Szerző: Bagi Iván
Cím: Csak szeretet legyen!
Kiadó: Jaffa Kiadó
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 206
Bagi Ivánt, ezt az imádnivaló komikus figurát, többnyire a tévéből vagy nyilvános fellépéseiről szokás ismerni a magamfajta egyszerű olvasónak. A mai, felhígult standupok uralta világban, a Bagi-Nacsa duó már veterán párosnak számít, hiszen húsz éve parodizálnak különböző platformokon. Ahogy Iván is mesél könyvében, ehhez a fennmaradáshoz folyamatos megújulásra volt szükség, ám nekik ez is gond nélkül ment. Ma is fellépnek, ma is visszavárja Őket a közönség, s őszintén remélem, így lesz ez még sokáig. Hogy miért? Mert egy adottság az, hogy ilyen roppant tehetségesen utánoznak bárkit, akit kiszemelnek, viselkedést, hangot, mondanivalót. Viszont a Bagi-Nacsa páros nemcsak a paródiából él. Iván könyveket ír, Olivér pedig egyéb vállalkozásait egyengeti. Én most csak az előbbi életével ismerkedtem, méghozzá saját, őszinte szavain keresztül.
Ma már minden ismertebb ember jegyez legalább egy könyvet életéről, vagy fiktív sztorikat publikál, mindegy is, csak megjelenjen valami a neve mellett. Nos, Bagi Iván nem e tipikus példákat erősíti. Ő rég túllépett elsőkötetes szerzői mivoltán, sőt, jelen írás tárgya már a hatodik munkája, s a recenziók alapján mindegyik végtelen őszinteséggel és alázattal íródott. Én biztosan felzárkózom a rajongói közé, sorra veszem majd kezembe a többi önéletrajzi ihletésű alkotását is.
Hogyan lesz valakiből az ország egyik legnépszerűbb parodistája? Hogyan éli meg az őt körülölelő reflektorfényt? Miféle felnőttkori hatásai lehetnek annak, ha valaki gyermekotthonban nő fel? Honnan van mindig remény? Ezekre a kérdésekre válaszol többek közt a Csak szeretet legyen! című könyvében. Megtudhatjuk, hogy állt össze a Bagi-Nacsa duó, hogyan ismerkedett meg menedzserével, aki a legjobb barát szerepét is betölti egyben. Iván alázatosan mesél pályatársakról, rajongókról, ellenségekről, végül bebizonyítva, hogy bármi elérhető.
Az egyes szám első személyben íródott, valós történet olyan mélyrehatóan mászik be az olvasó bőre alá, hogy az valósággal szomorúvá válik, ha véget ér egy-egy gondolatmenet. Szerencsére mindig jön egy újabb, amitől ámulhatunk Iván szépérzékén, emberségén és bájos viselkedésén. “Azt sem tartom jó tulajdonságomnak, hogy nem tudok minden sérelmet feldolgozni. Elég annyi hozzá, hogy ha valaki hűvösebben szól a telefonba, máris magamra veszem, és azon gondolkodom pár óráig, vajon mi baja lehet velem. Érzem, hogy ez elsősorban az érzékenységemről szól.”
Végtelenül szomorúvá tesz, hogy nem oldhatom meg a sok lelki problémáját, amit a pótolhatatlan boldog gyermekkor hiánya okozott kisszívében. A szerző azt is megjegyzi nagyon korrektül, hogy rengeteg olyan “rajongója” akadt, aki (mint utólag kiderült) hátsó szándékkal közelített felé, barátkozni kívánt, de csak addig működött a dolog, míg hagyta magát kihasználni. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy bárcsak kaphatnék egy estét Ivántól, amikor gátlástalanul kérdezhetnék Tőle, ő pedig őszintén válaszolgatna, s egy elegáns kis beszélgetés kerekedne belőle.
Bagi Iván tipikusan az az “író”, akivel le akar ülni az őszintén rajongó olvasó egy beszélgetésre, választ akar kapni a kérdéseire, hiszen könyvei végén is huncut kis barátként “válunk el” Tőle, mert átadott egy darabot magából. Hálásan köszönöm!
