Olvasok a sarokban

Szerző: James Dashner
Cím: Halálkúra
Kiadó: Cartaphilus
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 399

Szomorúan jelentem, hogy mire a szépreményű Útvesztő-trilógia a befejezéséhez érkezett, tagadhatatlanul összevesztem James Dashnerrel. A könyvelőből lett bestseller-szerző persze csak tette/teszi, ami a „feladata”, a „trilógiából” jelenleg már az ötödik kötet is szinte kiadásra kész, bennem pedig a csalódottságot valamiféle harag nyomta el.  Mindeközben persze tudatában vagyok annak, hogy a jelen sorozat sikerre van ítélve, és a várakozásokat magasan felülmúlva fog szerepelni az eladási/nézettségi listákon. Mert ezt a sztorit meg kell filmesíteni teljes egészében, ez nem is lehet kérdés.

Aki persze már a történetet indító Útvesztő meredek, de túlzás nélkül zseniális és eredeti koncepciójától is berzenkedett, az egész biztosan nem jutott el a mostani konklúzióig(?), de ez így is van jól. Kínos érzés, hogy utólag saját magamat kell felülbírálnom, de a Halálkúra végére nem csupán a történet állt össze bennem kerek egésszé, de az addig alattomban rejtőzködő alkotói szándék is világossá lett. Ennek tudatában pedig be kell ismernem: Dashner kezdettől fogva félrevezetett. Nevezettnek volt egy remek ötlete, temérdek ideje, és semmi kedve levágni az aranytojást tojó pulykakakast.

Nincs ebben kivetnivaló, csalódás is csak akkor ért, amikor rájöttem: a szerzőnek egyszerűen ötlete sincs, hogyan lehetne hasonló színvonalon folytatni az Útvesztőből való sikeres menekülést követően elvágott szálat. Már az első kötet is egy csúnyán hatásvadász lezárással „ér véget”, de az alaptörténet kibontása annyira dicsőségesre sikerült, hogy e felett talán okkal siklottam el. Patetikusan hangzik, de reálisnak érzem: azzal az indítással Dashner a komplett ifjúsági sci-fi zsánernek új lendületet adott. Egyetlen ötletre azonban nem lehet életművet építeni, pedig a trilógia mára elkerülhetetlenül a reflektorfénybe ragasztotta a negyvenes évei elején járó, ma is „elsőkönyvesnek” számító, amerikai regényírót.

Visszatekintve a folytatás, a Tűzpróba nem is lett több, mint egy ügyes időzítéssel csepegtetett izgalmakkal körülbástyázott, lineáris vonalú kalandregény. A maga módján ez is szerethető, de súlytalanságában egyszersmind a teljes tétet a Halálkúra címen most kijött, befejező kötetre tette fel. Ahogy pedig fogynak a lapok a remegő kézzel kézbevett befejező kötetből, egyszer csak feltesszük a kérdést: ez még mindig ugyanaz a történet, ahol nagyszerű, de esendő fiatal hőseink küzdenek a legyőzhetetlennel? Anélkül, hogy a (kétségtelenül létező) végpoént le akarnám lőni, itt nincs más, mint vér, halál és puszta szenvedés. Az olvasó számára is – a bájos indítástól egy lelketlen horrorig jutottunk el.

A Tűzpróbát követően a Főhős most ismét a legfeketébb töksötétből próbál egy kezelhetőbb, szürke dobozt előállítani – az akciónak azonban látszólag a csaknem teljes tudatlanság sem lehet akadálya. A korábbi fejezetek meghatározó szereplői közül néhányan már azt sem érik meg, hogy Thomasnak a sejtésnél erősebb víziói támadjanak a küldetés valódi céljáról. Ha úgy tetszik, első számú harcosunkkal együtt ismerjük meg a részleteket, ha pedig amúgy, akkor az igyekezet nem csupán céltalan, de értelmetlen is, a tudatlanság adott állapotában. A világvége itt egy olyan mellékkörülmény, amivel mindenki számol, miközben nem létező emberi kapcsolatait próbálja ápolni. Az ember szinte el sem tudja dönteni, hogy Dashner tudományosabb akar-e lenni, mint fantasztikus, avagy a bevétel érdekli leginkább.

Aki nem él burokban 2015-ben, tudja, miért történt ez így: a permanens sikerszéria csak akkor biztosítható, ha emeljük a tétet, tágítjuk a kulisszákat és szünet nélkül sokkoljuk a nézőt/olvasót (lásd ugyanezt a Purge/Megtisztulás széria esetében). A Halálkúra egy grandiózus vérfürdő, egy méltatlan zárókép egy nagyszerű indítás végén. Szeretteink elpusztultak, a horizont üres, a túlélők felkészülnek egy újabb kötelező körre – de előbb még az Útvesztő előzménykötete érkezik a kanyarban. Remélem ennél nagyobb csalódás már nem ér ebben az évben.

Szerző: Jodi Picoult
Cím: Elrabolt az apám
Kiadó: Athenaeum
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 368

Már mindent elmondtam, ami számított, korábbi recenzióimban Jodi Picoultról s műveiről, most pedig bajban vagyok, hogyan is konferálhatnám fel ezt az ajánlót. Igazából nem bánom, ha egy-egy Jodi-kötet gyengébbre sikerül a többinél, marad benne szerethető dolog bőven. Azt kedvelem leginkább az amerikai írónőben, hogy nem csak elénk hajít egy megfejtésre váró krimit, hanem mélyen ás a tények mögé, lop egy kis tanulnivalót a szövegeibe. Mai napig emlékszem az elefántok életét kiveséző részekre a Találj rám! című regényéből.

Az Elrabolt az apám nem tartozik Picoult kiemelkedően jó művei közé. Ha ajánlani kell öt kötetet az írónőtől, ez nem szokott közte lenni. Én alapvetően minden elérhető történetére kíváncsi voltam/vagyok, így került ezúttal ez sorra. Stílusát tekintve a jól megszokott olvasmányos formát kapjuk: kevés felvezető után indul is az érdekfeszítő történet. Több szemszögből ismerjük meg a cselekményt, négy szereplő mesél a saját nézőpontjából. Érezhetően többet akart Picoult belevinni ebbe a regénybe, mint amennyi sikerült. Hiteles, életszagú történetet kapunk, egy túl egyszerű lezárással, ami nem vall az íróra. Több tragédiát szoktunk meg tőle, mély érzésű szereplőket, itt szinte mindegyik karakter felszínesre sikerült. Mégis mitől volt szerethető számomra? A sok jó gondolattól, amit olvasva bólogatásra kényszerül az érdeklődő.

A történet végtelenül egyszerűnek látszik. A harmincéves Cordélia Hopkins boldog nő lehetne, hiszen gyönyörű kislánya van, szerető férje, minta apja, aki végtelen szeretettel és odafigyeléssel nevelte, s még a munkájában sikeres. Ám Deliáról kiderül, hogy nem az, akinek hiszi magát. Feltárul a múlt és minden összeomlik egy pillanat alatt. Ahogyan a cím is sejtteti, apja elrabolta, s egyedül nevelte, de miért? Ezt válaszolja meg Jodi Picoult a könyv második felében, miközben különlegesre helyekre kalauzol bennünket, az említett félig felesleges cselekményszálon. A tárgyalásos jelenetek Picoult regényeiben a történetek végére különös izgalmakat hoznak – imádtam, hogy ez itt sem maradt el.

Amint már említettem, a karakterek egyszerűsége lesz számomra a regény fájó pontja. Alkoholizmustól szenvedő, gyenge jellemek az önfeláldozás, rablás, jóakarat és a bűntény forgatagában, akik se előre, se hátra nem képesek mozdulni önerőből. Jodi Picoult viszont tanít bennünket ezekkel a szereplőkkel. Generációkra visszamenően ismerteti az alkoholizmus következményeit, ez esetben a családok széthullását. Bár maga a történet nem olyan felkavaró, hogy a rablás szó hallatán ez a kötet jusson eszünkbe legelőbb, mégis van benne annyi mondanivaló, hogy ne merüljön teljesen feledésbe. Az indián kultúrát részletező fejezetekkel nem tudtam megbarátkozni, kissé feleslegesnek tartottam. Andrew nézőpontja viszont kárpótolt ezért, hiszen újra meggyőződhettünk róla, hogy a börtönélet piszok kemény életforma, ahogy ezt Chris esetében is láthattuk a Sorsfordítók című Picoult-regényből.

Lényegében tehát hibáival együtt kell szeretnünk ezt a regényt, aki pedig fanatikus Jodi Picoult rajongó, az nem fordul el egy-egy ilyen középkategóriás történet után kedvencétől, hanem újra és újra esélyt ad neki, hiszen elfogult és kíváncsi. És ezzel most röviden jellemeztem Picoult és jómagam kapcsolatát is. 

Szerző: L. Stipkovits Erika
Cím: Harmóniában egymással
Kiadó: HVG Könyvek
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 408

A HVG Könyvek pszichológiai témájú köteteihez mindig nagy reményeket fűzök, de csalódnom még sosem kellett. A Feldmár András előadásaiból összeállított apró termetű könyvek után L. Stipkovits Erika is olyan színvonalon tárta elénk mondandóját, ami roppant olvasóbarát azok számára is, akik keveset tudnak a pszichológiáról. A cím miatt sok fiatal kezébe veheti ezt a vaskos kötetet, s a gondosan megszerkesztett, egyértelműsített tartalomjegyzék segítségével bizonyára haza is viszik majd.

Párkapcsolati trénerek tananyaga lehet a Harmóniában egymással, hiszen olyan kérdésekre keresi a választ, amellyel egy tréner naponta találkozhat. Az sem mellékes, hogy L. Stipkovits Erika szakpszichológus, pszichoterapeuta rengeteg gyakorlatot sorakoztat fel könyvében, amellyel előrejuthat bármely, harmonikus kapcsolatra törekvő pár. A közvetlen hangvételű, őszinte, szeretettel megírt könyv tanácsokkal lát el bennünket, párkapcsolatban élőket arról, hogyan tartsuk meg azt, ami jó, és, miként javítsuk meg, ami romlásnak indult. Játszva tanulhatunk meg rengeteg pszichológiai meghatározást érzéseinkre, aktualizálhatjuk gondolatainkat a mai trendeknek megfelelően, hiszen a párkapcsolati problémák hátterében gyakran a környezetünk hatása áll.

Tartalmát tekintve a kötet igencsak gazdag: gondolatokat tartalmaz arról, hogyan tudnánk szeretni, jól nevelni, beszél anyagi felelősségről, hűségről, hűtlenségről, önállóságról, ragaszkodásról, megismerjük a nárcisztikus személyek jellemzőit, az önzést és példákat kapunk a párkapcsolati válságok eseteire. Az említett tartalom mellett olyan kérdésekre kaphatunk választ, mint hogy milyen nőre vágynak a férfiak, milyen férfira vágynak a nők, a boldog párkapcsolatban vannak-e problémák, a fogyasztói társadalom alapelvei érvényesek-e a párkapcsolatokban?, stb. Ízelítőt kapunk a vágygyilkos érzelmek sokaságából (harag, bűntudat, félelem a kudarctól, stb), s gyakorlatokat végezhetünk annak érdekében, hogy láthatóvá váljanak kapcsolataink értékei, s okosan kezeljük a stresszt.

Nem lehet egyszerre mindent “megtanulni” ebből a könyvből, nem is abból a célból íródott, gondolom, hogy bevágjuk, s gyakoroljuk, sokkal inkább a többszöri átlapozás lesz a nyerő megoldás, ha sikerre szeretnénk vinni párkapcsolatainkat. Olyan eredendő problémákat ismerhetünk meg egyszerű, de választékos nyelvezettel megfogalmazva, amelyek gyakran a konfliktusok alapjául szolgálnak. Bár párkapcsolatban élőknek íródott elsősorban, mégis, L. Stipkovits Erika könyvéből akad tanulnivalója azoknak is, akik még nem találták meg másik felüket, vagy már nincsenek együtt. Így lehet tehát ez a kötet a felelős kapcsolatápolók kézikönyve, amely úgy lesz eredményes, ha újra és újra kézbe kerül. Fejős Éva, író/újságíró és dr. Bagdy Emőke, a pszichológia professzora ezt ajánja, s nekik igazán hihetünk.

Szerző: Franck Thilliez
Cím: E-szindróma
Kiadó: Gabo
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 452

Az E-szindróma lesz a magyar olvasóközönség belépője Franck Thilliez világába, legjobb reményeim szerint nem először és utoljára. A negyvenes évei elején járó mérnökemberünk bő évtizede valamire nagyon rátalált odabent, és azóta szünet nélkül ontja magából a krimi-kedvelőknek való ínyencfalatokat, immár globális méretekben. Ez az eredetileg 2010-es kiadású kötet már egy érett, a történet fonalát kedvére, bőséggel gombolyító szerzőt mutat, aki láthatóan nem riad meg a legkényesebb témáktól sem. Amikor ugyanis kiszolgáltatott gyerekek sorsa, lehetetlenül brutális gyilkosságok és az „emberanyagot” gátlástalanul felhasználó orvosok története keveredik egyazon sztoriban, az általában keveseket hagy hidegen.

Az említettek közötti összefüggést természetesen az E-szindróma jelenti, amiről nem is mondok többet, hiszen annak természete maga a történet kulcsa lesz. A szürreálisan durva alaptémához ellenpontozásként két, nagyon is a földön, illetve saját lelkük mélységeiben botorkáló, végtelenül elhivatott rendőr szolgál főszereplőként. Kettejük küzdelme saját magukkal, majd egyre inkább egymással szolgáltatja az egyik legfontosabb kérdést a nagy ívű sztoriban – az egyébként totális mellékvágánynak tűnő szerelmi szálat alighanem már a leendő moziváltozat végett erőszakolták bele a történetbe. A filmes jogokat a hírek szerint a Paramount már meg is vásárolta, ami a látványos kulisszákat – Kairó sötét oldalától egészen a kanadai árvaházakig tapogatózó nyomozás – tekintve magától értetődőnek tűnik.

A jelenkor összeesküvés-elméleteken nagy kedvvel csámcsogó közönsége várhatóan kedvét leli majd a vaskos kötetben, és talán nem is kizárólag ők, hiszen Thilliez elragadóan nagy kedvvel és figyelemre méltó tehetséggel mesél. Egyedül azok fognak itt unatkozni, akiknek a hidegháborús korszak pszichológiai kísérletei (természetesen végső soron a hadviselés szolgálatába állítva) egy hangyányit sem mozgatják meg a fantáziáját. A szerző láthatóan komoly kutatómunkát folytatott az ötvenes évek társadalmának és politikájának tanulmányozására, teljességgel meggyőző hitelességgel tud beszámolni a nyomozás hátterében megbújó, de a gondolkodás irányát alapvetően meghatározó folyamatokról. Meglehet persze, hogy olykor (vissza)él az írói szabadsággal (én nem kaptam rajta efféle kegyes csaláson), de az már nem fog levonni a könyv élvezeti értékéből.

Elfűrészelt koponyák, kimetszett szemek, istent és embert sem ismerő háttéralkuk mentén hatolunk be Sohaországba, ahogy a nyomozás egy jelzés nélküli némafilmtől elindulva egyre kiterjedtebbé, végül egy gigantikus méretű szörnyeteggel való csatározássá válik. Maga a filmes vonal is elismerésre méltó értéke a könyvnek, ami a magamfajta laikusnak érthető, szerethető módon magyaráz a szakma meg nem értett zsenijeiről. Az E-szindróma igazán nagyszerű társaság mondjuk egy hosszabb utazáson lehet, hiszen a fordulatokat ilyen terjedelemben is tökéletes érzékkel adagolva, a markából nem ereszt. A már emlegetett romantikus szál eltávolításával is csorbítatlannak, sőt, úgy valóban elemi erejűnek érezném a hatást, de az író és első magyar nyelvű kötete így is jó eséllyel elsöprő sikerre van ítélve.

K.B.

Szerző: Michael Robotham
Cím: Fojtott suttogás
Kiadó: General Press
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 368

Ezek az őrültek köztünk élnek. Vásárolnak a boltban, mellettünk ülnek a metrón, s szembejönnek velünk az utcán. Ennél csak az durvább, ha épp minket figyelnek. Két hónapja  volt egy hasonló olvasási élményem: Caroline Kepnes Te című könyve kapcsán ismerkedtem meg ezzel a “jelenséggel”, amikor egy elmebeteg megrögzött “követőjévé” válik kiszemelt áldozatának. Hátborzongató, ahogy lenyomozza a közösségi portálokon, hozzáfér az áldozat jelszavaihoz, alkalomadtán a nevében küld néhány üzenetet. Alapvetően nem a rossz szándék vezérli őket, sokkal inkább az a beteges ragaszkodás, amitől egyik fél számára sem lesz élvezhető ez a “kapcsolat”. Hasonló történetet kapunk Michael Robotham Fujtott suttogás című könyvétől. Ezek után erős kijelentés lehet részemről az, hogy “ez nekem bizony tetszett”. Pedig így van.

Mostanában rengeteg krimit olvasok, s kezd kialakulni egy ilyen egységes finnyáskodás bennem. Minél jobbakat olvasok, annál magasabbra kerül a mérce, s amelyik történet alatta marad, az megy a süllyesztőbe. Nem így a Fojtott suttogás. Talán a női főszereplő az, aki miatt   Robotham regényét az első perctől megkedveltem. Egy erős női karaktert alakít Marnie, aki mindenféle nehézséggel szemben, gyerekei biztonságát helyezi előtérbe. Miután férje eltűnt, s ő ott maradt a gyerekekkel és a vaskos összegnyi adóssággal, testét feláldozva igyekszik ételt tenni a csonka család asztálra. Marnie-nak meg kell találnia volt házastársát, vagy be kell bizonyítania, hogy meghalt, akkor megkaphatja az utána járó életbiztosítását. Elhatározza, hogy nyomozásba kezd, kideríti, mi történt a férjével, ha már a rendőrség nem tesz semmit annak érdekében, hogy megtalálja. A nyomozás felforgatja Marnie életét, aki a furcsa valósággal szembenézve nem is sejti, mekkora veszély leselkedik rá.

Michael Robotham politikusoknak, sportolóknak, művészeknek segített életrajzukat könyvbe rendezni. Hazánkban a  Joseph O’Loughlin sorozattal vált ismertté. A jelen írás tárgyául szolgáló kötet a 7. az említett sorban. Jól megírt történetnek tartom a Fojtott suttogást. Két nekifutásból végigrágva nem mondhatjuk azt, hogy nem volt izgalmas teljes egészében. Robotham zseniálisan félrevezet, elhiteti egyes teóriáit, hogy aztán képünkbe dörgöljön egy másikat. A karakterek jól kidolgozottak, kellően szerethetőek, vagy épp utálatosak ahhoz, hogy érdekeljen, mivé lesznek a könyv végén. A sorozat névadója, Joseph O’Loughlin pszichológus által néhány részlet igazán hitelessé válik, s ha figyelünk, akár tanító jelleggel is bírhat. Titkon minden nőnek félelme az, hogy ne kelljen egyedül maradni gyerekeivel, így Marnie szerepe igazán beszédes a történetben. Ez a kicsit krimi, kicsit thriller műfaj nekem nagyon szimpatikus, s ahogyan Robotham űzi, az hagy maga után némi nyomot az ember lányában. Felkavaró, fordulatokkal teli thrillerként emlegetik, ami az emberi elme sötét oldalát kutatja, s bizony a hozzáfűzött reményeket be is váltja.

Szerző: Chuck Palahniuk
Cím: Túlélő
Kiadó: Cartaphilus
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 300

„Let's sing the death song kids…” Valahogy folyton ez a Marilyn Manson dal, illetve a Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) album pörgött a fejemben a Tűlélő olvasása közben, annyira bekebelezett a könyv világvége hangulata, mely az első perctől (ami valójában a végsők egyike) az utolsó betűig fogva tart. Mert van valami nekromantikusan vonzó, amikor az antihős az utolsó kapaszkodót is elengedi. Mert egy prédikátor tökéletesen bulvárképes alászállása senkit sem hagy hidegen. Mert a történet legsötétebb részét az író a képzeletünkre bízza, de mégis érinthetővé teszi. Mert „a semmibe vezető út is egy lépéssel kezdődik”.

Annyi bizonyos, hogy nem véletlenül ajánlkozott személyesen a Manson-mentor Trent Reznor is, hogy szívesen írna zenét a Túlélőhöz, amennyiben az végre vászonra kerül. A megfilmesítés ötlete annyira adja egyébként magát, hogy arra konkrét tervek is léteztek az ezredforduló tájékán, ám szeptember 11-én az ikertornyokkal együtt ez az ötlet is a porba hullt. A történetet ugyanis egy Boeing 747-es pilótafülkéjében mondja szalagra a járat egyetlen utasa, aki minden tehertől megszabadulva, visszaútja nem lévén, kizárólag a totális megsemmisülés felé halad. Még az is lehet, hogy a sztori inkább kívánkozik mozgóképre, mint egy könyv lapjaira…

Harmadik regénye, a Túlélő volt az a könyv, mellyel az ukrán-francia felmenőkkel bíró Palahniuk a Harcosok Klubja fogadtatását próbálta „túlélni”, szokása szerint számos elemet emelve át Tyler Durden instant klasszikussá vált történetéből. E helyen is adott a társadalomból kitaszított, önsorsrontó és önpusztító hajlamú főhős, aki valahogy a Boeing kormánya mögé keveredett, előttünk pedig a történet szálain felkapaszkodva lesz egyre tisztább, mit is hagyott maga után odalent. Tender Branson a pilóta, a szeplőtelen, a végsőkig romlott, a polihisztor és a semmirekellő, mindenekelőtt pedig a hírmondó egy olyan üzenettel, ami kényelmetlenebb bármilyen szűk cipőnél.

A kötet céltáblájának közepén ezúttal a legklasszikusabb bulvártéma, a vallás (még véletlenül sem a hit) áll, az embertelenséget szentesítő szekták és celebsorban tengődő tévés prédikátorok lerágott csontját szerencsére Palahniuk a maga módján képes újszerűen tálalni. Ha ő a mesélő, akkor a kiskorúakat és gyengébb idegrendszerű szeretteinket nyugodtan elküldhetjük a közelből, az ő történeteihez erős gyomor és az olvasottakat feldolgozni képes, érett személyiség kell, amit az alaptéma is eleve megkövetel. A könyv központi kérdése a következő: „ha Krisztus egyedül, egy fürdőszoba padlóján halt volna meg, akkor is a mennyekbe jut?”. A névtelen szentből lelketlen szupersztárrá avanzsált Branson hosszasan keresi a választ, hogy úgy kapjon esélyt a halálra, mint aki valamit megértett.

A nagyon is beszédes tanulságok ellenére sem lesz a Túlélő egy írói remekmű, még akkor sem, ha a Halálkultusz néven megjelent előző kiadásának gyermekbetegségeit maga mögött is tudja. A szerelmi háromszögként is felfogható főhős-trió sorsa eleve meglehetősen durva öltésekkel lett összefoltozva, a legfelületesebb olvasó is a bőrén érzi az olykor bántó következetlenségeket, ráadásul az alaptéma sem kecsegtet túl sok újdonságértékkel, végig sejthető, hogy felesleges reményt táplálnunk a meglepődésre. A tökéletesen kiüresedett és értékvesztett Branson beemelése a társadalom szövetébe mindenesetre egy hatalmas, figyelmeztetőleg magasra emelt mutatóujj kell, hogy legyen valamennyiünk számára. Palahniuk máskor, máshol ennél azért többet is tud.

K.B.

Szerző: Medveczky Balázs
Cím: Vigyázat, genyorok!
Kiadó: Art Nouveau
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 216

„Politika, botrány, Duna-parti dumaparti, bulvár, pletyka, sztárhegyek.” Ez itt a Heti hetes szlogenje, de zseniálisan összefoglalja Medveczky Balázs könyvének lényegét. Kultúra iránti rajongásomat pártatlanul űztem, de most valahogy ki fog derülni, hogy mennyire pártatlanul is gyűlölöm jelenlegi (teljhatalmi) rendszerünket, ha egészen nagyon tetszett nekem a Vigyázat, genyorok! című alkotás. Mondom ezt azért, mert ez a kötet kiválóan ábrázolja a mai magyarországi helyzetet, ahol a vezetők korruptak, demokráciamentes, hatalmi rendszereket építenek, lételemük a megvesztegetés, a tagadás, a hazugság, ahol a média ontja a bűntényekről szóló híreket, a nép szegény, lázadó, hobbi szinten tüntetni jár, s kétoldalú politikaundora van. Ez olvasható ki ebből a kézbemászó szatírából.

Medveczky Balázs tollából azért lesz mindez hiteles, mert a szerző igencsak otthonosan mozog a média világában, ahol a legjobban észlelhető, hogyan is kell manipulálni a tévénéző adófizetőt. A szerző a Magyar Televízió külsős felvételvezetőjeként kezdte, majd gyártásvezetőként folytatta ugyanitt, később már gazdasági vezetőként munkálkodott, egészen biztosan ismeri Magyarország első számú (?) csatornájának (nem demokratikus) működését.

Mielőtt nagyon belefeledkeznék a politikába, néhány szót a tartalomról is ejtsünk. Takács Béla a számvitel professzora végtelenül kiábrándult a politikai életből, már nem hisz abban, hogy az egyén társadalmi és politikai csatározásai révén változásokat érhet el. Majd a gyönyörű kolléganője meggyőzi, hogy álljon annak a civil szerveződésnek az élére, amely megakadályozná, hogy a korrupt miniszterelnök kaszinóvárost építsen a természetvédelmi területnek nyilvánított Dobogókőre. Béla helyt áll furcsa szerepében, s csapatát olyan emberek népesítik, mint a celebhíradó-függő hullaházi éjjeliőr, látomásos jós, a celebvilág ünnepelt szerelmespárja: az aranylábú focista és Playboy-nyuszi kedvese. „A korrumpálódás szokásos ösvényére tévedve azonban szörnyű titokra bukkan.”

Ez után az összefoglaló után nincs is szükség az én ajánlómra. Hitevesztett világunkban, amikor megcsömörlöttünk attól, hogy még az is hazugság, amit a politikusok kérdeznek, nem kérdés, hogy ki akarunk-e kapcsolódni Medveczky Balázs humorával, vagy épp be akarunk kapcsolódni kicsit a politikába ezzel a sziporkázóan szellemes szatírával. A szereplők hétköznapi emberek: Ilonka, Márta, Géza, Béla, Borbély, Takács, stb., így még hihetőbb, hogy a könyvben szereplő „genyorságok” bármelyikünkkel megtörténhetnek. Olvassátok tehát el a televíziós szakember legújabb kötetét, aztán vonjatok párhuzamot a Genyor bolygó és a földi Magyarország között. Hozzászólásban várom az eredményeket! :) 

Szerző: Michele Primi
Cím: Rocktragédiák
Kiadó: Cser Kiadó
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 272

Nagyon szívesen olvasok kedvenc bandáimról, vagy a legkedvesebb zenészeimről, így nem volt kérdés, hogy a Rocktragédiák felkerül-e a polcomra. A Cser Kiadónak köszönhetően még frissiben foghattam kézben ezt a stílusos kötetet. Egy Mötley Crüe vagy egy Lemmy Kilmister biográfia után, amit nem akartam egy percre sem letenni a kezemből, ez valahogy nem láncolt magához órákig, majd megértettem, hogy ezt a könyvet egészen más nézőpontból szükséges „értékelni”.

Ki is az a Michele Primi, s mi ihlette a Rocktragédiák összeállítására? A Rolling Stone és a Virgin TV alkalmazásában ügyködő szerzőnek több zenei biográfiája is megjelent már, Queen iránti rajongását igazolhatja, hogy róluk mindjárt három könyvet is írt. A kötet tartalmáról is fontos szót ejtenem, hiszen attól fogják leemelni a könyvesboltok polcairól a műfaj iránt érdeklődő olvasók. 62 zenész titokzatos haláláról emlékezik az olasz szerző, olyanokról, mint Jim Morrison, Bob Marley, Janis Joplin, Kurt Cobain, Freddie Mercury, a nemrég elhunyt Amy Winehouse és Whitney Houston, stb. Nehéz Őket kiemelni a sok remek, titokzatos halált halt művész közül, de ezzel árulkodom arról, melyikük is érdekelt engem igazán. Itt meg is jegyzem, hogy talán a korom, vagy a környezetem hatása miatt ismertem oly keveset az itt említett alkotók közül, mégis érdeklődve „lapoztam” végig, hátha épp emiatt fogok előhúzni egy Mayhem vagy egy Elvis Presley dalt.

Nem sok újdonságot tudhatunk meg egykori kedvenceinkről, mégis egyedi élményt nyújt a rengeteg zseniális fotóval egybeszerkesztett könyvet forgatni. Azoknak, akik az említett 62 zenésznek legalább a kétharmadát ismerik/szeretik, ereklye lehet a gyűjteményben ez a kötet. Mert mennyivel elegánsabb kézben fogni ebben a ritka formátumban (200 x 230 mm), mint mondjuk keresgélni kicsit a google útvesztőjében. Csinos a borító, ropogósak a könyv lapjai, hatásosak a fotók, s röviden, de tömören ismerkedhetünk, emlékezhetünk kedvenceinkről. Tán nem is akart a Rocktragédiák több lenni ennél.

Szerző: Linda Castillo
Cím: A halál szava
Kiadó: General Press
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 328

Zseniálisan indult a kapcsolatom a General Press Kiadó Világsikerek című sorozatával. Már az is bosszantó, hogy eddig nem került egyetlen példány sem a kezembe ezekből a csinos kötetekből Lincoln Child Jégbe zárt félelem című regényéig, most pedig Linda Castilloval ismerkedtem. Nagy valószínűséggel új kedvencet avatok idén, pedig még csak februárt írunk! Hogy miért kezdem ezt a recenziót ekkora rajongással? Mert ilyennek kell lennie egy jó könyvnek: megtapogatod, tetszik, kinyitod, elkezded olvasni, először öt oldalt, majd tízet, s már le sem akarod tenni. Így lett meg nekem első nekifutásból 150 oldal.

A halál szava Painters Mill kisvárosának rejtélyes gyilkosságait meséli el roppant izgalmasan. Linda Castillo 220-szal száguldva nyitja a történetet: egy család tragédiáját mutatja be az első pár oldalon, robbanásszerűen indítva a sztorit. Egy felakasztott hulla körüli helyszíneléssel folytatódik a cselekmény, ahol visszatér Kate Burkholder nyomozónő, aki kitartóan küzd, versenyt futva az idővel, hogy megtalálja a gyilkost. Amikor a helyi galéria tulajdonosát is holtan találják, egy ugyanolyan amish bábuval megjelölve, mint az akasztott hullát, Burkholder megbizonyosodik róla, hogy sorozatgyilkossal van dolga, s az esetnek egy korábbi, 35 évvel ezelőtti mészárláshoz lehet köze...

Linda Castillo mindvégig izgalomban tartja olvasóit. Igényes nyelvezettel, fordulatos cselekménnyel, s egy eredeti történettel mutatkozik be a Kate Burkholder sorozat 6. részében. A műfaj krimiként marad meg az olvasóban, bár rengeteg hátborzongató, félelmetes és véres jelenettel találkozhatunk, ami inkább a thriller felé viszi a műfajt. E két rokonműfajnak a keverése lesz a történet erőssége. A címválasztás értelmezésével még gondban vagyok, bár tény, hogy egyféle magyarázat kiolvasható belőle.

A fülszöveg mögött izgalmas és megrázó történetként emlegetik, arról, hogy egyetlen rossz döntés miként teheti tönkre több ember életét is, akár mindörökre. Tökéletes egymondatos összefoglalója lehet ez Linda Castillo történetének, én pedig ezek után akarom a többi Kate Burkholder-krimit is. 

Szerző: Lincoln Child
Cím: Jégbe zárt félelem
Kiadó: General Press
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 312

Egy 2014-es magyar kiadású Lincoln Child regénnyel indult a kapcsolatom a General Press Világsikerek című sorozatával, s teljes mértékben meggyőzött a forma, a kivitelezés, az igényesség és a tartalom mellett a szerző stílusa is. Érdemes néhány szót ejteni a Világsikerek sorozat formai részéről: ezek a kötetek szerkezetileg és külcsínükkel is egymás mellé tartoznak a könyvespolcokon. Azonos betűtípussal tűnnek fel a borítón és a gerincen a címek, valamilyen tartalomhoz illő képpel, s a lapok szélei is kapnak valamilyen egyedi színt. Szavam sincs rá, mennyire lenyűgöz, s roppant büszke leszek, ha majd sorba tudhatok még néhány százat belőlük a gyűjteményemben.

Ezzel a csinos formával vett meg engem a General Press, Lincoln Child jelen regénye pedig a fagyos, hátborzongató történetével. Jobb indítást a kiadó és az önjelölt recenzens között kívánni sem lehet. A sztori az elejétől a végéig John Carpenter Dolog című filmklasszikusát idézte bennem, hiába igyekeztem elvonatkoztatni tőle.

Egy csapat tudós az Északi sarkkörtől majdnem 300 km-re, egy katonai épülettől indul expedíciójára. Céljuk a közelben található gleccseren tanulmányozni a globális felmelegedés hatásait, kutatás közben azonban egy óriási őslényt találnak a jégbe fagyva. A sajtó azonnal szárnyára kapja, filmet készülnek forgatni a rejtélyes élőlényről, annak kiolvasztását élő adásban leadni. A média emberei az ősi mítosz ellenére mohón igyekeznek a veszélyeknek kitéve pénzt csinálni a projektből. Sajnos csak a tudósok értik meg, hogy az ismeretlen lény szörnyű veszélyes, és kiszabadulása után el is kezd áldozatokat szedni.

Lincoln Child az Örvénylő mélység és a Fáraó átka című regényeiről lehet ismerős a hazai olvasók számára. Én a Jégbe zárt félelemmel indítottam ismeretségemet a szerzővel. Stílusát tekintve roppant könnyed, amolyan napvégi fáradtság elűzésére kiválóan alkalmas történet, ami nem fekszi meg az ember gyomrát, nem fárasztja le az agyát, mégis végig izgalomban tartja olvasói kíváncsiságát. Azt gondolom, nem akar ez a könyv több lenni egy átlagos kriminél, amit szívesen olvasunk, nem teszünk félre pár megunt oldal után, de nem is emlegetjük a legjobbak között.

Remek szórakozási lehetőség volt egy latyakos hétvégén, emlékezetemben éppen a felvezető bekezdésben említettek miatt marad meg éllovasként, s attól sem zárkózom el, hogy további Lincoln Child-krimiket vegyek kézbe.