". Dr. Peter egy hawaii kórházban tölti egyéves gyakorlatát, s tapasztalatlansága ellenére olykor a mély vízbe kerül. A fiatal orvosgyakornok emberi próbatételeit követhetjük nyomon a Gyötrelem évében, hogyan lesz az önző, nárcisztikus fiatalból érett férfi, akinek gyakran kell megküzdeni egy-egy megrázó halálesettel, miközben a párkapcsolat gondolatával is meg kell barátkoznia. 

Abban különbözik Cook doktor orvoskrimijeitől, hogy nem egyetlen történetet mutat be egy nagy probléma köré építve, sokkal inkább a gyakornokság nehézségeit egy kórházban szép sorjában, s az azzal járó lelki fejlődéseket.Fröcsög a vér, "szemtanúi" lehetünk különböző műtéteknek, katéter cseréknek, részegségtől bűzlő páciensek kötekedésének,stb., de a humor sem marad el: menstruációs görcsökkel küzdő kislányt kezel, akiről később kiderül, hogy fiú. Én már csak véres humornak nevezem Cook doktor poénjait. Bár nem pörögnek egymás után szaporán a cselekmények, mégis legalább olyan izgalmas lesz, mint egy orvoskrimi. Igaz, hogy nem hazánk, még csak nem is a kontinensünk orvostudományába nyerünk betekintést, erősen valós képet mutat a gyógyításról. 

Mi itt közép-kelet Európában azt gondoljuk, hogy az orvosok csak zsebelik be a pénzt, mit sem törődve a páciensek gyógyításával, odaát az óceán túlpartján pedig fulladásig dolgoznak az orvosok, olyannyira, hogy talán nincs is idejük elkölteni a fizetésüket. Valami hasonló látszata van a dolgoknak a Gyötrelem éve című könyvben. Az orvostudományok kedvelőinek nagy kedvence lehet ez a kötet, de ha csak szórakozni akarunk, közben meg tanulni is valamit, esetleg informálódni akkor is érdemes kézbe venni. 

Szerzők: Camilla Grebe · Åsa Träff
Cím: A terapeuta
Kiadó: Animus
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 368

Eddig azt hittem, újabban krimi rajongó vagyok, most mégis inkább azt hiszem, hogy a pszichothriller és skandináv krimi vegyület van leginkább kedvemre. Végül is nem olyan fontos a műfaj, kiváltképp, ha elég nehéz egy könyvet besorolni valahová. A terapeuta borítóján is ott figyel a Skandináv krimik felirat, így legalább akkora lendülettel kezdtem neki az olvasásának, mint bármely másik északi alkotásnak.  Hogy miért magyarázom ezt?  Mert A terapeuta inkább egy pszichothriller.

Elgondolkodtam a két szerző nevét látván, hogy hogyan írhat egy történetet két írónő. A végén erre is megleltem a választ: egyikük a szakmai részéért felel, a másik az írásért. S nincs mit tagadni, a végeredmény igazán remek lett. A pszichológusnő szakmai tudása akarva akaratlan is tanítja az olvasót. Olyan részletesen és élvezhetően tárja elénk a lélektan rejtélyeit, hogy észrevétlenül is tanulunk a betegek eseteiből.

A terapeuta leginkább a pszichológia iránt érdeklődőknek tehet kedvére, hiszen egy középkorú doktornő történetét mutatja be, aki különböző fájdalommal és traumákkal küzdő páciensein próbál segíteni, majd ő maga is szinte kezelésre szorul, miután egy őrült gyilkos üldözőbe veszi. A terapeuta is jelentős személyiségváltozáson megy keresztül, jelleme olykor erősen ellentmondásos, de teljesen szerethető. Mivel egy nőről beszélünk, leginkább majd a női olvasóknak nyerheti el a tetszését.

S bár ráhúztam a thriller műfajt, számos krimire illő ismertetőjel is megmutatkozik a történetben.  Lassan, nehézkesen indul be a regény, de aztán hamar megállapíthatjuk, hogy ez is egy tipikus skandináv krimi lesz. Nem az a csavaros sztori, amitől folyton elméleteket gyártunk majd a megoldásra, lehetséges gyilkosokat határozunk meg, vagy egyszerűen csak újra kell olvasnunk bizonyos részeket, mert nem világos valami a tömény cselekményben, mégis remekül félrevezet a szerzőpáros, s a végén nem marad el a hűha-élmény.

Engem a könyv nyomasztó hangulata fogott meg leginkább. Szörnyülködve olvastam a betegek nem hétköznapi problémáiról, gyakran képzeltem magam a magányosan italozó doktornő helyébe, aki csak kivilágított lakásban mer elaludni, s nem nyugszik bele talán soha, hogy a férje nincs többé. Imádtam a terapeuta tengerparti faházát, a hatalmas kertjét, s egyáltalán az egész életvitelét (borozgatás a sziklákon, úszás az öbölben, üldögélés a mólón, stb.). Nagyra becsülöm, hogy ezeket a mesés tájakat több ízben is remekül mutatják be, nyomatékosítva annak thrillerbe illő szerepét.

Leszámítva a főszereplő ellentmondásos jellemét, olykor idióta viselkedését, semmi kivetnivalóm nincs a regényben. Úgy, ahogy a borítón is írják, ez egy sodró erejű pszichothriller, amit a téma kedvelői jó eséllyel nem csak egyszer vesznek majd le a polcról. 

Szerző: Stephen Chbovsky
Cím: Egy különc srác feljegyzései
Kiadó: Alexandra
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 240

Mondanom sem kell, hogy fanatikus Zabhegyező- rajongó vagyok, így nem volt kérdés, hogy Stephen Chbovsky regényét előbb-utóbb el fogom-e olvasni. Sajnálom, hogy beszerzésére utóbb került sor, mert mostanra már túl lehetnék Charlie történetén párszor. Igen, ez egy olyan könyv, amit nem csak egyszer fog elolvasni az ember. Az én példányomra egyértelműen az a sors vár, ami Salinger Zabhegyezőjére: rongyosra lesz olvasva.

Jogos a kérdés, hogy mitől olyan jó ez a tiniregény? Attól, hogy egy gyerek szemszögéből látjuk a világot. Attól, hogy még ártatlan, őszinte gondolatokkal találkozunk, amelyek bármelyikünk gyermeki énjének a fejében megfordultak. A főszereplő olyan problémákkal küzd, amelyek a modern kor gyermeke életében is akadályokat jelenthetnek. Így aztán melegen ajánlom szülőknek is, egészen biztosan akad néhány tanulság számukra (is). Az iskolákban egyenesen kötelezővé tenném akár ezt a művet, akár Salinger Zabhegyezőjét, néhány kamasz srác meríthetne ihletet az élethez. Merem remélni, hogy élvezetes olvasmány lenne a középiskolás srácok számára.

Lássuk hát Charlie történetét. 15 éves fiúról beszélünk, aki rettentő magányos, s meg merem kísérelni, hogy leírjam: depressziós is. Nincsenek barátai, új suliba készül, szorong, s nem törődik vele senki az egyébként öt főt számláló családjából. Imádott nagynénje jár folyton a kis kobakjában, akinek halála miatt saját magát okolja, teljesen alaptalanul. Az elhunyt nagynéni szeretetébe burkolózik a furcsának tűnő Charlie, azt képzeli, egyedül ő szerette igazán. Azt mondják, menekül az élet elől, véleményem szerint pedig pont, hogy szembe akar nézni vele, csak nem tudja, hogyan kell. Két dolgot jegyeznék meg a történettel kapcsolatosan: az első, tizenöt évesen a gyerekek már tudják, honnan jön a baba, butaság, hogy Charlie ezen csodálkozik, és a második, hogy Chbovsky sem gondolhatja komolyan, hogy jó, ha ennyit siratja főhősét. Szinte valószínűtlen, hogy egy fiú ennyire erősen érzékeny legyen. Egyébként pedig remekül mutatja be a gyermeki ártatlanság és a kamaszkor közötti hányódást Charlie ismeretleneknek címzett levelein keresztül. Olyannyira jól, hogy kedvem támadna minden levelét megválaszolni, természetesen névvel ellátva, akkor is, ha nem „divatos” manapság az őszinte gondolatokat felvállalni.

Én széles mosolyokat helyeztem arcomra a helyenként mulatságosra sikerült tartalom miatt, máskor bizony hosszakat könnyeztem a srác „fájdalmain”. Külön becsülöm Chbovskyt a különc srác feljegyzéseiben említett könyvek miatt, szépen várólistára helyeztem, amit még nem olvastam. Remek zenei ízlésre vallanak a dalok is, amelyeket Charlie folyton hallgat, s ezek így együttesen meg is alkotják a kilencvenes évek tinédzsereinek összképét. Abba a korba vágyom, igen! Persze, kérdéses, hogy 2012-ben ezt hogyan lehet „modern srác”-nak hívni, de sok mindent megbocsájtottunk már a magyar fordítóknak. A borító se a legjobb alkotás, amit az Alexandra valaha piacra dobott, de legalább ellátták becsületesen „figyelemfelkeltő szöveggel”. Megvallom nőiesen, engem se érdekelt volna, ha ne vésték volna rá, hogy „A modern Zabhegyező”.

Az „Egy modern srác feljegyzései” Zabhegyező-kedvelőknek kötelező olvasmány, azok, akik Salinger művét se szerették, ezt se kezdjék el olvasni. Nálam méltó helye van a polcon Holden Caulfield története mellett, s ugyanúgy, mint Holdemmel, Charlie-val is nagyon szívesen találkoznék, vágyom tudni, hogy jól érzik-e magukat.

Szerző: Markus Zusak
Cím: A könyvtolvaj
Kiadó: Ulpius-Ház
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 598

A 35 éves sydney-i születésű Markus Zusakot a világ egyik legkiválóbb ifjúsági regényírójaként tartják számon. (Gondoltad volna? Én sem!) S bár a Könyvtolvaj előtt négy regénye látott már napvilágot, Magyarországon nem voltak kaphatóak történetei. Egészen 2010-ig felejthető volt az író neve hazánkban, ugyanis az Ulpius-ház Kiadó akkor hozta el számunkra a The Book Thief fordítását. Értetlenül állok ugyan a könyv sikeressége előtt, főként mert nem értek egyet azzal, hogy nagyszerűsége a Halál narrációjában rejlik, de ezt majd nemsokára bővebben is kifejtem. Lássuk tehát, miről is szól ez a regény, ami a New York Times bestseller listáját 375 héten át vezette.

Mint Zusak korábbi történeteiben, itt is egy gyerek a főszereplő, ezúttal egy kislány. Liesel Meminger nevelőszülőkhöz kerül a háború közepén, mert anyját üldözi a rendőrség. A München melletti kisvárosban Liesel számára az egyetlen boldogságot a könyvlopás jelenti. Na azért nem olyan gyakori ez, mint hinnénk a cím alapján. Nevelőapja olvasni tanítja, zenél neki harmonikáján, a szomszéd srác, Rudy először csak játszótársává válik a magányos kislánynak, később szerelmévé. Liesel először csak egy emléket akar magával vinni öccse temetéséről, így kapja fel a hóból a Sírásók kézikönyvét, ekkor még nem sejtve, hogy később a könyvek nyújtotta szórakozás lesz segítségére a háború és a szegénység átvészelésében. Mert a legnagyobb problémát nem háborús ellenség vagy a náci párt okozta, hanem bizony az éhinség. Falatokért harcol gyermek és felnőtt egyaránt.

Remek ötlet volt Zusak részéről egy kislány szemszögéből bemutatni a hitleri időszakot, és ez épp elegendő is lett volna az egyediséghez, semmi szükség nem volt arra, hogy az elbeszélés módján csavarjon egyet. A Halál narrációja ugyanis rettentő idegesítő. A közbeékelések, magyarázatok, széttöredezik a szöveget, gyermeteggé teszik azt. Az erőltetett oximoron -, és szinesztézia használat engem gyakran röhögésre késztetett. Hatásvadász akart lenni a szerző, ehelyett nevetséges lett. Szerencsére a történet kárpótol mindezért. Tökéletes lenne ez a regény, ha lehámoznánk róla a mesterkélt narrációt, de hát Zusak erre fektette a hangsúlyt.

A könyv elején rengeteg közbeékelésen, szófordításon kell átverekednünk magunkat, de ha elég kitartóak vagyunk, jutalomként a történet élvezhetővé válik. Sajnos nem marad el végérvényesen a vastag betűkkel szedett magyarázkodás, elkísér egészen a regény végéig, de legalább lényegesen kevesebb lesz belőle, mint az elején. Egy újabb zavaró tény a Halál narrációjával kapcsolatban a spojlerezés. Melyik olvasó vágyik arra, hogy minden fejezetnek először a végét ismerje meg, s csak aztán a történetet? Egyik sem. Remélem. Értem én, hogy iszonyú művészinek akart tűnni Zusak, de ez most nem sikerült. Legalábbis az én olvasatomban biztosan nem.

Ahogy már mondtam, ha megkopasztjuk az elbeszélést a Halál narrációjától egészen zseniális regényt kapunk. Mondom ezt azért is, mert világháborús témában kismillió könyv született már, igencsak nehéz volt újat hozni, Zusaknak mégis sikerült. Remek karaktereket gyúrt össze, mindegyikük emberségtől duzzad, csupaszív és jóság árad Rosa Mamából, Hans Papából, Rudyból, Maxból és a polgármester feleségéből is. Ez segíti át mindannyiukat a háborús éveken, hogy lelkük el ne pusztuljon a hihetetlen szenvedésben. A baljós hangulat az első oldaltól az utolsóig megmarad, néhol egészen nyomasztóvá válik, máshol elenged egy-két poént, hogy bele ne hervadjon az olvasó teljesen.

A könyv alapján készült film is az idei év egyik legnagyobbika lesz, ezt kijelenthetjük bátran már márciusban is. Olyan remekül sikerült összeválogatni a szereplőket, hogy a filmből ismert történet könyvbéli olvasásakor is kellemes élmény volt felidézni a már ismert karaktereket. Rudy citromsárga haja, Rosa Mama kredenc alkata és Max tollhaja is végig ott lebegett szemeim előtt. A filmhez képest a könyv természetesen sokkal többet ad, legalább három filmre való eseménnyel találkozunk a regény olvasásakor, úgyhogy semmiképp sem érdemes kihagyni Zusak művét.

Ez a történet nyomaszt, gyönyörködtet, felemel, lerombol, újjáépít. Kell.

Szerző: Bohumil Hrabal
Cím: Szigorúan ellenőrzött vonatok
Kiadó: Európa
Megjelenés éve: 2008
Oldalszám: 104

Március havában a 20. századi cseh irodalom egyik legnagyobbikára, Bohumil Hrabalra emlékeznek a kiadók, a nagynevű irodalmi társaságok, s bizony az egyszerű könyvfaló molyok is. Csatlakozom én is az ünneplők táborához, lévén szó a legkedvesebb cseh figurámról, akiről valaha is hallottam. Ha tehetném, vennék egy sört Hrabal szüleinek, mert összehozták nekünk életművész fiukat, utána pedig Bödőcs Tibornak, hazánk egyik legtehetségesebb humoristájának, amiért oly sokszor ajánlotta nekünk e kocsmakirály írót színpadi előadásai alkalmával. Lássuk csak, ki ő, s mit tett le az asztalra?

Bohumil Hrabal 1914. március 28-án látta meg a napvilágot Brno városában, ezen a napon illik tehát elfogyasztani minden Hrabal-rajongónak egy jó erős cseh sört kedvenc figuránk tiszteletére. Az ifjú Hrabal kicsit sem volt jó tanuló, sokkal jobban érdekelte a sörgyári élet, a munkások történetei, ebben pedig nevelőapjának testvére, Jozef volt a mentora. Azért mégis leérettségizett 1935-ben, sőt egyetemre is beiratkozott, méghozzá a Károly Egyetem jogi karára. A háború miatt csak 1946-ban diplomázhatott, de ez így is több, mint amit elvárhattak Tőle. A háború alatt rövid ideig vasúti forgalmistaként is dolgozott, ebből az élményből született a Szigorúan ellenőrzött vonatok című, mára klasszikussá nőtt alkotása. Volt biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, de fizikai munkásként is dolgozott a kladnói vasműben. Ezekről a munkásévekről mind-mind olvashatunk egy-egy Hrabal-műben. Higgyétek el, érdemes!

Nagy szerencsénkre hamar tollat ragadott, így már 1948-ban kiadhatták első művét, s onnan kezdve nem volt megállás, haláláig szórta magából a jobbnál jobb történeteket. Morbid téma, de muszáj megemlíteni Hrabal halálának körülményeit: a jó öreg 1997-ben, 82 évesen, galambetetés közben zuhant ki a kórház 5. emeletéről. Hát mi ez, ha nem a jól ismert hrabali szatirikus, fekete humor egyik csúcspontja? Hogy kiesett, vagy ki akart esni, az vitatott, de bárhogy legyen is, hrabalosan távozott.

Az említett szatirikus humor jellemzi a cseh író stílusát. Nagyon kifejezően, vizuálisan tudta ismertetni a kor problémáit, hosszú körmondatokban ugyan, de világosan érthetően. A Táncórák idősebbeknek és haladóknak című műve például egyetlen mondatból áll. Karakterei gyakran nagy igazságokat fogalmaznak meg a cseh kispolgár együgyűségével, ettől lesz igazán emberközeli minden történet. Hősei szinte kivétel nélkül viccesek, életvidámak, a legrosszabb körülmények között is boldogak. Mindez abszolút Hrabal jelleméből származik, bár gyakran vetődött a depresszió nehéz útjára. 1963-tól foglalkozásszerűen írt, s ennek meg is lett a gyümölcse, hiszen műveit 27 nyelvre fordították le, nagy örömünkre. Jiří Menzel Oscar-díjas filmet is forgatott az írásom tárgyát képezőkisregényből.

A ’65-ben megjelent Szigorúan ellenőrzött vonatok, Hrabal egyik méltán legtöbbet emlegetett regénye, s az egyik legjobbra sikerült is. Amellett, hogy obszcén és poénos fordulatokon nevetgélhetünk, bizony komor mondanivalót cipel hátán ez az alig 100 oldalas mestermű, hiszen akkoriban a háború utolsó napjait élték Csehszlovákiában. Ahogy már említettem, az író saját tapasztalataiból merített ihletet a regényhez – majd az olvasó eldönti, hogy melyik részletet hiszi igaznak Hrabal személyére.

A történet egy vidéki vasútállomáson zajlik, valahol a megszállott Csehszlovákiában. Főhősünk, a kis Milos, egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után visszatér munkahelyére, ahol különös arcokkal kell megbarátkoznia. Még mindig bántja, hogy nem sikerült férfivá lennie a szeretett kalauzlánnyal folytatott szexuális kísérlet során, de gondolatait lekötik a forgalmista tevékenységek, valamint az említett különös társaság. Itt van például Hubička úr, aki egy unalmas szolgálati éjjelen rányomja az összes bélyegzőt a távírász kisasszony pucér ülepére, ezzel élve ki szoknyavadász szenvedélyét.

Az állomásfőnök úr galambokat tenyészt, s ezen túl egyéb aligha érdekli őt, büszkén jár-kel galambürülékes egyenruhában a vasútállomás területén. A főnökné asszony esténként a forgalmista irodában horgolgatva szórakoztatja a társaságot, ám ő férjével ellentétben nagy szenvedéllyel nyisszantja le a „nyulak-baromfiak” nyakát. Erre a különös helyre érkezik tehát a vonat, mely katonai lőszerekkel teli pakolva robog át az állomáson. Hubička úr ötletének eleget téve, Milos vállalja a férfias feladatot, hogy levegőbe röpítse a szigorúan ellenőrzött szerelvényeket.

A történet teljesen groteszk, hiszen a mulatságos jelenetek idején Drezdát már bombázzák. Összefonódik itt szerelem, humor, háború és erotika is, Hrabal pedig megmutatja, hogyan kell mindezeket remekül összekombinálni. Amellett, hogy nevetgélhetünk a poénos jeleneteken, nagy figyelmet igényel a hosszú körmondatokban megfogalmazott történet, hiszen nemcsak bonyolult a mondanivaló, hanem hihetetlenül mély is. A tömör és velős keserű humor Hrabalt legendává emelte, s talán Ő az egyetlen, akinek az elnyújtott körmondatokat képesek vagyunk megbocsájtani, mi, akik egyébként falra mászunk ezektől. Nehéz mindezt élvezhetőre formálni, de ő képes rá. S hihetetlenül jól csinálja, ha kell oldalakon át.

A cseh mester összes művében az iróniával fűszerezett humor adja a történetek eszenciáját, ám a Szigorúan ellenőrzött vonatok-ban a humornak kiemelkedően fontos szerep jut, hiszen csak nevetéssel lehet átvészelni a háborút. A szereplők a legrosszabb helyzetben is megőrzik életvidámságukat, mert ugye mi értelme a háborúnak? „Maradtak volna otthon a seggükön!”

születés, némaság, ukuliták, legyek, szemétdomb, öszvér, gyermek, vér, sebek, csapdák, Jézus, Isten, eső, düh, élet, mennydörgés, fertőföld, nádas, tisztás, Fehér Jézus, szajha, gyilkos, csonkító, bosszú, bűz, félelem, templom, verés, prédikátor, fájdalom, szomorúság, kutyafej, sötétség, rejtőzködés, sövény, szenvedés, kétségbeesés, okádék, nyál, sár, varjú, halál.

Aligha tudom más szavakkal leírni Nick Cave megrázó, megdöbbentő, lebilincselő és letehetetlen könyvét.

Szerző: Stieg Larsson
Cím: A tetovált lány
Kiadó: Animus
Megjelenés éve: 2009
Oldalszám: 574

Azon kevés Tetovált lány rajongók közé tartozom, akik úgy kezdtek hozzá a történet megismeréséhez, hogy nem voltak tudatában a könyv nagydobra vert sikerességének. Pár éve láttam a filmet - természetesen a svéd változatot -, igazán nagyon tetszett, s akartam a regényt is. Mihelyt kiderült, hogy ez egy trilógia első része, akartam a többit is. Ilyen egyszerű. Nem túl szimpatikus az Animus kiadó részéről, hogy ennyire kidíszítette a könyv borítóját mindenféle szenzációhajhász és figyelemfelkeltő szöveggel, de ez aligha érdekli mindazokat, akik tudják, milyen izgalmas krimit tartanak a kezükben.

Ha akad olvasóim szűkös táborában olyan, aki még a könyvet se olvasta és a filmet se látta, semmiképp ne a filmmel kezdje. Tudom, természetes dolog, de A tetovált lány esetében ez különösen nagy hiba lehet. Egy roppant izgalmas történetről van szó, ami valódi élményt nyújthat, ha nem ismerjük előre a filmben kissé leegyszerűsített sztorit. A regény világszintű sikere szerény véleményem szerint a női főszereplő személyiségében keresendő. Lisbeth Salander egy, a férfiak világában férfiak nélkül is boldoguló női karakter, aki a maga módján roppant kemény, bátor és határozott személyiség bármilyen élethelyzetben. Ilyen előzmények után a könyv persze komoly társadalomkritikát fogalmaz meg, de ne ugorjunk ennyire előre.

A sztori magva alapvetően a Vanger-család története, amelynek különös rejtélyeit egy oknyomozó újságírónak kell megfejteni. Mikael Blomkvist, a Millennium folyóirat újságírója Henrik Vanger kérésének eleget téve költözik a Hedeby-szigetre, hogy közel egy éven át próbálja feltárni egy mondvacsinált gyilkosság titkait. Ezzel párhuzamosan egy jó hírű magánnyomozó-iroda alkalmazottjaként, Lisbeth Salander a Millennium szerkesztője után kutakodik, s legrejtettebb személyes ügyeit is feltárja megbízója előtt.  Az újságíró férfi és a hacker magánnyomozó, tetovált lány sorsa izgalmasan fonódik egybe, olyannyira, hogy megemelem kalapom az előtt, aki kitalálja a történet végét. Ez tipikusan az a könyv, amelyben végig találgathatunk, elképzelhetjük az összes szereplőt gyilkosként, a meglepetés mégsem marad el. Becsülendő az is, hogy miután a rejtély megoldódik, nem találjuk szembe magunkat a nagybetűs VÉGE felirattal, hanem a gyomorforgató bűntény után, van még egy másik megoldandó probléma is.

Ha a filmet láttad először, akkor is tartogat a regény meglepetést bőven. Különös módon a filmbeli lezárás hihetőbbre sikerült, mint a könyvbéli befejezés, bár mindkettő helyénvaló a maga módján.  Egy filmet csattanósan, gyorsan illik lezárni, hogy hatásos legyen, egy könyvben ez összecsapottnak tűnhet, Stieg Larsson pedig nem siette el a dolgokat. Mondjuk ki, intelligens krimi ez, aprólékosan kidolgozott részletekkel. Érezhető, mennyire átgondolt történet akart lenni, ám a szerző hirtelen elhunytával kissé sután sikerült, csupán egy trilógiára való írás született az elképzelésből. Biztos vagyok benne, hogy a Millennium trilógia kedvelői mind felkiáltottak már bánatukban, hogy miért nem élt még Stieg Larsson legalább 20 évet?

A fordítással és a szerkesztéssel sok gondom akadt, s a nem túl gyakori, de zavaró helyesírási hibák is csalódásként értek. Péteri Vanda fordító és Gábor Anikó szerkesztő elsiette a munkát, bizonyára a nagy külföldi sikert minél előbb Magyarországra is el akarták hozni, mert ilyen mondatokat találunk benne, mint: „Négy nappal a Stockholmba érkezésünk után, a Millennium képszerkesztője, Christer Malm jelentkezett Mikael váratlanul telefonján.”

A konklúziót vonja le helyettem a következő idézet: „Tudom. Ez a történet bemászik az ember bőre alá, s nem hagyja többé nyugton. Velem is ez történt!” Következményelemzés: REMEK.

Szerző: Hugh Laurie
Cím: A balek
Kiadó: Kelly
Megjelenés éve: 2009
Oldalszám: 334

Több mint tíz éve látott napvilágot a Dr. House-ként elhíresült szarkazmusmester könyve, eredeti nyelven A fegyverkereskedőként. Vitatkoznék, hogyan lett ez magyar fordításban A balek, de utólag minek? Pláne, hogy a főhősre abszolút nem lehet ráhúzni ezt a degradáló jelzőt. Thomas Lang minden, csak nem balek.

Azt rebesgetik, hogy Laurie a kéziratát álnéven dobta a kiadó elé, nem adta nevét a történethez, de ügynökének végül sikerült meggyőznie, hogy ne burkolózzon álnév mögé. A magyar fordítás csak akkor jelent meg, mikor Hugh Laurie már rég híres és közkedvelt figura volt az általa alakított Dr. House szerepében. Végülis, jogos. Nem sokan őrültek volna meg a könyvért, ha nem Laurie a szerző. A magyar fordítás kapott egy teljes borítós fotót az íróról a könyv elejére, hogy nyilvánvaló legyen, kiről is esik itt majd szó. Az eredeti nyelvű kiadásnak nem volt szüksége mini poszter méretű képre a szerzőről, rögtön a megjelenés után ment is a sikerlistás könyvek közé, s hosszú ideig megülte a toplistákat.

Vitatkoznék a fülszövegről is kicsit: Remek ajánló szöveg Guy Ritchie filmjeivel összevetni A balekot, egy lapon említeni A Ravasz, az Agy…, vagy éppen a Blöff című alkotásokkal, a probléma csak annyi, hogy semmi közük egymáshoz. Na jó, talán annyi, hogy mindegyik karakter angol, de ennyi. Nyilvánvaló, hogy aki ezt írta nem olvasta a könyvet, vagy nem látta a filmeket. A fentiekkel csupán azért vitázom, mert minden ilyen erőlködés nélkül is, mint a teljes borítós fotó, vagy a dobálózó ajánlók a fülszövegben, elkelt volna a könyv ugyanennyi példányban, ha már egyszer Laurie-mester írta.

Tömény humorözönnel indul a történet, már-már az őrületbe kerget a szarkazmusban gazdag mondataival, s hiába számítunk arra, hogy akad legalább egy bekezdés, amelyből kimarad az irónia. Mivel rég nem járt a kezemben ilyen vicctől dagadó történet, bizony meg kellett pihennem kicsit az egyes fejezetek után. Nem okozott harsány nevetést szinte egyetlen oldal sem, nem fáradtak ki a rekeszizmaim, viszont egy félvigyorral az arcomon olvastam szinte végig. A nagyon erős kezdés után lankad kicsit a poénáradat, a könyv felénél már jut az olvasó figyelméből a konkrét történetre is, s ez így marad egészen az utolsó mondatig. Laurie mintha kifáradt volna: összevisszaság keletkezik a történet helyszínei, s szereplői között, s alábbhagy a humorral.

A főszereplő, Thomas Lang egyértelműen Laurie alteregója a jól ismert Dr.House-os jellemével. Lang egy titkosszolgálati ügybe keveredik, nem tudni, hogy véletlenül-e vagy jól megalapozott akarat alapján. Ebben a fegyverkereskedelemtől, drogcsempészettől szagos történetben hatalmas lyukak vannak sajnos, s rengeteg elvarratlan szál. Nem tudni, ki kivel van, s mi a szerepe, de talán ezzel akar Laurie némi izgalmat csempészni a sztoriba. Teljesen nyilvánvaló, hogy a regény nem a történetre van kiélezve, hanem sokkal inkább a jellegzetes szarkasztikus, cseppet sem iróniamentes humorra, s ez így van jól.

Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy hasonlót vártunk Laurie-tól: egy House-jellemű figurát, rengeteg iróniát és humort, s eköré egy élvezhető történetet. Az utóbbi kicsit gyengére sikerült, de nem haragszunk. Végülis kedvenc figuránk szinte bármit írhat, ha a nevét adja hozzá, mi szinte biztos, hogy imádni fogjuk. Hát, de nem?!