Szerzők: Kormos Anett – Dombóvári István
Cím: A nagy roast könyv
Kiadó: Jaffa
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 180
Piszok nehéz egy ilyen könyvet értékelni. Egyrészt sose vettem még kezembe roast könyvet, sőt, hasonló létezéséről sem tudok, másrészt nem tudom beskatulyázni az irodalom egyetlen szegletébe sem. A Showder Klub színpadáról ismerős Kormos Anett és Dombóvári István egészen egyedit alkottak, s nem vagyok róla meggyőződve, hogy a végeredmény az lett, amit akartak. Ha nem teljesen világos, hogy mit értek ez alatt, akkor nézd meg Kedves Olvasó, hogy a standuposok ezen kötete szerepel-e a bestseller-listákon, s ha nem, máris tudni fogod, miről regélek.
Na, nem azért mondom, mert ez olyan iszonyú jó könyv lenne, inkább azért, mert nagyszerűen leírják azokat az óriási igazságokat, amiket sokan nem vesznek észre: a média ontja a nyugati szennyet, kevés valóságtartalommal, a celebeket isteníteni gáz, s végül megismerkedhetünk napjaink legdominánsabb karaktereivel is, akikbe lépten-nyomon belebotlunk. Olyan világot élünk, ahol humor nélkül elég nehéz lenne létezni, így hát örüljünk nagyon, hogy ilyen tehetséges vigyorogtató emberek élnek köztünk, mint Kormos vagy Dombóvári. Magyarországon először Nagy Feró égetése kapcsán ismerkedhettünk meg a Roasttal, így már aligha ismeretlen a dumarajongók körében a műfaj lényege: égetni, fikázni. Pontosan ezt teszi a szerzőpáros is a Nagy Roast könyvben: karaktereket fikáz, műsorokat „éget”, közben görbe tükröt tart elénk, s mi élvezzük. Ilyen egyszerű a dolog.
Megismerkedhetünk a glammodellel, a fitneszcsaláddal, a börtöncelebbel, a humoristával, az időjóssal, a töltelékemberrel, a VV-k és BB-k „hőseivel”, a nyaralóval, a szomszéddal, a rendőrrel, a késővel, a bliccelővel, stb. S mindezt úgy, hogy nevetünk, röhögünk, de igazából hatalmasakat bólogatunk, mert bizony ez a színtiszta valóság, amit nem minden esetben mondunk ki.
Nagyon jól össze van rakva ez a könyv. Négy fejezetre bontották, természetesen értelmetlenül, hiszen többnyire mindenhol karaktereket fikáznak, vagy éppen a médiát, de a lényeg ugyanaz. Lehet, hogy a színpadon elmondva is megállná a helyét egy-egy „történet”, valahogy mégis könyvben lesz kerek az egész. Míg Kiss Ádám Szütyiőjére azt mondtam, hogy kár volt leírni, elmondva jobb volt, erre pont a fordítottját állítom, lehet, csak azért, mert nem hallottam élőben. Rövid tömör véleményeket olvashatunk, amik nem mindig olyan viccesek, mint várnánk, de nagyon erősen valósak. Volt is egy ilyen kettős érzés bennem, amikor fellapoztam a kötetet. Néhol a nagy poénok helyett kínos igazságokat találunk, amik ugyan hervasztóak, de két ilyen humorzsák tollából származtatva bizony nevettetőek.
Meglep, hogy nem lett nagyon híres ez a könyv, hiszen messzemenően túltesz a Kiss Ádám és Benk Dénes tollaiból származó Kiss Kiss Benk Benk-ben vagy épp a Szütyiőn, nálam mindenképpen méltó helye van Kovács András Péter, Felméri Péter és Tóth Szabolcs könyvei mellett a polcon.
