Olvasok a sarokban

Szerző: Gary Shteyngart
Cím: Abszurdisztán
Kiadó: Cor Leonis
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 346

Böngészve a Cor Leonis könyvei között, akadtam rá erre az abszurd darabra. Ilyen címmel követelte, hogy birtokoljam, s én engedelmeskedtem. Felraktam a polcra a többi olvasnivaló mellé, hadd várjon sorára, aztán mégis levettem, s beleolvastam. Nem is hagytam abba, mert jött a kérdés…

Ki ez a fickó? A Szuperzsidó, a Brutálisan Körülmetélt, a Szuperszexi Fehérjedús, Misa Gyermekei atyja, szerepe szerint Borisz Vainberg fia, aki eltévedt Abszurdisztánban és saját magában. Miután éppen ő az egyetlen fia Oroszország 1238. leggazdagabb emberének, és 150 kilóját egyébként sem szívesen terheli, módja és ideje is akad gondolkozni az élet dolgain. Erről szól ez a mese, és mindarról az abszurditás-sorozatról, amely mintegy mellékesen (és persze vérbeli szovjet természetességgel) megtörténik a főhős körül. A Szeretett Papa vodkaszagú lehelete és Jézus lábtámasza, szevók és szvánïk, szex és költségplusz ér össze egy végtelenített körben, amelynek nem lehet megfejtése, mert egy illúzióra rajzolták fel.

De mégis, ki ez a fickó? Igor Szemjonovics „Gary” Shteyngart hét évet élt (szó szerint) zsidóként egy Lenin-szobor árnyékában, Szentpéterváron, majd az Államokba távozott, hogy ott orosz-amerikai-zsidó szatírákkal teremtsen magának hírnevet. Az Abszurdisztán valahol az ő története, egy mélabús, szomorú ember rendkívül szórakoztató képe arról, hogy semmi sem fekete-fehér, és az édentől keletre ugyanazt találjuk kifordítva, mint nyugatra. A nyitott elméjűeknek és a szókimondás híveinek okvetlen ajánlom a könyvet, de mindenekelőtt azoknak, akik örömmel vállalják, hogy a maga kényelmetlenségében rájuk telepedjen a túlsúlyos zsidó ökörörökség. Meggyőződésem, hogy Shteyngart többet mond az élő, szellemi holokausztról, mint Auschwitz üres termei.

„Próbálkozom, Papa. Mindent megteszek. Az igazság mégis mindig eltompítja az ösztöneimet.” Tessék vigyorogni, ez Misa Vainberg testamentuma!

K.B.

Szerzők: Kormos Anett – Dombóvári István
Cím: A nagy roast könyv
Kiadó: Jaffa
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 180

Piszok nehéz egy ilyen könyvet értékelni. Egyrészt sose vettem még kezembe roast könyvet, sőt, hasonló létezéséről sem tudok, másrészt nem tudom beskatulyázni az irodalom egyetlen szegletébe sem. A Showder Klub színpadáról ismerős Kormos Anett és Dombóvári István egészen egyedit alkottak, s nem vagyok róla meggyőződve, hogy a végeredmény az lett, amit akartak. Ha nem teljesen világos, hogy mit értek ez alatt, akkor nézd meg Kedves Olvasó, hogy a standuposok ezen kötete szerepel-e a bestseller-listákon, s ha nem, máris tudni fogod, miről regélek.

Na, nem azért mondom, mert ez olyan iszonyú jó könyv lenne, inkább azért, mert nagyszerűen leírják azokat az óriási igazságokat, amiket sokan nem vesznek észre: a média ontja a nyugati szennyet, kevés valóságtartalommal, a celebeket isteníteni gáz, s végül megismerkedhetünk napjaink legdominánsabb karaktereivel is, akikbe lépten-nyomon belebotlunk. Olyan világot élünk, ahol humor nélkül elég nehéz lenne létezni, így hát örüljünk nagyon, hogy ilyen tehetséges vigyorogtató emberek élnek köztünk, mint Kormos vagy Dombóvári. Magyarországon először Nagy Feró égetése kapcsán ismerkedhettünk meg a Roasttal, így már aligha ismeretlen a dumarajongók körében a műfaj lényege: égetni, fikázni. Pontosan ezt teszi a szerzőpáros is a Nagy Roast könyvben: karaktereket fikáz, műsorokat „éget”, közben görbe tükröt tart elénk, s mi élvezzük. Ilyen egyszerű a dolog.

Megismerkedhetünk a glammodellel, a fitneszcsaláddal, a börtöncelebbel, a humoristával, az időjóssal, a töltelékemberrel, a VV-k és BB-k „hőseivel”, a nyaralóval, a szomszéddal, a rendőrrel, a késővel, a bliccelővel, stb. S mindezt úgy, hogy nevetünk, röhögünk, de igazából hatalmasakat bólogatunk, mert bizony ez a színtiszta valóság, amit nem minden esetben mondunk ki.

Nagyon jól össze van rakva ez a könyv. Négy fejezetre bontották, természetesen értelmetlenül, hiszen többnyire mindenhol karaktereket fikáznak, vagy éppen a médiát, de a lényeg ugyanaz. Lehet, hogy a színpadon elmondva is megállná a helyét egy-egy „történet”, valahogy mégis könyvben lesz kerek az egész. Míg Kiss Ádám Szütyiőjére azt mondtam, hogy kár volt leírni, elmondva jobb volt, erre pont a fordítottját állítom, lehet, csak azért, mert nem hallottam élőben. Rövid tömör véleményeket olvashatunk, amik nem mindig olyan viccesek, mint várnánk, de nagyon erősen valósak.  Volt is egy ilyen kettős érzés bennem, amikor fellapoztam a kötetet. Néhol a nagy poénok helyett kínos igazságokat találunk, amik ugyan hervasztóak, de két ilyen humorzsák tollából származtatva bizony nevettetőek.

Meglep, hogy nem lett nagyon híres ez a könyv, hiszen messzemenően túltesz a Kiss Ádám és Benk Dénes tollaiból származó Kiss Kiss Benk Benk-ben vagy épp a Szütyiőn, nálam mindenképpen méltó helye van Kovács András Péter, Felméri Péter és Tóth Szabolcs könyvei mellett a polcon. 

Szerző: Nevada Barr
Cím: Ördögkatlan
Kiadó: Cor Leonis
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 478

Én már büszkén elmondhatom, hogy két remek könyvet is olvastam május havában. Persze ennél jóval többet is, de Nevada Barr művei hatalmas felfedezésnek számítanak. A Cor Leonis gondozásában megjelent 13 ½ hosszú idő után az egyik legjobb pszicho-thriller, amit olvastam, így nyilván kíváncsi lettem az amerikai írónő többi művére is. Örömmel töltött el, hogy egy egész sorozatra való cím jelent meg a neve mellett, s ezt a Cor Leonis Kiadó mind-mind el is hozza nekünk. Az Anna Pigeon-sorozat előzménydarabjaként jelent meg az Ördögkatlan, amelyet a magyar kiadó elsőként publikál, s majd csak utána a sorozat többi tagját. Végül is ez így jó, különösképp mert ez egy nagyon jólsikerült regény, ami után lehet követelni a tizenhat kötetből álló sorozatot.

„Anna Pigeon meztelenül, betört fejjel, kificamodott vállal ébred egy víznyelő üreg mélyén a Glen Canyon sivatagos fennsíkján. Kiszáradt nyelve feldagadt a szomjúságtól. Fogalma sincs, hogyan került oda, nem emlékszik, mikor veszítette el a ruháját és az eszméletét. Kétségbeesetten próbálja felidézni, mi történhetett vele, és közben igyekszik felfedezni szűk börtönét…” S teszi mindezt egy alig 50 kilós, alacsony, törékeny nő. Annyi kitartás és erő szorult ebbe a csajba, hogy azt már tanítani kéne. Nevada Barr jól láttatja Anna esetével azt, hogy szorult helyzetben, nyomás alatt milyen jó döntésekre is képes az ember lánya. Én a történet végén fel tudtam volna pofozni az apró főhősnőt, mert annyi ésszel, amennyit neki az írónő adott, nem szabadott volna ilyen bugyutául viselkedni, de ennek nyilván így kellett lenni, ahhoz, hogy a végkifejlet olyan legyen, amilyen lett.

Érdekesen hangzik ugyan, hogy az előzménykötet végkifejlete, de bizony van neki. S nem is akármilyen. Ha ezt a regényt egy szóban kellene jellemeznem, azt mondanám, furcsa. Kelet európai szemmel nézve azt a tájat, ahol az események zajlanak, egészen furcsának és elképzelhetetlennek tűnik. Mi, akik még nem láttunk kanyonokat, fennsíkok alatt tündöklő égszínkék tavakat, s fogalmunk sincs a kanyontúrázásról, egészen csodálkozó tekintettel tudjuk olvasni Nevada Barr játékát a szavakkal. Meg voltam győződve mindvégig, hogy ez a csaj nem kevés időt tölthetett azon a területen, hiszen olyan hozzáértéssel beszél róla, olyan profin írja le a természeti látványosságokat, mint aki legalább olyan nagyon ért hozzá, mint ahogyan mi magyarok nem. S az elképzelésem nem volt alaptalan. Nevada Barr színészi pályáját otthagyva, férjével karöltve kapcsolódott be a Nemzeti Park Szolgálat környezetvédelmi mozgalmába. A Natchez Trace Parkway-ben dolgozott főállású rangerként. Innen tehát az ihlet a tizenhat kötetes sorozathoz, saját maga képére formálta Anna Pigeont, s személyes tapasztalataiból merítkezve alkotta meg történetét.

Az Ördögkatlan története bizarr, mégis életszerű. A terjengős leírások és a sok nézőpontból való mesélés néhol lelassítja az eseményeket, ám ezzel egyidejűleg fokozza a feszültséget. Az idilli, elképzelhetetlen tájleírások is csak szemforgatást váltanak ki az olvasóból, aligha érthetjük, mi hol történik éppen, majd kezd körvonalazódni a gyilkos kiléte. Sőt, egyáltalán nem titok, hogy ki az. Ezt megint a furmányosság számlájára írom, hiszen egy krimi lényege épp azon alapszik, hogy agyaljunk mindvégig, vajon ki lehet a rejtélyes gonosz. Ehhez képest Nevada Barr nem titkolózik. Ő a stílussal ragad meg bennünket. Különös, de még csak hasonlítani sem tudom senkiéhez azt a stílust, amit ő képvisel. Van benne valami mocsok, valami bűz, valami egyedi. Kár is ezt magyarázni, inkább meg kell ismerni. Hatalmas plusz pontot adok az írónőnek a temérdek könyv és film említésért, megígérem neki, hogy legalább a felével igyekszem megismerkedni.

Amíg én beszerzem a sorozat első részét, az Oroszlánkörmöket, Ti barátkozzatok az Ördögkatlannal. Aztán kérjük együtt a Cor Leonis Kiadót, hogy nagyon gyorsan hozza el nekünk az egész sorozatot magyar fordításban.

Szerző: Fejős Éva
Cím: Száz éjjel vártam
Kiadó: Erawan
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 426

Bizonyára nem én voltam az egyetlen, aki várta az idén tavasszal megjelent piros tornacipős, menyasszonyi ruhás Fejős Éva regényt. Jómagam csak a Most kezdődik és a Nápolyi vakáció alapján dönthettem, hogy akarom-e a Száz éjjel vártam című könyvet is a magyar írónőtől. A többi művével idáig nem sikerült megismerkednem a jó humorú alkotónak, viszont más véleményalkotók szerint Éva az újabb regényeivel azt a pörgős, humoros stílust hozza vissza, amellyel az első regényeit írta. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a Száz éjjel vártam története éveket töltött egy régi számítógépen, mire Éva édesanyja rátalált, s kiadásra került.

A főhősnő, Andi egy makacs, talpraesett, s végtelenül laza csaj, aki bármi áron áthág az elé gördülő akadályokon. Miután Alex, a pasija elhagyja, nem burkolózik az önsajnálatba, hanem élni kezdi saját életét a melltartós dobozban talált pár millió forintból. Hogy hogyan került oda? Csak sejti, de a pénz kétes eredete nem hátráltatja őt a költekezésben. Különleges képességeinek köszönhetően megérzi a veszélyt, amely leselkedik rá, s ezt egyedül a körülötte levő lámpaizzók bánják, amelyek Andi feszültsége miatt folyton elcsattannak. S íme, egy fejősévás jelenet. J Andi jelleme erősen hasonul Nikiéhez a Nápolyi vakációból és Anisettéhez a Most kezdődikből: bohém, laza, önálló és cseppet sem ért a konyhaművészethez.

Ahogy korábbi recenzióimban is hangoztattam már, leginkább az tetszik Fejős Éva regényeiben, hogy nem akar egyik történet sem világmegváltó tanulságokat hagyni maga után, csupán csak mulattatni az olvasót. Az írónő szórakozik, miközben életre kelti egy-egy képzeletbeli figuráját, mi pedig szórakozunk, miközben olvassuk, ez ilyen egyszerű. Mondják azt is, hogy csajos regények ezek. Nem állítom az ellenkezőjét, de néha érdemes lenne a férfiaknak is megismerni egy-egy élethelyzetet a nők szempontjából.

A több szálon futó cselekmény a történet feléig nem ér össze, csak olvastatja magát. Ahol már elméleteket gyárt az olvasó, ott szinte egyértelművé is válik a végkifejlet, de Éva azért azt a bizonyos bónuszt ráteszi még. Leginkább az az érzés maradt bennem, miután befejeztem Andi és Alex történetét, hogy kéne a második rész. Jó magasra feldobott labdával végződik, ami kéri a következő kötetet. S nem tartom kizártnak, hogy lesz is, vagy ha mégsem, akkor a Száz éjjel vártam főszereplői visszatértnek még valamelyik könyvben, szinte biztos vagyok benne. Nem gerjeszt elviselhetetlen izgalmat a történetvezetés, nem kell elméleteket gyártanunk, ahogyan a híres-neves krimik olvasása közben, csupán hátra kell dőlnünk és élvezni az olvasottakat. A magyar helyszíneknek köszönhetően még inkább magunkénak érezhetjük a regényt, hiszen ott történnek az események, ahol élünk, dolgozunk, szórakozunk. Ezúttal Délegyházára esett Éva választása. Nem marad el a borító magyarázata sem. Frappáns fordulattal érthetjük meg, hogyan kerül a piros tornacipő egy fehér menyasszonyi ruha alá.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam remekül a legújabb Fejős Éva regényen, de talán mégsem szólt akkorát, mint az ez előtti Nápolyi vakáció. Ízlések és pofonok határozzák meg mindenki tetszőkéjét, de csüggedni nincs okunk, hiszen egyik sztori jobban mulattat, mint a másik. Aki most veszi kézbe ezt a könyvet, siessen vele, mert mire az utolsó oldalhoz ér, lehet, hogy itt lesz a Mert nekünk szeretni kell egymást, amelynek megjelenése júliusra várható. Várjuk?

Szerző: John Green
Cím: Csillagainkban a hiba
Kiadó: Gabo
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 292

„Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem olvasta azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek..., amelyekről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid, hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tűnik.” Így fogalmazta meg Hazel Grace a saját gondolataimat egy jó könyvről. Valóban szörnyű nehéz olyasmit értékelni, ami valójában leírhatatlan, én mégis megpróbálom a lehetetlent.

Ma már aligha létezik olyan olvasni vagy filmet nézni szerető ember, aki legalább egyszer ne találkozott volna a Csillagainkban a hiba című könyvvel vagy annak megfilmesített változatával. Bár a film csak június 5-étől lesz látható a mozik vásznain, mi hajlamosak vagyunk pusztán az előzetesért is rajongani. Én magam is így ismerkedtem meg John Green alkotásával. Egészen belepréselt a székbe a rövid kis összefoglaló a filmről. Persze én most is csak a könyvről fogok értekezni, aztán úgyis rohantok a moziba, ha tetszett.

Hogy is kezdhetném? „A gondolataim csillagok, s én nem tudok belelátni a csillagzatokba” – mondta Augustus Waters, s megint az én igazságom lett megfogalmazva. Annyi mindent kéne mondani erről a könyvről, s nem tudom összeszedni a gondolataimat. Megsúgom, Neked sem lesz könnyebb dolgod kedves olvasó, miután megismerkedtél Hazel Grace és Augustus Waters történetével.

Elsősorban utálom, hogy tiniregényként emlegetik. Tény, hogy két tizenévesről szól, de ennél azért jóval több van ebben a történetben. Aztán utálom, hogy lányregényként emlegetik. Amiért van benne egy kis kedvesség, egy kis romantika, attól még nem lesz csajos regény. Sőt! Nyugodtan olvassa csak el, kortól függetlenül bármelyik férfiember, bizonyára akad benne tanulnivaló a hímnem számára is. Annak ellenére, hogy a két fiatal egymásba szeret, s lépten-nyomon a boldogságra törekednek, nem maradhat meg ez a történet szerelmi regényként az olvasóban. Ha nem bőgtél legalább egyszer, ha nem hervasztotta le a lelkedet, ha nem akartad legalább ötször félretenni, majd újrakezdeni, akkor valamit rosszul csináltál.

A két rákkal küzdő tinédzser története megcsavarja az olvasó szívét. Sokszor fáj, lesokkol, megríkat, megnevettet, de mindvégig mosolyra állt szájjal lehet olvasni a történetet. Nem szabad, hogy szomorúság maradjon a lelkekben, hiszen leginkább a boldogságról szól. Arról, hogyan tegyük széppé azt a kevés időt, ami a rendelkezésünkre áll. Augustus azt mondja, hogy az élet igazságtalan és a világ nem egy kívánságteljesítő gyár, majd bebizonyítja, hogy ha kezünkbe vesszük nyomorult sorsunkat, s lehetőségeinkhez mérten a jóra törekszünk, lehet még pár boldog évünk.  A szívcibáló történeten sokat segít John Green humora, ami olykor átmegy némi cinizmusba is.

A stílusos borító kapott egy remek fülszöveget is: „A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.” S én ezt aláírom. Ez a könyv jobb emberré teszi azt, aki olvassa, ezért aztán kívánok mindenki életébe egy Augustust.

Vegyétek meg tehát, olvassátok el, aztán irány a moziba be! Oké? Oké.

Szerző: Hullan Zsuzsa
Cím: Bakancskoptató
Kiadó: Ulpius-ház
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 300

„Miért indul el valaki egy közel ezer kilométeres zarándoklatra teljesen egyedül, negyvenkilenc éves korában? Hisz nem ígér kényelmet, nem ígér pihenést, nem ígér láblógatást, amire egy vígszínházi színésznő a strapás évad után igazán vágyik.” Így kezdi történetét Hullan Zsuzsa, s a fülszöveg alapján is ez a kérdés merülhet fel az olvasóban. Miért megy el egy sikeres színésznő Európa másik végébe, hogy kilométerek százain át egymagában rója az utat? Zsuzsa megválaszol mindent, de talán nem is ezek a válaszok hozzák a történet lényegét.

A spanyolországi El Caminot bizonyára nem kell bemutatni senkinek, emberek milliói zarándokolnak el oda, sokan válaszokat keresnek életük kérdéseire, mások pusztán divatból keresik fel a zarándokhelyet. Hullan Zsuzsa életének 49. évében, 49 napon át járta végig az utat. A Barátok Közt színésznője csöndre, nyugalomra vágyik, ezért párjával elviteti magát Spanyolországba, ahonnan egyedül rója tovább az utat. Gondosan kiválasztott bakancsában, s szerény tartalmú hátizsákjában bízva, töretlenül halad az úton.

Zsuzsa nem csapódik oda egyetlen társasághoz sem, nem keres barátokat a szállásokon, sem az úton, amikor csak teheti, egyedül gyalogol, pusztán gondolatai, emlékei kísérik. A naplószerű feljegyzéseket olykor múltbéli emlékei váltják fel, amikor kellő részletességgel beszámol egy-egy számára kedves személyről, vagy történésről. Megismerjük Zsuzsa múltját, életének nehézségeit, s megcsodálhatjuk erős jellemét is, ami az Úton sem hagyja cserben. A színésznő napi 15-25 kilométereket gyalogol átlagosan mindig lemaradva a tömegtől, vagy előre sietve, hiszen ő „magára figyelni” jött.

A bakancskoptató hölgy története nem hatásvadász, nem kíván többet közölni, mint ami Ő valójában, tényeket mutat be, őszinte érzéseket közvetít egy csupaszív nőről. Zsuzsa stílusa elragadó, olyan alázattal tud beszélni bármiről, hogy azonnal barátjaként tekinthet rá az olvasó, s kedve támad melléülni a poros út szélén.  Annak ellenére, hogy nem keresi senki társaságát, megtalálja azokat az embereket, akikkel összhangban van a lelke, kikkel pusztán egy pillantás is elég kommunikációhoz, nem kellenek a felesleges szavak.

Annak ellenére, hogy nem fogta csöpögősre a figurát, gyakran eltört a mécses nálam. Kiváltképp az utolsó kis fejezet teszi fel az i-re a pontot, hiszen akkora adag jóság zúdul az olvasóra, hogy el sem felejti talán sosem. Én biztosan nem.

A könyv végén az volt az egyetlen gondolatom, hogy nagyon oda szeretném adni valakinek, aki hasonlóképp szereti és értékeli a bakancskoptató életmódot, s a lelke is vágyik néhány szép gondolatra. Azt hiszem, ez sikerült, így én egy boldog ember vagyok. Ti azok lesztek?

Szerző: Kurt Vonnegut
Cím: Az ötös számú vágóhíd
Kiadó: Helikon
Megjelenés éve: 2013
Eredeti megjelenés éve: 1969
Oldalszám: 245

A klasszikusok új köntösben sorozatom második darabjaként Kurt Vonnegut Ötös számú vágóhíd című kötetét mutatom be. Persze, tudom, hogy ezt a könyvet nem kell különösebben méltatni, de mivel piacra került a valaha készült legszebb kiadás, erős késztetést érzek, hogy felfrissítsem az olvasók memóriáját. A Helikon Kiadó 2014-ben egy teljesen új fordítással rukkolt elő, új köntösbe bújtatta Vonnegut történetét, amelyhez maga a fordító, Szántó György Tibor írt utószót. De még milyen utószót! Hát így megy ez!

Vonnegut e leghíresebb könyvét 23 évig írta. Ez alatt kismilliószor tépte szét, és írta újra történetét, majd a több mint 5000 oldalas kéziratból végül 180 lett a regény. Tömegmészárlásról végtelenül nehéz érdemlegeset és újszerűt írni, valahol érthető a sokévnyi hezitálás a végleges forma mellett. Úgy tűnik, elég volt ennyi is, hiszen az első tízezer példány órák alatt elfogyott. Ezerféle vita alakult ki arról, hogy valójában mit is képvisel Vonnegut, akadt olyan kritikus is, aki azt vallotta, hogy az akasztófahumor nagymestere kábítószerek hatása alatt írta az Ötös számú vágóhidat. Végül is nem tökmindegy? A regény világhírű lett, generációk nőttek és nőnek fel rajta, milliós példányokban nyomtatták már ki, sokféle fordítása látott már napvilágot. Szántó György Tibor munkája a legújabb Vonnegut-fordítás hazánkban, s hiszem, hogy az egyik legjobb is. Így megy ez!

 Amikor a könyvesboltban kézbe vettem az Áldja Meg Az Isten Mr. Rosewater-t a Helikon Kiadótól, belelapoztam, és egy képeslap méretű könyvjelző nézett szembe velem a következő szöveggel:

-          „Halló? Itt a Helikon Kiadó Vonnegut-életműsorozatának szerkesztője beszél. A Kedves Olvasót keresem.

-          Nem vagyok kedves. Csak olvasó. Mit óhajt? Nincs sok időm.

-          Szeretném figyelmébe ajánlani egy különleges kötetünket. Hamarosan megjelenik Az ötös számú vágóhíd.

-          Már megvan. Kétszer is olvastam.

-          Ezt biztosan nem! Teljesen új a fordítás. És utószó is készült hozzá!

-          Új a fordítás? Na, erre kíváncsi vagyok. Kénytelen leszek megvenni. A fene vigye el magát! Mit is mondott, hogy hívják?

-          Szántó György Tibor a nevem.

-          Hosszú név. Kár volt megkérdeznem. De azért kösz, hogy szólt.

-          Én köszönöm, hogy meghallgatott.

-          Csak mert Kedves Olvasónak szólított. Akkor április. De hogy fogom kibírni addig?”

Hát így megy ez! Nekem több se kellett. Napokat számlálva vártam Az ötös számú vágóhíd új fordításának megjelenését, s íme, itt van. Gyönyörűre szerkesztették, a borító szemrevaló, letisztult, fekete alapon fehér szöveg, néhány rajz és kész is. A szöveg is barátja a szemnek, hiszen kellően méretesre szabták, s a sorközök is az olvasó előnyére válnak. Egyszóval úgy zseniális a kivitelezés, ahogy van. A legklasszabb dolog mégis az a hír, hogy az egész Vonnegut-életműsorozat megjelenik lassacskán ebben a formában. Javaslom minden könyvespolcra legalább a sorozat felét! Miért? Mert Vonnegut egyedi és utánozhatatlan. Így megy ez.

Azt gondoltam a hrabali poénokon túl már nincs semmi, aztán megismerkedtem Vonnegut akasztófahumorával. Az egyébként amerikai regényíró többször is kiállt a tömegmészárlások ellen, műveiben sem rest hangot adni nemtetszésének, sőt, Az ötös számú vágóhíd csak erről szól. Ez a könyv egy pszichedelikus történet Drezda értelmetlen bombázásáról. Vonnegut Billy Pilgrim alteregójaként éli meg a háborút, időben elszabadulva ingázik a Föld és az ufólakta Trafalmador bolygó között. „Hozzá a madarak csicsergik: Nyitni-kék. Így megy ez.” Az író a legnagyobb tragédiát is csak ennyivel rendezi le, hogy „így megy ez”, mert hiszen ép ésszel aligha lehet kibírni a háborút. Megérteni nem lehet, csak túlélni. Kurt mester erre kínál egyfajta megoldást.

Az ötös számú vágóhidat nem elég egyszer olvasni. Annyi minden van benne, hogy csak úgy kéri az újraolvasást. A történet nem kiszámítható, a végkifejlet nem előrelátható, fikció és valóság keveredik, úgy, hogy nem lehet eldönteni, mikor melyik igaz éppen. Billy Pilgrim esete a drezdai vágóhídon bizarr, borzalmas, elgondolkodtató, s ugyanakkor humoros. Felmerül a kérdés, hogyan fér meg ennyi minden egymás mellett, a választ csak Vonnegut tudja. Így megy ez.

Hálásak lehetünk Szántó György Tibornak, amiért idejét nem sajnálta, s igényesen lefordította nekünk édes anyanyelvünkre ezt a remek könyvet, s egy élvezhető utószót is írt hozzá. Azt gondolom, ha valaki a végén kezdi az olvasást, akkor is kedvet kap hozzá. A szerkesztő-fordító pont olyan hangnemben ír, amelyben Vonnegut, így biztosan nem marad lapozatlan a kötet utolsó 30 oldala sem, mert Szántó Tibor vicces, lelkes és jópofa. Így megy ez.

Recenzióm végén ellentmondok önmagamnak, s azt állítom, hogy Vonnegutot nem értékelni kell, hanem olvasni, s aztán mindenkinek ajánlani. Én kellemes kikapcsolódást kívánok! Így megy ez.

Szerző: Márkus András
Cím: A kolozsvári orgia
Kiadó: Ulpius-ház
Megjelenés éve: 2011
Oldalszám: 102

„Az erdélyi főváros pezsgő irodalmi életében sokáig Márkus András volt a legkisebb fiú: tizenhét évesen már egykötetes, debütdíjas költő, akinek fellépéseit tetszésnyilvánítások és megbotránkozások kísérik. Szemtelen, szabad szájú, kölykös jelenség, teljesítményére ugyanakkor már a legnagyobb folyóiratok kíváncsiak.”  A messziről szembetűnő cím és ez a fülszöveg vitt rá a könyv megvásárlására. Már hogy ne érdekelne egy szemtelen kölyök írása a kolozsvári életről, ahol én magam is szívtam magamba a tudást éveken keresztül? Karafiáth Orsolya ajánlója már csak a ráadás volt. Vittem azonnal!

Pár perces olvasmány az egész könyv, ha nagyon szaporán, egy leültünkbe olvassuk, de megéri. Egészen egyedi élményt nyújt. A próza kedvelőinek, akik csak a minimális mennyiségű rímbe szedett irodalommal találkoztak az iskolapadokban, kedvet hozhat a versolvasáshoz. Márkus András ugyanis annyi iróniát, cinizmust csempész a kusza rímjei közé, hogy biztosan kíváncsiak legyünk a következő versre is, miután egyet már elolvastunk. Nagy kedvcsinálónak számítanak a frappáns címek is, csak úgy kérik, hogy olvass bele a tartalomba is: pl. „Orsolya, te pedofil”, „Ha visszaélnek a halottak”, „Zavart gondolatok Emőke méhfalára”, stb.

A fiatal író stílusa vulgáris, merész, szókimondó. Nem kevés hímsovinizmus olvasható ki soraiból, s ezt meg sem próbálja tagadni. Megnevettet, amikor nem is számítasz rá, s lehervaszt, amikor épp egy nagy poénra vágysz. Morbid hangulat lebeg egyes versei felett. A cinizmust összekeveri a keserűséggel, a humort a szerelemmel és a halállal, s akkora ellentmondásos keszekuszaságok keletkeznek, amik már jók. A verseket nyilván mindenki másképp értelmezi, ám a kolozsvári írópalánta művei nem olyan bonyolultak, hogy ezerféle olvasatuk legyen. Én néhol küzdöttem a bonyolult rímekkel, el is veszett a fonal itt-ott, de hamar visszataláltam, s megértettem, mire megy ki a játék. Mert, hogy András játszik. Az egész könyv egy nagy játszma a szavakkal, a hangulatokkal, érzésekkel. Van itt szerelem, szex, halál és boldogság is bőven. Némelyik vers nagyon jó, másik felejtős, de összességében remek kis pajzán kötet.

Az egyébként is vékonyka könyvet három részre tagolták az írás periódusai szerint. Ezek az „Álmomban macskát szült a nőm” 2001-2005-ből, „A kolozsvári orgia” 2006-2010-ből és a „Az asszonybőr-kabát” 2010-2011-ből. Mind közül talán a kolozsvári orgiát megidéző, középső rész a legjobb, legélvezhetőbb, legfrappánsabb. Részeg esték, másnapos reggelek, orgia a Tordai úton, s pincérkedés a Bulgakov Kávéházban, mindez nem lehet idegen a Kolozsváron jártas fiatalságnak.

Ismerve Márkus András verses gyűjteményét, szívesen meghívnám egy sörre a Bulgakovba, lecsapnám elé a kötetet, s hagynám, hogy magyarázza meg, mesélje el egy-egy „történet” keletkezését, s annak körülményeit. Lenne mind vigyorogni egészen biztosan. Addig is, míg erre sor kerül, beszerzem az Elza című Márkus-kötetet, ami 2014-ben látott napvilágot, szintén az Ulpiusnál. Olvassatok hát velem!

Klasszikusok új köntösben

Szerzők: Hermann Hesse
Cím: Demian. Emil Sinclair ifjúságának története
Kiadó: Helikon
Megjelenés éve: 2013
Eredeti megjelenés éve: 1919
Oldalszám: 205

A Helikon Kiadó könyvei tipikusan azok, amelyek után a kíváncsi vásárló biztosan megfordul egy könyvesboltban. Gyönyörű keménytáblás borítóikkal olyan kézbemászóak, hogy szinte fáj otthagyni őket a polcon. Mindamellett, hogy ízlésesen gyönyörűek tartalmuk sem elhanyagolható, hiszen olyan klasszikusokról van szó, amelyeket senkinek sem kell bemutatni. Ezúttal Hermann Hesse Demian című, új köntösbe öltöztetett kötetét fogom ismertetni nem kicsit elfogultan.

Kis könyvtáram leggyönyörűbb példánya alig pár napja lett az enyém, máris elolvastam, máris kedvenccé tettem, s nem alaptalanul. Hesse-től csak a Pusztai farkassal barátkoztam meg eddig, de ennyi elég is volt ahhoz, hogy elhatározzam, rengeteget akarok még olvasni tőle. A Pusztai farkas esetében is megállapítottam, hogy egyetlen író sem tudja úgy közvetíteni egy elmagányosodott ember érzéseit, mint Hesse. Ezen gondolataimat Demian története még inkább csak erősítette. Na jó, talán még Márai Sándor hoz hasonló történeteket ilyen hangnemben, de ő sem vehető egy kalap alá Hessével.

Sinclair története két hónap alatt került ki az író tollából 1917 őszén. Először álnéven küldte be a kiadóba, ahol majdnem két évig porosodott a kézirat. Végül a Die Neue Rundschau című folyóiratban közölte részletekben. A regény hatalmas visszhangot keltett, nagy érdeklődésnek örvendett, olyannyira, hogy egyből 3500 példányszámban nyomtatták ki. A szerző éltében mintegy 125.000 darab kelt el a Demianból, mára már a másfél milliót is túllépte az eladott példányok száma és 28 nyelvre fordították le. Márai Sándor is értekezett róla, a Kassai Naplóban közölt kritikát Sinclair történetéről. Az újrakiadás a Magyar Hermann Hesse-életműsorozat egyik tagja, érdemes tehát a többit is keresni a Helikonnál.

Azt, hogy mitől olyan nagyszerű ez a könyv, mitől válik generációk kedvencévé szinte képtelenség megfogalmazni. Hesse így vall róla: „Történetem nem kellemes, nem édes és harmonikus, mint a kitalált történetek: esztelenség, zűrzavar, téboly és álom ízesíti, mint minden ember életét, aki nem akarja többé becsapni magát.” Lélekpróbáló gondolatok fogalmazódtak itt meg, Sinclair élete szolgál például az olvasónak, aki szintén elutazhat önmagához, saját sorsához, amennyiben megérintik a mester szavai. Sinclair a lázadó kor fájdalmait éli át: bűnözött, majd bűnhődik, eszméket követ, példaképet választ, s elmélkedik. Tiszta, emberi gondolatokat fogalmaz meg, majd lerombolja azokat. A pusztulást újjászületés, újrakezdés követi, s lassan felnőtté válik, többszakaszos fejlődése során megérik.

Átrágva magunkat a Demian regényen könnyen rájöhetünk, mennyire nem ismerjük önmagunkat. A mondanivaló gondolatébresztő hatású, csontig hatoló, bőr alá mászó. Megérthetjük, hogy mindannyiunknak szüksége van valamire, ami vezeti lelkünket: egy ember, egy eszme, egy vallás, stb. Érdemes ezt a könyvet is betenni egy Nietzsche és egy Márai kötet közé, hiszen, ahogy az említett írók regényei, úgy Hesse könyvei is lerombolnak, újjáépítenek, kellenek!

Szerző: Leena Lehtolainen
Cím: Egyszer úgyis meg kell halni
Kiadó: Animus
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 272

Elszomorított ez a könyv. Nem, nem a téma volt hervasztó, nem is a befejezés, hanem az összhatás az, ami nem nyert nálam. Magasra tette a lécet az Animus Kiadó a Skandináv Krimik sorozattal, hiszen jobbnál jobb könyvek kerülnek piacra, amik megidézik Skandinávia hangulatát, ezért bizonyára nem kéne kétségbeesni egy gyengébbecske történettől, de most hadd fejezzem ki rövidke nemtetszésemet.

Adjunk helyet az ellentmondásoknak is: igazából ez a könyv nem rossz, van neki egy hangulata, amitől szerethetővé válik, különösen a női nemzedék körében, csak olyan fordulatokban szegény a történet, hogy szinte nem is történik semmi. Ahogyan elkezdődik, ahogyan megismerjük a szereplőket, még teljesen rendben van, azt adja, amire számítunk a fülszöveg alapján: egy északi sztori a téli Finnországból, középpontban egy szingli, szociális otthonban dolgozó nő, aki nagyon szívén viseli visszatérő vendégeik sorsát. Ezért aztán elkezdi eltenni láb alól a bántalmazott nők férjeit, így érezve egyféle lelki megnyugvást. Különös, ahogyan mindezt végrehajtja, úgy tűnik, mintha játszi könnyedséggel tenné, ám lelkiekben iszonyúan szenved lelkiismerete miatt. Csalódásom tárgyául csupán a történet lezárása szolgál. Egészen az utolsó oldalig vártam egy hatalmas csattanót, de hiába. Toleráltam a lappangó szomorúságot, ami a szociális munkával jár, elfogadtam nyomasztó hangulatát, de mindezért cserébe vártam valami fordulatot a végére, vagy legalább egy kis izgalmat.

Azt gondolom, a cím se igazán illik a történethez. Tény, hogy mindenkinek meg kell halni egyszer, de ez nem jogosít fel senkit, hogy esztelenül gyilkolásszon, s azt büntetlenül megússza. A főhősnő élete váratlan fordulatot vesz, amitől neki is szembe kell néznie a halállal, ám én ezt túl könnyű lezárásnak tekintem, s ha nagyon gonosz akarok lenni, akkor még csak oda illőnek sem. Egy különös happy end lesz lappangó fájdalommal és félelemmel egybekötve. Hangulatában erősen hasonul Camilla Grebe és Åsa Träff A terapeuta című regényéhez. Mindkét történet nemes célért harcoló szingli, boldogtalan nőről szól, aki nem egészen a jutalmat nyeri el tetteiért.

Ahogyan bármelyik Skandináv Krimi esetében, itt is imádtam az északi hangulatot, a hóesést, a bicajozást, a városok hangulatát, a magányos, kisvárosi életet, épp csak a hűha-élmény maradt el, ami nélkül egy regény olyan üres lesz. Magányos nőknek, szakmabelieknek, s elfogult Leena Lehtolainen rajongóknak kiváló olvasmány lehet ez a könyv. Akik ismerik és szerették az írónő Első gyilkosságom című regényét, ebben is kedvüket lelhetik. Lássanak, hát neki!