Olvasok a sarokban

Szerző: Joyce Maynard
Cím: Lány a hegyen
Kiadó: Alexandra
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 352

Nagyon ígéretesnek tűntek az Alexandra Kiadó „piros könyvei”, melyek tavaly kerültek a könyvesboltok polcaira. Míg Caroline Kepnes Te című thrillere az év végi listám élén végzett, addig a Lány a hegyen nemcsak a top 10-be nem került be, de még a thriller vagy a krimi kategóriában sem szerepel nálam.  Elsöprő és izgalmas kötetként mutatták be, de ezek a jelzők az én olvasatomban elmaradnak, egy átlagos életművet bemutató, naplószerű alkotásként tartom majd számon.

Joyce Maynard neve a Nyárutó című sikerkönyv kapcsán maradhatott meg a magyar olvasók emlékezetében, ahogy ezt a kiadó a borítón is hirdeti. A Nyárutó nem szerepel az olvasmánylistámon, ezért Maynardot csak a legutóbbi regénye alapján „ítélhetem meg”. Van abban valami vonzó, ha egy történetet naplószerűen mesélnek el, saját élményként mutatnak be, de nagyon egyszerűen válhat unalmassá is az egy nézőpontból, lineáris időrendben történő bemutatás. A történet jó, két kislány nézőpontjából megismerni egy sorozatgyilkos utáni nyomozást, az valóban izgalmas dolog. Ad némi izgalomra okot az is, hogy Maynard már nagyon korán bejelenti, hogy a kishúgocska meghal. Minden titokzatosságot mellőzve, azzal a várakozással olvassuk a kötetet, hogy mikor kapja el a hegyoldalon tanyázó gyilkos az életvidám kislányt, ahogy a többi tizenvalahány áldozatát.

A testvérpár kapcsolata igencsak szoros, míg szüleiké egyre inkább szétmegy. A jóképű, nyomozó apa szoknyavadász mivoltát lányaival való törődése kompenzálja, akkor is, amikor már nem él velük. A könyvmoly, introvertált anya viselkedésére nincs magyarázat, egyszerűen nem érdekli a két lánya. Így lesz ez egy családi kötelékekről is szóló regény, amely igen erős érzéseket vonultat fel, a két kislányt használva eszközként. A szereplők nem túl erős karakterek, esetlen, bugyuta szerepekben jelennek meg olykor, mégis mutatkozik némi jellemfejlődés mindegyiküknél, de ugye mindezekre a kíváncsi olvasó csak kérdőjelekkel tud reagálni.

A történetvezetés sem kiemelkedően izgalmas, ám némi rettegés, bajsejtelem mindvégig ott lappang a sorok mögött, s talán ez a ludas abban is, hogy a kötetet kíváncsisággal olvassuk az utolsó oldalig. Az írónő stílusa alapvetően szerethető, remélem, legközelebb egy erősebb történettel jelentkezik, mert érezhető, hogy van benne tehetség és fantázia, csak az aprólékos kidolgozottság hibádzik. Én adok még egy esélyt Joyce Maynardnak.  

Szerző: Jodi Picoult
Cím: Sorsfordítók
Kiadó: Athenaeum
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 560

Azt mondják, az irány jó, ha a Találj rám! után a Sorsfordítókat kerítettem sorra, mert egyre jobbak következhetnek ezek után. Én mondjuk már az első Picoult-élményemben sem csalódtam. Valahogy észrevétlenül tanít ez a nő. Nemcsak a történetbe kapaszkodhatunk bele, s izgulhatunk, találgathatunk, akarva-akaratlan tanulunk egy tucatnyi történet szempontjából szinte mellékes dolgot. Lásd, például az elefántok életéről szóló fejezeteket a Találj rám! című, utolsó magyar fordításban megjelent Picoult-regényben. A tanító jellege igen erős a Sorsfordítóknak is.

Az itt megjelenő társadalmi problémák: a szülő-gyerek kapcsolatok, a tizenévesek érzései és a gondok kezelése. Két szomszédos család történetét meséli el az amerikai írónő, akik 18 éven át egymás mellett laktak, gyermekeiket is együtt nevelték. Chris és Emily barátsága a középiskolás évek alatt szerelemmé formálódott, olyan erős kötelék képződött a két tinédzser között, amelyet csak nagyon ritkán tapasztalhatunk hasonló korú fiatalok esetében: lélektársak voltak. Egy napon azonban Emily halálhíre lengi be a kisvárost, s Chris a gyilkossággal megvádolt gyanúsított. A két család közti szoros kapcsolatnak ezennel vége szakad, s az ellenségeskedés és a gyűlölet váltja fel az egykori barátságot. Chris börtönbe megy, a tárgyalás megkezdődik. Mit jelent tehát a törvény előtt a legnagyobb áldozattétel? Mi az igazság? S érdekli-e az esküdtszéket az? 560 oldal szükséges a megfejtéshez.

A történet ötletes, a szereplőket sose választanám barátaimnak, de ahogyan a jellegzetes, pörgős stílusával Jodi Picoult mindezt összehangolta, egy abszolút szerethető kötet lett belőle. Jól megírt, fordulatos, izgalmas regény ez, az említett tanító jellegéről nem is beszélve. Zseniálisan teszi érzelemdússá a történetet a gyilkosság, család, szerelem háromszögében. Jellemfejlődésben Chris viszi a prímet. A 18. szülinapi tortája mögül bilincsben elcibált fiú férfiként vonul be a tárgyalóterembe több mint fél év előzetes letartóztatás után. A tények termében nincs helye a fájdalomnak, dühnek, sem a sajnálatnak, objektív cselekvések fogják meghatározni a fiú jövőjét, annak ellenére is, hogy nem feltétlen az igazság a győztes. A szereplőknél maradva, mind a négy szülőnek szerre kiosztanék néhány pofont, talán rendre tanulnának végre. Jólétükben elfelejtettek figyelni gyermekeikre.

A cselekmény nem mutatkozik több szemszögből, csupán két idősík különül el: az AKKOR és a MOST, s a fokozatosan kibomló történetet ez teszi igazán zseniálissá. Egészen a végéig csalogatja az olvasót az az izgalom, ami minden fejezet végére csak még fokozottabb lesz, majd a 400. oldal környékén nincs megállás. A tárgyalás lesz a korona, az események csattanója. Így kell befejezni egy terjedelmes regényt, kérem! Mert, ha egy írónő eléri az olvasónál azt, hogy ne az legyen a legfontosabb, hogy ki a gyilkos, hanem, hogy mi lapul a szívekben, annak érdemes további könyvei után nyúlni. Több mint 23 kötetet számlál a sikeres írónő, van mit pótolnom tehát.

Az erdélyi költő roppant szimpatikus nekem, étterme és irodalmi kávéháza is törzshelyem volt kolozsvári életem során, így nem kérdés, hogy akarok-e barátkozni a műveivel vagy sem. Amíg beszerzem a kukoricás borítójú kötetet, szóljon helyettem Tamás Gábor a Gabó Olvas blog gazdája. A vendégposztért utólag is hálásköszi Neki.

Ha röviden szeretném ajánlani, kiknek is szól ez a könyv: MINDENKINEK!
Ki nem idegbeteg manapság? Tudjuk és tapasztaljuk életünk csupa stressz. Bőségesen akad naponta idegeskedni valónk. A gyerek és iskola, anyós vagy hülye főnök mindenki életét nehezíti, nem is beszélve egyéb okokról. Ez a könyv kikapcsol, mosolyt fog csalni az arcokra. Nyelvi poénjain lazulhatunk és elfeledhetjük a napi szürkeséget, feloldja a főnök okozta stresszt. Népies humora erősen pajzán, erotikus. Életünk fontos része a humor. Jól szórakoztatni pedig nem könnyű. Ezek az alkalmi mesék kifejezetten szórakoztató, röhögtető céllal születtek. Az Alkalmi mesék... olvasása közben többször eszembe jutott a nyilvánvaló paródia, magas szintű szórakoztatás mellett az ironikusan jó ízű, népies pornográfiát hogyan lehet ennyire remek módon tálalni a nagyérdeműnek?
Tömör és velős gondolatok a humor eszközeivel tálalva. 
A Micimackó vonaltól, A kis hercegen át jutunk el egészen Jessica Albáig. Akit bizony melyik férfi társam nem szórakoztatna el alaposan?  Fantáziálni szabad, lehet, sőt: kell. Mi lenne, ha?
Miért is ne? Szóval Jessica Alba is jól meg lesz... írva a kötet végén.

A kis herceg olvasásához pedig egy lavór javasolt, mert túl nyálas... na őszintén: van benne valami.
Megtudhatjuk a nagy magyar költők nagy pennával írtak sok jó verset… és sok esetben ez okozta vesztüket is. A lőcs mérete pedig ugyanúgy fontos a jó vershez, mint az örömszerzéshez a nőnek.
Hogy mije van az erdélyi poétáknak, ami a többieknek nincs: Kiderül a könyvből!
Jó móka lesz, az biztos, én remekül szórakoztam olvasás közben! 

Orbán János Dénes 1973. július 4-én született Brassóban. Bölcsésztanulmányainak helyszínei: Kolozsvár (magyar–angol szak), Szeged, Bécs. A romániai magyar irodalmat megélénkítő transzközép mozgalom egyik elindítója és meghatározó alakja a kilencvenes évek közepén. A kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör elnöke (1994–1998), az Előretolt Helyőrség főszerkesztője (1995–2000); egyetemi oktató (1995–1998), az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője és ügyvezetője (1995–1998), később igazgatója; az Irodalmi Jelen szerkesztője (2003 óta); 2006 áprilisától 2011 februárjáig az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) elnöke.

 Fontosabb díjai:
1996, Budapest: a Magyar Írószövetség Sziveri János-díja 
1999, Szeged: Faludy-díj
2001, Róma: Tivoli-díj (Európa bronzérmes 35 év alatti költőjeként) 
2002, Budapest: József Attila-díj
2014, Salvatore Quasimodo költőverseny díja

 Athenaeum, Budapest, 2014 ISBN: 9789632933924 · 

http://gaboolvas.blogspot.hu/

Szerző: Christina Baker Kline
Cím: Árvák vonata
Kiadó: Alexandra
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 312

Nos, ilyen címmel nem volt kérdés, hogy kiválasztom-e ezt a könyvet az Alexandra kiadó novemberi könyvajánlói közül. A kötetet kézben tartva, ízlelgetve kiderült, hogy nemcsak engem nyert meg az Árvák vonata, hónapokig szerepelt a három legjobb cím között az amerikai toplistákon. Az angol változat egy évig csücsült az USA-beli sikerlisták dobogós helyein, s 2014-ben eljutott hozzánk, Magyarországra is. Már itt megjegyzem, hogy a magyar borító százszor szebb az eredetinél, s nem is kérdés, hogy mennyire vártam, hogy olvashassam.

Mindig megjegyzem, hogy gyengéimnek számítanak a fejlődéstörténetek, azokkal lehet engem a leginkább lenyűgözni. Christina Baker Kline története is oda hatott, ahová célozva volt: a szívemre. „1854 és 1929 között elhagyott gyerekek tízezreit szállították vonaton az Egyesült Államok keleti partvidékéről a közép-nyugati országrészbe. A gyerekek sorsa csak a vakszerencsén múlott: vagy befogadó, szerető családra leltek, vagy gyermekkorukat és fiatalságukat kemény munkával, szolgaságban töltötték. Fiatal ír bevándorlóként Vivian Daly is egyike volt azoknak a gyerekeknek, akik New Yorkból indultak vonattal a bizonytalan jövő felé.” Névváltoztatások, folytonos bőröndbe pakolások, nemi erőszak, mocsok és megaláztatás jellemezte leginkább az alig 9 éves kislány életét, s mire betöltötte a 10. évét, már többet tapasztalt, mint egy felnőtt.

Ahogy a fülszöveg is felkészít rá, ez a regény „részletekben gazdag, nagyívű történet, melyben egyformán szerephez jut a történelem, az egyéni kitartás, a váratlanul köttetett barátság lehetősége és a magunkban tartott titkok sorsfordító szerepe.” Címszavakban elmesélve is sokat mondhatok a hangulatáról: hála, tisztelet, megbecsülés, nélkülözés, árvák, gyerekek, kosz, nincstelenség, bűz, öröm, idő, életek. Mit jelent valahová tartozni? Hogyan értelmezik a család fogalmát az apró árvák? Hogyan lesz legfőbb vágyuk az, hogy elfogadják őket? Iszonyú súlyos téma ez. Christina Baker Kline roppant hozzáértő módon viszi végig a történetet. Szépirodalmi stílusban, részletekbe menően ismertet meg bennünket az árva kislány sorsával, s a két szálon futó cselekményt is olyan szépen fonja egybe, hogy valódi öröm kézben tartani a kötetet. Míg a múlt század eleje és közepe elevenedik meg az egyik szálon, a közelmúlt tesz kíváncsivá a másikon. Hogyan kerül kapcsolatba a 17 éves Molly az egykori árva Viviannel? Véletlenül? Sorsszerűen? Az olvasóra van bízva.

Összességében gyönyörű alkotás, s méltó helyen van a szépirodalmi művek között. Mindenesetre bennem maradt némi keserűség a történet végét illetően. Frászom van a happy endektől egyébként is, de amikor már torzul a történet is a végkifejlettől, akkor simán csak szomorú leszek. S tovább folytatva a kérdőjeles kíváncsiskodást, felteszem a kérdéseket: Miért akar egy kilencven éves idős nő laptopot, és miért vásárol online ruhákat magának, azok után, hogy előtte nem volt különösebben nyitott semmiféle technikai eszköz felé? És valóban elég lehet egyetlen e-mail ahhoz, hogy a 70 éve elhagyott gyermekünk azonnal látni akarjon? Azt gondolnám, a történet vége nem illik az elejéhez. Ezekkel az érzésekkel csuktam össze a könyvet, ellenben az elejét imádtam, s végül csak ez maradt meg.  

Gimnazista koromban közöltem a pszichológia tanárommal, hogy szeretnék a nyomdokaiba lépni, s pszichológiát tanulni. Erősen rácsodálkoztam erre a tudományra, annyi klassz olvasmányt ajánlott az oktatóm, hogy le sem akartam szállni a témáról. Aztán elmesélte, hogy kétféle pszichológus létezik: az egyik hivatásból „gyógyít”, a másik a maga bajaira keresi a megoldást. Ha az utóbbi kategóriába tartozom, akkor inkább ne válasszam ezt a pályát, mert könnyen belebukhatok. Nem lettem pszichológus, Feldmár András viszont pszichoterapeuta lett, pedig bőven érte trauma, amit fel kellett dolgoznia.

Próbálkoztam már néhány mester tanaival, de igazán egyik neves gondolkodó stílusa és mondanivalója sem hagyott bennem maradandó nyomot. Csernus túl vehemens, Pál Feri ugye, túl vallásos, Osho túl sok szélsőséges ötletet vet fel, és így tovább. A HVG.hu-n olvastam egy nagyszerű interjút Feldmár Andrással, s igazából már akkor eldöntöttem, hogy akarok ettől az embertől még olvasni néhány gondolatot. A válaszaiból is kiderült, hogy nagyon karakán véleménye van mindenről, de mégsem fölényeskedve, megmondó emberként nyilvánítja ki azt. Egy-egy magyarázata után nagyon helyesen odateszi azt, hogy „szerintem”, s aztán mindenki eldöntheti, hogy mi a helyes válasz „szerinte”. Feldmár szereti provokálni az olvasót, olykor bevet néhány obszcén szót, ami némi mocskosszájúságra, direktségre is vallhat, mégis szerethető marad tőle. Remek példákkal támasztja alá állításait, sajnos akad bőven saját tapasztalat is. Maga állítja, hogy nem kell minden gondolatát komolyan venni, sokszor viccel, mégis nagy igazságokat közöl a poénok mögött. Érdemes tehát Feldmár könyveit tollal a kézben olvasni. Én hasonlóan cselekedtem.

Most vagy soha

2013 nyarán „Most vagy soha” címmel tartott előadás-sorozatának, és a 2012. őszi dunaszerdahelyi, "Végzet, sors, szabad akarat” című előadásának anyagából készült. Érezhető is a stíluson, hogy szóban elhangzott gondolatok lettek megörökítve, hiszen sokat csapong a témák között. Számomra ez annyira nem zavaró, abszolút követhető még. Ismétlésekkel is gyakran találkozhatunk a Feldmár kötetekben, erről pedig maga a szerző/előadó tesz megjegyzést a könyv elején: Lehet, hogy sok dologról már hallottatok tőlem. Gyakran azért ismétlem magamat, mert én is, ha ötször hallok is valamit, csak rámondom, hogy jó, persze, ezt már ismerem. De talán hatodszorra megérzem, hogy igaz, hatodszorra leesik a tantusz. A fontos dolgokat állandóan ismételni kell.

A Most vagy soha egy rövid, de nagyon tömör kis könyvecske. Terapeuta itt röviden, de nagyon velősen értekezik szülőkről, gyerekekről, párkapcsolatokról, sorsról, végzetről, stb. Példákkal tanít, gyakran a saját példáival. Bátorít, hogy mondjuk ki, ami kikívánkozik, az elhallgatott szavak egy életen át emészthetnek ott belül. S akkor nem azt az életet éltük, s nem úgy, ahogy érdemeltük, hanem egy megjátszottat, elhallgatott gondolatok mögött. A legfontosabb üzenete tehát a könyvnek a címe: Most vagy soha.

Életunalom, élettér, életkedv

Ez a kötet a Feldmár András 2013 őszén, „Életunalom, élettér, életkedv” címmel tartott előadás-sorozatának anyagából készült. Elődeihez hasonlóan itt is érzékelhető a témák közti csapongás, de mindezt kisegítik a közönség okos kérdései. A terapeuta okos, részletes válaszaival ismerkedve megint csak olyan gondolatok ragadhatnak ránk, amire Ő csak annyit mond: „szerintem”, mi pedig felismeréseket tehetünk: de hiszen András rólam beszél! Egy okos meghatározást kapunk a depresszióról, s annak orvoslásáról: annak, aki depressziós nem terapeutára van szüksége, hanem egy jó barátra. És tényleg. Egy kicsit odanyújtanám ezt az apró könyvet minden belül szenvedőnek, lapozgassa végig, gondolkodjon kicsit Feldmár példáin és bólogasson, ha igazára talált. Olykor itt is megszalad a mester nyelve, az írott szövegbe már biztosan nem tenném be a baszni szót, de ennyi negatívumot említek erről a parányi könyvről. Íme, a kedvenc gondolatom:

„A traumát gyakran nemcsak az okozza, ami történt, hanem az, hogy soha nem lehetett beszélni róla. Titokban kellett tartani, még gondolkodni sem lehetett róla, ezért nem lehetett megemészteni. Szerintem oda kell figyelni, amikor jön egy nagyon erős energia, ami nem tartozik a jelen pillanathoz. Nem lehet csak legyinteni rá, hogy ezzel nem foglalkozom, mert olyan erős, hogy az ember kész elfelejteni, hogy ez tulajdonképpen csak emlék. Egy olyan emlék, amit nem tudott megemészteni. Akkor találni kell egy emberi társaságot, egy olyan valakit, aki szeretettel tud a karjaiban tartani, amíg te megemészted azt, ami már évtizedek óta megülte a gyomrodat, és bántotta a lelkedet.” életunalom

Hogyan lesz a gyerekből felnőtt?

Ez a cím jött szembe velem a metró ablakába helyezett plakátról, s tudtam, hogy kezembe kell vennem ezt a kötetet is. A könyv Feldmár András 2012 nyarán, Ozorán tartott angol nyelvű előadás-sorozatának anyagából készült. A terapeuta így kezdi a mesélést: Amikor szülő és gyermek kapcsolatáról gondolkodom, természetesen magamról gondolkodom, gyermekként és szülőként egyaránt. Két gyermekem van. Nagyon magányos gyermek voltam. Tehát ismét nagyon releváns élettapasztalatokkal hozakodik elő, amelyek példáiból mi igen sokat okulhatunk.

András azt mondja, hagyjuk, hogy az a gyerek őszintén elmondhassa, amit gondol, érez, vagy épp csinál(t). Ha idiótán reagálunk az őszinteségére, legközelebb már hazudni fog. Melyik jobb? Sok remek kérdés hangzik el, amelyekre igyekszik tömören a maga nyers válaszait megadni. Néhány példát említenék: Érdemes egyáltalán ebben a korban gyereket nemzenünk? Te hogyan adnád át élettapasztalataidat a gyerekeidnek? Lehet boldog egy gyerek boldogtalan felnőttek között? Mit tehetnek a szülők, ha a gyerek minden látható ok nélkül depressziós lesz?

A szerző úgy válaszolja meg a fenti kérdéseket, hogy egyszerre áll a gyerekek és a szülők pártján. Miután megtapasztalta mindkét állapotot, a lehető legjobb tanácsokat, módszereket igyekszik szétosztani olvasó –és hallgatóközönsége előtt. „Az embernek nagyon őszintének kell lennie magához, hogy bármi áron otthagyjon egy élősködésen alapuló kapcsolatot, illetve benne maradjon egy szimbiózison alapuló kapcsolatban, még ha nehéz is.” Merjünk hát őszinték lenni magunkhoz, s úgy cselekedni, ahogy nekünk a legjobb, mert ugye a boldogság megvár, de az idő sürget. S mivel nem szeretnék magasztosan coelhós gondolattal búcsúzni könyvajánlóm végén, azt mondom, hogy ha néhány tanító jellegű történethez szeretnétek nyúlni könnyen emészthető stílusban, akkor az Feldmár Andrástól származzon. 

Kezdő moly vagyok, kezdő recenzionista és betegszemű könyvolvasó. Ennek ellenére közel 100 könyvön tettem túl magam idén és a 2014-es évet jegyzem majd, ha azt kérdik, "mikor kezdtél el igazán olvasni?". Megjegyezném, hogy gyűlölnék sportolvasó lenni, aki kihívásokért vesz kézbe bármilyen könyvet, csak azt olvasom el, ami igazán érdekel, s akkor, amikor ahhoz épp kedvem van. Fontos esztendőt tudhatok magam mögött a kiadókkal történő kapcsolattartás miatt is. Bővíthettem a partnerek listáját, ezáltal többféle stílusú könyvet tudhatok a polcomon. Egy költözés miatt csak a legkedvesebb darabjaim vannak ma jelen a hétköznapjaimban, mégis végtelenül büszke vagyok minden darabra, amit a könyvkiadók küldtek nekem, s amiért cserébe én félreleváns véleményemet adtam.

Írásaim ma már a kisalföld.hu-n, illetve a könyvmegálló.hu-n is olvashatóak.

Újdonságot jelentett a moly.hu-ra való regisztrálás is. Találtam néhány hasonló érdeklődésű tagot, és összefutottam olyanokkal is, akikből elrettentő példa lett számomra. Kettőt név szerint is megnevezek alább, a leg-ek csoportjában. Íme a toplisták:

Könyvek, melyek a legjobban tetszettek:

1. Caroline Kepnes: Te
2. Benedict Wells: Különc
3. John Green: Csillagainkban a hiba
4. S. J. Watson: Amnézia
5. Muszka Sándor: Magányos nőknek, bukott férfiaknak
6.  Markus Zusak: A könyvtolvaj
7. James Dshner: Az útvesztő
8. Curtis Sittenfeld: Sisterland - Ikerország
9. Louise Walters: Levelek a bőröndből
10. Agota Kristof: Trilógia (majdnem 2014-es :) )

Az idei leggyengébb olvasmányom:

Jessica Day George: Éjféli bál

A legcsinosabb borító:

A legcsúnyább borító:

A legtanulságosabb történet:

Sun-Mi Hwang: Rügy (az egyik legszebb mese, amit valaha olvastam)
http://olvasokasarokban.blog.hu/2014/12/01/sun-mi_hwang_rugy

Az év kiadója:

ATHENAEUM
nem sokkal mögötte marad el a CARTAPHILUS

Ha felmerül valakiben a kérdés, hogy mi alapján választok én "év kiadóját", akkor elmagyarázom: Egész egyszerűen az Athenaeum adta ki idén a legklasszabb könyveket (számomra). Lásd: Amnézia, Jodi Picoult-kötetek, Jonas Jonasson-kötetek, Rügy, stb.

És két könyves blogot is figyelemmel kísértem idén. Egyiket azért, mert volt mit tanulnom a szerkesztőtől, a másikat azért, mert jó kedvem lett a sok ökörségtől, amit ott találtam. Ezek:

A mester, akitől tanulnék:

http://gaboolvas.blogspot.hu/

A blog, ami híg és semmitmondó, de legalább olvasott:

http://zama.hu/

Nem szeretek toplistákat készíteni, mert mire sorba rendezem a legeket, máris változik a véleményem, így nem is szaporítom tovább a szót. Megköszönöm a partner kiadóknak a sok remek olvasmányt, és Nektek kedves követőim, hogy velem voltatok idén is. Isten tartsa meg jó szokásotokat és tartsatok velem jövőre is

Szerző: Caroline Kepnes
Cím: Te
Kiadó: Alexandra
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 400

Te, figyelj csak, ezt a kötetet az Alexandra az év legjobb thrillereként hirdeti! Persze, milliószor hallottunk már ilyet, de jelen pillanatban, az ünnepi előkészületekben megereszkedett érzékszerveinket mi piszkálhatná fel nagyobb eséllyel, mint egy vérbő, elfogadható mértékű perverzióval terhelt pszichokrimi? Caroline Kepnes könyve e vágyak tökéletes leképezése pontosan négyszáz oldalon, egy egész hétre való mondanivalóval. Valahol sekélyes, mint egy családi karácsony, de mégsem lennél meg nélküle.

Te pedig könnyen elcsábulsz, szemed csillog és reménykedsz, hogy nem hagy cserben majd a végkifejlet sem, miközben lineárisan haladsz előre a férfi főhős által tollba mondott történetben. Dicséretére legyen mondva, a kiadó nem árul zsákbamacskát, John Fowles zseniális Lepkegyűjtőjének felemlegetésével fel is adja a legmagasabb labdát, aminek lecsapásával játszi könnyedséggel lehetne abszolválni ezt a kritikát. Kepnes azonban mást, bizonyos értelemben többet, máshol kevesebbet ad annak, aki újfent alámerülne egy monomániás elmebeteg furcsa fénnyel bevilágított birodalmába.

A Te egy ízig-vérig 21. századi, webkettes alapokra építkező regény, ahol az erőszakosabb fél immár pusztán virtuális eszközökkel is képes uralma alá hajtani vágya tárgyát. Külön bejáratú mániájának társául szegődik a Twitter, a Facebook és az e-mail, hogy néhány elmaszatolt logikai akadályon lazán átlendülve, a beteg szándék egészen a végkifejletig rejtve maradjon az áldozat előtt. A történet éppen naprakészsége miatt válik vérfagyasztóan hitelessé, így egyértelműen sikerre ítélem én is, ráadásul a megszólított tizen-/huszonéves korosztály számára kapaszkodók tömegét kínálja fel.

Maga az alapsztori egy faék bonyolultságával vetekszik, és némi fantáziával az elkerülhetetlen csúcskonfliktus is legfeljebb kétesélyessé egyszerűsíthető, mégis van valami, ami miatt nem lapozol előre, hanem jó étvággyal fogyasztod az első regényével küzdő szerző munkájának minden apró díszét. Minden könyvmoly szívét meg kell dobogtassa a tudat, hogy mindez egy könyvesbolt falai közül (sőt, alól), időnként a megidézett kötetek lapjairól lelépve érkezik elénk. Meggyőződésem szerint főleg Kepnes remek arányérzékkel elhintett direkt (Salinger és Dan Brown), illetve áttételes utalásai emelhetik ezt a könyvet a téli szezon favoritjai közé.

Kedves Joe, te nem vagy macskás típus. Egér kell neked.

Szeretettel, Joe.

K.B.

Szerző: Curtis Sittenfeld
Cím: Sisterland - Ikerország
Kiadó: Tarandus
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 528

Vannak azok a regények, amelyek a cselekményükkel őrjítenek meg és vannak azok, amelyek a hangulatokkal hagynak nyomot az olvasóban. Az Ikerország az utóbbi kategóriába tartozik. Nyílván az én bűnöm, hogy szívesen olvasok hányattatott sorsú emberekről, gyerekekről, ezért különösképp értékelek egy-egy művet, amelynek ez a központi témája, mégis azt gondolom, hogy nem kell rajongójának lenni az életrajzi történeteknek ahhoz, hogy elnyerje tetszését a csupaszív olvasónak.

A Sisterland az ikerpár képével a borítón messziről hívott magához a könyvesboltban. A szeplős arcú kislányok, szerény mosolyukkal meggyőztek arról, hogy érdekeljen a fülszöveg. Egyébként is mosolyra késztet, kíváncsivá tesz két egyforma gyerek, így könnyű dolguk volt velem. Bár ódzkodom a „különleges képességű” gyerekektől, nem vagyok barátja a természetfeletti jelenségeknek sem, mégis meggyőztek egy olvasásra.

Kate és Violet „mássága” abban rejlik, hogy éles megérzéseik vannak más emberek titkairól és a jövőbeli történésekről. Violet megérzése katasztrófát sugall. Egy éjszaka közepes erősségű földrengés rázza kisvárosukat, s ő egy újabb, nagyobb erősségű rengést jósol. A két különböző életet élő nő szoros kapcsolatot ápol még felnőtt korukban is, ám a nézeteltérések köztük igencsak gyakoriak. Míg Kate a kertvárosi anyukák egyszerű életét éli, Violet kicsapongó, különc, hivatásos médiumként él. Vi jóslatának hatására Kate élete változásnak indul, fél a bekövetkező katasztrófától, s a média nyomása is a vállára szakad. Hogy lesz-e végül földrengés, s merre fejlődik Kate személyisége? Valahol az 500. oldalon megállapítható.

Ahogy már említettem, nem cselekménydús a történet. Bár pörögnek az események, mégis a hangulata adja a kötet eszenciáját. Mindvégig a sejtelmes, baljós érzések uralkodnak a lányok körül, néhol feloldódik egy-egy poénnal. Curtis Sittenfeld remekül ért ahhoz, hogyan ötvözze az emlékezésből fakadó múltbéli szomorúságot, a thrillerbe illő bús izgalommal. Gyönyörűen írja le az anyaságot, s az azzal járó kötelezettségeket, amelyeket Kate szemével láttatva egyáltalán nem kötelező rutinként mesél el. Az ikrek gyermekkora a szülői mulasztásban volt gazdag, s felnőtt anyaként ezt pótolja nagyon ügyesen Kate, saját gyermekeit nevelve. A gyerekkori traumák, a szeretethiány felnőttkori szorongást okoz, negatív énképet fest, s Kate egész világszemlélete nagyon hervasztó lesz, de jó úton halad a felismerés, változás felé.

A Sisterland nagyon sok tanulságot foglal magába, ha vevő ezekre az olvasó is. Könnyen rá lehet húzni a lassúbb lefolyású regényekre az unalmas jelzőt, de ezt mély érzésű ember nem teheti meg egy ilyen történettel. Az Ikerország végén nekem csak pozitív érzéseim maradtak, s értem, miért lett belőle bestseller. Minden anyukának, anya jelöltnek ajánlom erősen, de bárki számára érdekes lehet, aki a mélyebb érzésekről is szívesen olvas.

Szerző: Muszka Sándor
Cím: Magányos nőknek, bukott férfiaknak
Kiadó: Orpheusz
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 146

Hiába vallom magam szenvedélyes könyvrajongónak, versekhez csak nagyon ritkán nyúlok. A gimnazista kötelezőkön túl nem is maradt meg sok jó vers az emlékeimben, s József Attilán túl nem is nevezek meg kedvenc költőt. Eddig. Mostantól a Muszka-verseknek is rajongója leszek, s a kortárs költők között egyértelműen Muszka Sanyi lesz a kedvencem.

A Sanyi bá című kötetét már rengetegszer fellapoztuk, némely részeknél már előre felkacagunk, tudjuk, mekkora ízes poén következik, s a CD is megtette a hatását a belevaló stand up szöveggel, amit a székely költő előad. Bár épp a Sanyi bá volt a kakukktojás a Muszka-kiadványok között, hiszen prózákat is tartalmaz, mégis erősen közel áll a szókimondó stílusával azokhoz a versekhez, amelyeket Muszkától ismerünk. 2005-ben jegyezte első kötetét az Ennyi ha történt címmel, ugyanabban az évben követték a Mi nem lóg ha áll és a Múzsák trágyás szekérrel című verseskötetek.

Nem is tudom, volt-e bármilyen elvárásom, amikor a Magányos nőknek, bukott férfiaknak című kötet megjelenéséről értesültem. Nem számítottam rá, hogy ilyen komoly hangvételű versekkel lesz tele, mégis tudtam, hogy alaposan megfogalmazott társadalomkritikát fogok kapni. Nem csattan ezernyi poén, de ami humoros, az megállja a helyét! Mégis a mélabút és a keserűséget szűröm le belőle inkább. Mert bizony nagyon súlyos igazságokat fogalmaz meg a „maroknyi székely” hétköznapjairól, múltjáról, jelenéről, s egyszerű életviteléről, gondolkodásmódjáról. Sanyi már a könyvbemutatón hangoztatta az egyik legfontosabb kérdést: kell-e félnünk kimondani? Nem kell! Muszka Sándor kimondja, amit sokan nem mernek: hitelesen, magabiztosan.

A versek rímelése olyannyira közelít a zeneiséghez, hogy az Evilági együttes meg is zenésített belőlük 13-at, s adott elő nagyon élvezhető formában. A felvételek tartalmazó CD természetesen jár a kötethez. Bármilyen hangulatban kellemes szórakozást nyújt, s azt hiszem, hogy teljesen olyanok a versek, mintha eleve dalszövegnek készültek volna.

A kötet két fejezetre oszlik. Az első, a Hazamegyek sokkal inkább a költő kiábrándultságát, keresgélését megfogalmazó verseket foglalja magába. Nem titok, mennyire nehéz egy értelmiségi, bölcs embernek a tudatlanok társadalmában megértve lenni, a költőnek, őszinte művei miatt a társadalom peremére szorulni. Ebben a fejezetben derül ki az is, hogy a költészet, a versírás terápia Muszka számára, rímekbe foglalja bánatát (lásd Magánpokol című költemény). A második részben sem lesz vidámabb a „történet”, itt egy egész társadalom elégedetlenségéről olvashatunk. Sándor már a Fonóbeli könyvbemutatón is megfogalmazta, miféle nehézségekbe ütközött költészete miatt: „nem adnak munkát az olyan embernek, akik ilyesmivel foglalkoznak, mint én”! Hervasztó, emberek! Talán csak a Kaptafák című vers tudja a gyógyírt erre: „Elhagyja szép eszét az ember/Tölt iszik tölt és újra rendel”. Az egész fejezet mondanivalóját leginkább a címadó vers foglalja össze, s talán minden értelmiségi székely ember küzd ezzel a szörnyű problémával, csak kevesen merik kimondani. Gazdasági hanyatlás, kizsigerelés, rendszerváltás, unió, szegénység, elvándorlás. Ezeket a súlyos társadalmi problémákat hozta el nekünk Muszka Sándor rímekbe szedve, az Evilági zenekar pedig megzenésítve. Köszönjük Nekik!

Levél a párthoz

Uram én önhöz tanácsért jöttem
Kéne egy hely hol nincsenek önök
Vagyis hogy valami munka is kéne
Önök ígérték a szebb jövőt?

Szóba jöhetne tudja akármi
Hatszázból élünk hárman havonta
A kultúrára nincs pénz s nem is lesz
Leszavazták persze hogy tudja

Kezdhetnék mondjuk plakátolással
Akiből majdan irodafőnök
Parancsára úgysem tettem még semmit
Jól teszem tudom lassan ha felnövök

Ígérem többé nem írok semmit
Nem jártatom a szájamat sehol
Látom s belátom a villanyt levágták
S elfogytak mind a kölcsönök

Szóba jöhetne tudja akármi
Megérti otthon feleség gyerek
Nem lázadok én már semmi ellen
Mit s ahogy kérnek úgy teszek

Kezdhetnék mondjuk plakátolással
S ha elküldi végre az unió a pénzt
S lesz olyan kedves és juttat belőle
Nem kell ön féljen aláírom én

S ha eljönnek értem éjjel a rendőrök
Mondja nyugodtan nem tud s nem ismert
Hozzám fogható tolvaj gazembert
S én hallgatok mélyen nyelek de nem köpök

Uram én önhöz tanácsért jöttem
Mert miben hittem az nem létezik
S nem tudom mi lesz a holnapi nappal
Fejünk fölül a tetőt ha elveszik

Kéne egy hely hol embernek lenni
Nem kiváltság de rendbéli állapot
Ahol a jövő hozhat még bármit
Tudja s kiváltképp nincsenek önök.

Ha nagy sebbel-lobbal akarnám kezdeni visszaemlékezésemet Orbán János Dénes Alkalmi mesék idegbeteg fölnőtteknek című könyvének keddi bemutatójára, talán rögtön azt írnám, hogy ez volt a legklasszabb irodalmi est, amin valaha voltam, de nem kezdem így. Nem mintha hazudnék!

Orbán János Dénes neve nem volt ismeretlen számomra, belebotlottam néhány versébe még zsenge egyetemista koromban, s a híres-neves Bulgakov Kávéházban is megfordultam mindenféle céllal már, csak épp azt nem tudtam, hogy OJD neve és a „Bulga” összeegyeztethető. Kapkodtam erősen a fejem, amikor az Athenaeum kiadó meghirdette az eseményt, hogy összerakjam a fejemben szanaszét heverő mozaikokat, s miután ez sikerült, egy hatalmas vigyorral nyugtáztam, hogy ez az este hatalmas lesz! S úgy lett.

Már a rendezvény plakátja is igencsak beszédesre sikerült a „Véres Képeslap Erdélyből” címmel, s a sejtelmes fotóval. Tovább csábított a vendéglista is, aki az ünnepelt Művész Úr mellett felbukkanni látszott az estén. Különösen örültem Muszka Sándor nevének, akinek épp pár napja mutatták be legújabb verseskötetét a Fonóban, de ismerős volt Márkus András is, Demeter Szilárd írásain is szórakozom rengeteget, így nem túlzok, ha azt mondom, izgatottan vártam a bemutató estéjét.

A Könyvtár Klub remek helyszínválasztásnak bizonyult, csupán a terem végében hangoskodó fiataloknak kevertem volna le néhány fülest a hangzavarért, de szerencsére a technikusok a hangosítás kérdését is megoldották. Bár amíg eljutottunk a könyvbemutató valós kezdéséhez, dobhártyáinknak igencsak meg kellett szenvedni. Talán nem kellett volna erőltetni ezt a KAMU- (Köszönjük A Meghívást Utózenekar) előadást. Engedtessék meg azt mondanom, hogy kissé trehányul lett összerakva ez a nótacsokor, ami elhangzott a könyvbemutató előtt és után is.

OJD mosolygós arcával, s bongyor frizurájával megvett már a kiállásnál is. Ahogyan az Alkalmi mesék idegbeteg fölnőtteknek című legújabb kötetéből ismertette a pikáns részleteket székelyekről s nemcsak róluk, megint büszke voltam a hazámbeliekre. Hervasztó, hogy Muszka Sándor nem lehetett ott, de Baricz Gergő kárpótolt bennünket három megzenésített Muszka-verssel, amik nem mellesleg zseniálisan lettek elénk rakva. Folyton hallgatnám Gergő előadásában azokat a „nótákat”. Márkus András is hozta az elvárt formát, a Kolozsvári orgia címmű kötetéből megismert stílusát most sem felejtette otthon, a magyar pornó hanyatlását és bukását ecsetelte nekünk jó hosszasan. Dobai Bálint is zenei oldalról közelített az estéhez, csak Ő prózában. Minden idők első és (addig) egyetlen irodalmi metalhimnuszát olvasta fel. Demeter Szilárd is egy saját alkotással járult hozzá az irodalmi humoresthez, bár Rá a kesztyűs kezes húrcibálás miatt fogok jó szívvel emlékezni.

Összességében azt gondolom, így kell egy emlékezetes könyvbemutatót megszervezni, az amúgy is érdekes kötetet még érdekesebben előadni. Bár többet vártam, amikor az „irodalmi humorest” megnevezést olvastam, ropogósakat nem kacagtam ugyan, de jól szórakoztam. Aki nem kapott kedvet ez után a performansz után a kötet megvásárlására, az vagy nem figyelt, vagy már megvolt neki két példányban.