Szerző: Bohumil Hrabal
Cím: Foghíjak
Kiadó: Európa
Megjelenés éve: 2003
Oldalszám: 186
Fogadalmat tettem, hogy begyűjtöm az összes Hrabal könyvet, ami kiadásra került, hogy aztán öreglányként nyugodt lélekkel térhessek a sírba, mert én már hagytam hátra pár klassz könyvet az unokáknak. Nyilván önző célból is felsorakoztatnám őket a polcomon, hiszen mi máshoz nyúlnék a hótlan téli napokon, ha jó ropogósakat akarok kacagni? Bödőcs Tibornak, a kedvenc humoristámnak ezúton is megköszönöm a színpadra vitt könyvajánlókat, nélküle ma nem lennék fanatikus Hrabal-rajongó. Mert szerintem Hrabal könyvei olyanok, mint egy jó stand up. Egy halom, roppant vicces különálló sztori, ami a végére valahogy mindig összeáll egy egész történetté.
Azt kérdezed, kedves Olvasó, hogy mitől olyan nagyszerű ez a cseh fazon, s mitől olyan jók a könyvei? Összefoglalom. Bohumil Hrabal háromévesen már a sörgyárban kóstolgatta a finom söröket, a malátaszagban érezte a legjobban magát, s ahogy cseperedett, magához is vett belőle annyit, amennyit csak lehetett. Azon tipikus naplopók közé sorolható, akik úgy tudják a semmit tenni, hogy abba hiba ne essék. Ámde ne csak a rosszat említsük, hiszen jogi diplomájával volt ő már vasúti forgalmista is, mégis valahogy az iskola helyett jobban érdekelte a sörgyár világa és a munkások történetei. Így aztán, amikor nekifogott hivatásszerűen írni, ezeket az élményeket mind papírra vetette, s pikk-pakk, állami díjas író lett belőle.
A Foghíjak, Hrabal önéletrajzi trilógiájának harmadik kötete. Tovább beszéljen helyettem a fülszöveg: „...kegyetlenül pontos portrét rajzol önmagáról. A zseniális ötlettel felesége nevében elkészült arcmás nem kíméli jellemének legkiáltóbb torzulásait és ellentmondásait sem. Ő az, aki mindig és mindenben világbajnok akart lenni, s akit közben a legnagyobb fokú kishitűség gyötör. Aki bátorságról és szabadságról papolt, s most reszketve, felfordult gyomorral lesi, nem áll-e meg kapuja előtt egy fekete autó. Aki könyörtelen és kegyetlen tudott lenni az emberekhez, s könnyekig meghatódik egy tejet lefetyelő cirmos macskakölyök láttán. Aki epeműtétje után bebeszéli magának, hogy rákja van, és meg fog halni, de azért a tepertőről és a rozspálinkáról sem tud lemondani, sőt a nyaralójuk melletti erdő minden odvas fájában elrejt egy-egy üveget, hogy biciklitúrái során legyen mivel felvidítania magát. Öngúny és önimádat váltja szüntelenül egymást ebben a portréban, amely éppúgy csupa ellentmondás, akárcsak a háttérként felrajzolt világ, ahol csúf és szép, útszéli és fennkölt keveredik elválaszthatatlanul.”
Lássuk be, nem lehet nem kedvelni ezt a figurát, aki naponta rendez disznótoros ivászatot saját házában, hogy aztán vendégeivel együtt asztal alá igyák magukat, a munkából hazatérő feleség érkezésére. Oda lesz a mája a gasztroterrortól, de az alkohol egy árva foltot sem ejt rajta. Mondvacsinált betegségekben szenved, tragikomikusan sajnáltatja magát, s mi olvasók röhögve ugyan, de sajnáljuk is. Hanyagságát, a világra való fütyülését írásai is gyakran „elszenvedték”. (Lásd a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című kisregényt, amely egyetlen mondatból áll!) Tagolatlan, hosszú mondatokban regéli történeteit a sörimádó cseh író, s kósza gondolatait sem rendszerezi: ahogy jönnek, úgy veti papírra. A Foghíjak ebből a szempontból is kilóg a hrabali művek sorából, mind formailag, mind pedig tartalmilag szokatlanul rendezett. Én pedig a szokatlanságokhoz igazodva, a végétől kezdtem olvasni a trilógiát, úgyhogy ide az első két részt!