Gimnazista koromban közöltem a pszichológia tanárommal, hogy szeretnék a nyomdokaiba lépni, s pszichológiát tanulni. Erősen rácsodálkoztam erre a tudományra, annyi klassz olvasmányt ajánlott az oktatóm, hogy le sem akartam szállni a témáról. Aztán elmesélte, hogy kétféle pszichológus létezik: az egyik hivatásból „gyógyít”, a másik a maga bajaira keresi a megoldást. Ha az utóbbi kategóriába tartozom, akkor inkább ne válasszam ezt a pályát, mert könnyen belebukhatok. Nem lettem pszichológus, Feldmár András viszont pszichoterapeuta lett, pedig bőven érte trauma, amit fel kellett dolgoznia.
Próbálkoztam már néhány mester tanaival, de igazán egyik neves gondolkodó stílusa és mondanivalója sem hagyott bennem maradandó nyomot. Csernus túl vehemens, Pál Feri ugye, túl vallásos, Osho túl sok szélsőséges ötletet vet fel, és így tovább. A HVG.hu-n olvastam egy nagyszerű interjút Feldmár Andrással, s igazából már akkor eldöntöttem, hogy akarok ettől az embertől még olvasni néhány gondolatot. A válaszaiból is kiderült, hogy nagyon karakán véleménye van mindenről, de mégsem fölényeskedve, megmondó emberként nyilvánítja ki azt. Egy-egy magyarázata után nagyon helyesen odateszi azt, hogy „szerintem”, s aztán mindenki eldöntheti, hogy mi a helyes válasz „szerinte”. Feldmár szereti provokálni az olvasót, olykor bevet néhány obszcén szót, ami némi mocskosszájúságra, direktségre is vallhat, mégis szerethető marad tőle. Remek példákkal támasztja alá állításait, sajnos akad bőven saját tapasztalat is. Maga állítja, hogy nem kell minden gondolatát komolyan venni, sokszor viccel, mégis nagy igazságokat közöl a poénok mögött. Érdemes tehát Feldmár könyveit tollal a kézben olvasni. Én hasonlóan cselekedtem.
Most vagy soha
2013 nyarán „Most vagy soha” címmel tartott előadás-sorozatának, és a 2012. őszi dunaszerdahelyi, "Végzet, sors, szabad akarat” című előadásának anyagából készült. Érezhető is a stíluson, hogy szóban elhangzott gondolatok lettek megörökítve, hiszen sokat csapong a témák között. Számomra ez annyira nem zavaró, abszolút követhető még. Ismétlésekkel is gyakran találkozhatunk a Feldmár kötetekben, erről pedig maga a szerző/előadó tesz megjegyzést a könyv elején: Lehet, hogy sok dologról már hallottatok tőlem. Gyakran azért ismétlem magamat, mert én is, ha ötször hallok is valamit, csak rámondom, hogy jó, persze, ezt már ismerem. De talán hatodszorra megérzem, hogy igaz, hatodszorra leesik a tantusz. A fontos dolgokat állandóan ismételni kell.
A Most vagy soha egy rövid, de nagyon tömör kis könyvecske. Terapeuta itt röviden, de nagyon velősen értekezik szülőkről, gyerekekről, párkapcsolatokról, sorsról, végzetről, stb. Példákkal tanít, gyakran a saját példáival. Bátorít, hogy mondjuk ki, ami kikívánkozik, az elhallgatott szavak egy életen át emészthetnek ott belül. S akkor nem azt az életet éltük, s nem úgy, ahogy érdemeltük, hanem egy megjátszottat, elhallgatott gondolatok mögött. A legfontosabb üzenete tehát a könyvnek a címe: Most vagy soha.
Életunalom, élettér, életkedv
Ez a kötet a 
Feldmár András 2013 őszén, „Életunalom, élettér, életkedv” címmel tartott előadás-sorozatának anyagából készült. Elődeihez hasonlóan itt is érzékelhető a témák közti csapongás, de mindezt kisegítik a közönség okos kérdései. A terapeuta okos, részletes válaszaival ismerkedve megint csak olyan gondolatok ragadhatnak ránk, amire Ő csak annyit mond: „szerintem”, mi pedig felismeréseket tehetünk: de hiszen András rólam beszél! Egy okos meghatározást kapunk a depresszióról, s annak orvoslásáról: annak, aki depressziós nem terapeutára van szüksége, hanem egy jó barátra. És tényleg. Egy kicsit odanyújtanám ezt az apró könyvet minden belül szenvedőnek, lapozgassa végig, gondolkodjon kicsit Feldmár példáin és bólogasson, ha igazára talált. Olykor itt is megszalad a mester nyelve, az írott szövegbe már biztosan nem tenném be a baszni szót, de ennyi negatívumot említek erről a parányi könyvről. Íme, a kedvenc gondolatom:
„A traumát gyakran nemcsak az okozza, ami történt, hanem az, hogy soha nem lehetett beszélni róla. Titokban kellett tartani, még gondolkodni sem lehetett róla, ezért nem lehetett megemészteni. Szerintem oda kell figyelni, amikor jön egy nagyon erős energia, ami nem tartozik a jelen pillanathoz. Nem lehet csak legyinteni rá, hogy ezzel nem foglalkozom, mert olyan erős, hogy az ember kész elfelejteni, hogy ez tulajdonképpen csak emlék. Egy olyan emlék, amit nem tudott megemészteni. Akkor találni kell egy emberi társaságot, egy olyan valakit, aki szeretettel tud a karjaiban tartani, amíg te megemészted azt, ami már évtizedek óta megülte a gyomrodat, és bántotta a lelkedet.” életunalom
Hogyan lesz a gyerekből felnőtt?
Ez a cím jött szembe velem a metró ablakába helyezett plakátról, s tudtam, hogy kezembe kell vennem ezt a kötetet is. A könyv Feldmár András 2012 nyarán, Ozorán tartott angol nyelvű előadás-sorozatának anyagából készült. A terapeuta így kezdi a mesélést: Amikor szülő és gyermek kapcsolatáról gondolkodom, természetesen magamról gondolkodom, gyermekként és szülőként egyaránt. Két gyermekem van. Nagyon magányos gyermek voltam. Tehát ismét nagyon releváns élettapasztalatokkal hozakodik elő, amelyek példáiból mi igen sokat okulhatunk.
András azt mondja, hagyjuk, hogy az a gyerek őszintén elmondhassa, amit gondol, érez, vagy épp csinál(t). Ha idiótán reagálunk az őszinteségére, legközelebb már hazudni fog. Melyik jobb? Sok remek kérdés hangzik el, amelyekre igyekszik tömören a maga nyers válaszait megadni. Néhány példát említenék: Érdemes egyáltalán ebben a korban gyereket nemzenünk? Te hogyan adnád át élettapasztalataidat a gyerekeidnek? Lehet boldog egy gyerek boldogtalan felnőttek között? Mit tehetnek a szülők, ha a gyerek minden látható ok nélkül depressziós lesz?
A szerző úgy válaszolja meg a fenti kérdéseket, hogy egyszerre áll a gyerekek és a szülők pártján. Miután megtapasztalta mindkét állapotot, a lehető legjobb tanácsokat, módszereket igyekszik szétosztani olvasó –és hallgatóközönsége előtt. „Az embernek nagyon őszintének kell lennie magához, hogy bármi áron otthagyjon egy élősködésen alapuló kapcsolatot, illetve benne maradjon egy szimbiózison alapuló kapcsolatban, még ha nehéz is.” Merjünk hát őszinték lenni magunkhoz, s úgy cselekedni, ahogy nekünk a legjobb, mert ugye a boldogság megvár, de az idő sürget. S mivel nem szeretnék magasztosan coelhós gondolattal búcsúzni könyvajánlóm végén, azt mondom, hogy ha néhány tanító jellegű történethez szeretnétek nyúlni könnyen emészthető stílusban, akkor az Feldmár Andrástól származzon.
