Szerző: Stephen Chbovsky
Cím: Egy különc srác feljegyzései
Kiadó: Alexandra
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 240
Mondanom sem kell, hogy fanatikus Zabhegyező- rajongó vagyok, így nem volt kérdés, hogy Stephen Chbovsky regényét előbb-utóbb el fogom-e olvasni. Sajnálom, hogy beszerzésére utóbb került sor, mert mostanra már túl lehetnék Charlie történetén párszor. Igen, ez egy olyan könyv, amit nem csak egyszer fog elolvasni az ember. Az én példányomra egyértelműen az a sors vár, ami Salinger Zabhegyezőjére: rongyosra lesz olvasva.
Jogos a kérdés, hogy mitől olyan jó ez a tiniregény? Attól, hogy egy gyerek szemszögéből látjuk a világot. Attól, hogy még ártatlan, őszinte gondolatokkal találkozunk, amelyek bármelyikünk gyermeki énjének a fejében megfordultak. A főszereplő olyan problémákkal küzd, amelyek a modern kor gyermeke életében is akadályokat jelenthetnek. Így aztán melegen ajánlom szülőknek is, egészen biztosan akad néhány tanulság számukra (is). Az iskolákban egyenesen kötelezővé tenném akár ezt a művet, akár Salinger Zabhegyezőjét, néhány kamasz srác meríthetne ihletet az élethez. Merem remélni, hogy élvezetes olvasmány lenne a középiskolás srácok számára.
Lássuk hát Charlie történetét. 15 éves fiúról beszélünk, aki rettentő magányos, s meg merem kísérelni, hogy leírjam: depressziós is. Nincsenek barátai, új suliba készül, szorong, s nem törődik vele senki az egyébként öt főt számláló családjából. Imádott nagynénje jár folyton a kis kobakjában, akinek halála miatt saját magát okolja, teljesen alaptalanul. Az elhunyt nagynéni szeretetébe burkolózik a furcsának tűnő Charlie, azt képzeli, egyedül ő szerette igazán. Azt mondják, menekül az élet elől, véleményem szerint pedig pont, hogy szembe akar nézni vele, csak nem tudja, hogyan kell. Két dolgot jegyeznék meg a történettel kapcsolatosan: az első, tizenöt évesen a gyerekek már tudják, honnan jön a baba, butaság, hogy Charlie ezen csodálkozik, és a második, hogy Chbovsky sem gondolhatja komolyan, hogy jó, ha ennyit siratja főhősét. Szinte valószínűtlen, hogy egy fiú ennyire erősen érzékeny legyen. Egyébként pedig remekül mutatja be a gyermeki ártatlanság és a kamaszkor közötti hányódást Charlie ismeretleneknek címzett levelein keresztül. Olyannyira jól, hogy kedvem támadna minden levelét megválaszolni, természetesen névvel ellátva, akkor is, ha nem „divatos” manapság az őszinte gondolatokat felvállalni.
Én széles mosolyokat helyeztem arcomra a helyenként mulatságosra sikerült tartalom miatt, máskor bizony hosszakat könnyeztem a srác „fájdalmain”. Külön becsülöm Chbovskyt a különc srác feljegyzéseiben említett könyvek miatt, szépen várólistára helyeztem, amit még nem olvastam. Remek zenei ízlésre vallanak a dalok is, amelyeket Charlie folyton hallgat, s ezek így együttesen meg is alkotják a kilencvenes évek tinédzsereinek összképét. Abba a korba vágyom, igen! Persze, kérdéses, hogy 2012-ben ezt hogyan lehet „modern srác”-nak hívni, de sok mindent megbocsájtottunk már a magyar fordítóknak. A borító se a legjobb alkotás, amit az Alexandra valaha piacra dobott, de legalább ellátták becsületesen „figyelemfelkeltő szöveggel”. Megvallom nőiesen, engem se érdekelt volna, ha ne vésték volna rá, hogy „A modern Zabhegyező”.
Az „Egy modern srác feljegyzései” Zabhegyező-kedvelőknek kötelező olvasmány, azok, akik Salinger művét se szerették, ezt se kezdjék el olvasni. Nálam méltó helye van a polcon Holden Caulfield története mellett, s ugyanúgy, mint Holdemmel, Charlie-val is nagyon szívesen találkoznék, vágyom tudni, hogy jól érzik-e magukat.
