Olvasok a sarokban

Eddig minden Tarandus-könyvben találtam valamit, ami miatt emlékezetes maradt számomra az adott kötet. Nem volt ez másként Karen Joy Fowler Majd’ kibújunk a bőrünkből című alkotásával sem. A borító szívmelengető, a fülszöveg kíváncsivá tesz, a kötet kézbemászó, és a borongós őszi estékre tökéletes olvasmány. Nagy lendülettel láttam neki az olvasásnak.

Az egyedi téma olykor feszélyezett hangulatot teremt a történet és az olvasó között. Néhol szégyenkezni támadt kedvem, hogy nem tudok teljesen azonosulni Rosemary érzéseivel, pedig igazán fajsúlyos gondolatokkal találtam magam szemben. A történet nem bonyolult különösképpen, sokkal inkább a megdöbbentő, gyászos érzések teszik nehézzé: Rosemary egy szószátyár kislány, aki hirtelen némaságba burkolózik a vele történtek miatt. “Valami szörnyűség, amit mélyen eltemetett agya legrejtettebb zugába, de ez nem mentette meg attól, hogy élete teljes fordulatot vegyen, családja pedig atomjaira hulljon.” Részeges apa, depressziós anya, eltűnt testvér és egy társ elveszítése, akit mindennél jobban szeretett főhősünk, mindezek erős negatív hatást gyakorolnak gyermeteg lelkére. 

A sztori negyedénél átértékelődnek az addig olvasottak, és onnantól kezdve az olvasó  egyéniségére van bízva, hogy milyen hozzállással olvassa azt tovább. Belemélyed Rosemary gondolataiba, vagy kívülállóként szemlélve rohan át a történeten. Jómagam sajnos az utóbbi kategóriába tartozom. Bár abszolút elismerem, hogy ez az egyik legkülönlegesebb téma, amivel valaha találkoztam, mégsem volt teljesen az én ízlésvilágom. 

Rosemary visszaemlékezése gyermekkorára egyfajta válaszkeresés a kérdéseire: Milyen következményei vannak a gyermekkorban elszenvedett traumáknak? Mi teszi az embert emberré? Meg lehet-e bocsájtani feltételek nélkül? Azt gondolom, ezek igazán értékes kérdések, egyedi témája miatt fog ez a kötet szerepelni az év végi listámon, különdíjasként. 

Ennek a kanadai fickónak a neve nem sokat mond ma még az olvasóknak, annál inkább a jelen könyv borítóján szereplő Clive Barker név, amely vezérfonalon elindulva végül én is eljutottam Cutterig. Utóbbi álnév egyébként meglehetősen friss kreáció, Craig Davidson (aki emellett még Patrick Lestewka név alatt is rendszeresen publikál) tavaly jött elő vele, és máris három kötetet jegyez Cutterként. Ezek közül egyelőre csak a Mélység érhető el a magyar olvasók számára, de annak átütő sikere láttán aligha kell sokat várnunk majd a folytatásra. Az író méltatói között Barker mellett ott találjuk Palahniukot és Stephen Kinget is, ami más szerzőkkel is megtörtént már a múltban, itt viszont a fentiek örökségének valódi szintéziséről beszélhetünk.

Odalent, a mélységben ugyanis egyszerre elevenedik meg a Panoráma Hotel és a Vérkönyvek világa, ahol egy idő után a valóság és a képzelet teremtményei elkülöníthetetlenné válnak, a szálak mozgatója pedig tévedhetetlen magabiztossággal köti gúzsba az idegszálainkat. Hősünk azért messze nem egy Jack Torrance-kaliberű fazon, és a helyszín sem a festői Colorado-hegység, ez egy annál is nyomasztóbb, magát gátlástalan, alávaló módon „megszerettető” mese. Az alapállás klisésebb talán nem is lehetne: egy tudóscsoport a Föld legmélyebb pontján vizsgálja a névtelen Kór hasonlóan névtelen Gyógymódját (amit ambróziának keresztelnek), miközben valamely náluk sokkal hatalmasabb, felfoghatatlan erő keríti hatalmába az elméjüket.

A mesélő, Luke Nelson sorsáról is éppen annyit tudunk meg, amennyi a sztori átéléséhez minimálisan szükséges, Cutter remek érzékkel egyensúlyoz a kibontott és a homályban hagyott részletek között, pontosan tudva, hogy bizonyos dolgokat nem kell kimondani ahhoz, hogy jelenlétüket érzékelhetővé tegyük. Egyértelműen az ő írói stílusa az, ami kiemeli a sztorit a (szó szerint) klisétengerből, és helyezi el magát az erre fogékony olvasók legmegbecsültebb élményei közé. Cutter valóban barkeri szinten bánik az emberi testtel, miközben hallatlanul plasztikusan képes megfogalmazni az elmében végbemenő folyamatokat is. Aki esetleg olvasta/látta az Éjféli etetést (a Vérkönyvek novellagyűjteményből), annak nem is kell talán többet mondanom annál, mint hogy itt is egy hasonlóan végletekig elborzasztó, gyönyörűségesen gyomorforgató történet van feltálalva.

A Mélység tehát igazi ínyencfalat, a széplelkeknek és az említett nevekkel szeretetteljes viszonyt nem ápolóknak a forgatása határozottan ellenjavallt, aki azonban a fentieket olvasva úgy érzi, hogy Cutter világa neki való, az nagy valószínűséggel nem fog benne csalódni. Jó esetben új kedvencet avat, ahogy én is tettem, és tűkön ülve várok a hasonló minőségű folytatásra.

Szerző: Bleeding Bride
Cím: A téboly kertje
Kiadó: Underground
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 216

Miután Bleeding Bride Fekete fivérek című első kötetét személyes hangulatregényemnek tituláltam, nem volt kérdés, hogy akarom-e a Téboly kertjét is megismerni. A tébolyult regény barokkos leveleiből néhány ízelítőt már a kötet készülése közben is kaptam, s akkor még biztos voltam benne, hogy hasonló stílusú/műfajú lesz, mint a fivérek története. Az első Bleeding-köteten megközelítőleg 7-8 alkalommal rágtam át magam, a második, júliusban megjelent regény is megvolt már háromszor, pedig még alig írunk októbert. Első olvasás a kíváncsiságé, második a repetázásé, harmadik pedig a megértésé volt. Nem a saját bugyutaságomat szeretném itt nyomatékosítani, mely szerint harmadik olvasatra értek meg egy regényt, inkább a Sötétség Lovagjának levelei követelnek sokkal több figyelmet, alapos olvasást. 

Na de ki az az SL, és miféle levelekről van szó? A történet egy sorozatgyilkos körül forog, aki sorra szedi áldozatait, s barokk stílusú, metaforikus leveleivel bombáz egy újságot, amelyik rendszeresen publikálja is ezen írásokat. A rendőrség nem jár sikerrel a gyilkos felderítésében, de a publikus leveleknek sem örül. 

A Fekete fivérek elvont, metaforikus nyelvezete visszaköszön A téboly kertjében is, a pörgős cselekménysorozatot egy-egy SL-levél lassítja le, ezzel is gondolkodásra késztetve a kíváncsi olvasót. Ha Bleeding Bride egyediségét kéne meghatároznom, ezt emelném kis elsőként: Ő nem tárja elénk a tényeket és a probléma megoldásait, inkább az olvasóra hagyja, hogy a végeredményt az elejtett információkból maga összerakja. Ha a megfejtés túl bonyolult lenne, akkor nyer magának még egy olvasást. Azt gondolom, s akár jótanácsként is javasolhatom, hogy a Sötétség Lovagjának leveleit kövessétek figyelemmel, én harmadik olvasatra is találtam benne újdonságot.

A szereplők hiteles figurák, bár egy ilyen rövidke történetbe nem férhetett bele több tulajdonság, mégis mindegyikről gyorsan kialakulhat az olvasó véleménye, egyszerűen be lehet skatulyázni őket. Krisztián a hanyag újságíró a tipikus Blomkvist-fazon, aki roppant tehetséges, ám elegánsan szétszórt. Ancsa az anyáskodó irodakukac, akit - valljuk be “spoilermentesen" - mindenki meggyanúsít legalább egyszer a gyilkosságokkal. Dávid, a gazdag üzletember, aki tehetős ugyan, mégsem kaphatja meg, amire vágyik. A kékhajú lányról aligha kell bármit is mondanom, ő a történet legegyedibb figurája, (ha a hidrogénszőke báros csajt nem vesszük figyelembe :) ). 

Ami a történet folytatását illeti, igencsak csavarosra sikerült. Véletlen halál, vagy szándékos? Kérdések és válaszok, miértek és hogyanok abszolút kiszámíthatatlan sora követi egymást, s a Téboly kertje is fontos szerepet kap végre. Az egész tébolyult történet a regény utolsó mondatáig ritmizál, minden percben történik valami, s nem engedi letenni a kötetet. 

Első olvasásom után egyetlen mondat fogalmazódott meg bennem: Ha Bleeding Bride ír még néhány Téboly-szerű regényt, akkor kevésbé fog fájni Stieg Larsson halála. Ezt két körrel később csak megerősíthetem! 

Közeleg az olvasás éjszakája, s ha A téboly kertjével ünnepelnéd, akkor itt a remek alkalom. Ha október 11 éjfélig megrendeled a bleedingbooks@gmail.com címről "olvasok a sarokban" felszólítással, akkor az eredeti 3600 (pk-val) összeg helyett 2600 ft-ért a tied lehet. (készlet erejéig)

Szerző: David Lagercrantz
Cím: Ami nem öl meg
Kiadó: Animus
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 496

Ez az a könyv, amiről már jóval a megjelenése előtt mindenkinek meglehetősen határozott véleménye volt – én sem voltam ez alól kivétel. Most azonban, amikor kézzelfogható közelségbe került a kötet a polcokon, okafogyottnak látom vérre menő vitákat folytatni arról, hogy egyáltalán meg szabadott-e írni ezt a könyvet, pláne ilyen formában. Tudható, hogy a Millenium-trilógiát maga az eredeti szerző, Stieg Larsson sem háromkötetesre tervezte, sőt, a negyedik rész is félkész állapotban állt már a számítógépén, amikor 2004-ben, teljesen váratlanul elvesztettük őt. Az Ami nem öl meg nem az utóbbi készre szerkesztett változata (azt Larsson örvegye alighanem örökre elsüllyesztette a fiókba), hanem egy vadonatúj történet, David Lagercrantz tollából.

A kiejthetetlen nevű svédet néhány jól sikerült biográfiája (elsősorban Alan Turing és Zlatan Ibrahimović életrajzi kiadványai) kapcsán már ismerősként üdvözölhetjük, a kiadói casting eredményeként az övé lett tehát a hálás/hálátlan feladat, hogy a tetovált hackerlány és a halvérű újságíró történetét folytassa. El kell fogadnunk, hogy gesztusértékkel, avagy az elhunyt szerző iránti tiszteletből egyetlen kiadó sem fog veszni hagyni egy (jelenleg) 80 millió eladott példányt fialó üzletet, hogy a megfilmesítés jogairól még ne is beszéljünk. Fura és valahol kíméletlen húzás a széria jól ismert borítóján egy másik nevet olvasni, de ha engedtünk a csábításnak (márpedig a legtöbbünk engedni fog), onnantól csak az számít, hogy Lagercrantz munkája képes-e az eredeti trilógia által mítoszt újra megtölteni élettel.

A történet sarokpontjai természetesen adottak, a két ikonikus főszereplő figurája a legmesszebbmenőkig tiszteletben van tartva, a sztori lényegét azonban már nem a Larsson által favorizált téma, a nők/gyerekek elleni erőszak teszi ki (bár szőrmentén a negyedik rész is érinti azt). Jelen esetben a Snowden-féle lehallgatási botrány és az esőember-szindróma adta az inspirációt a szerző számára, ebben a világban helyezte el Lisbeth és Blomkvist alakját, persze egy lényeges csavarral a történetben. A könyv pedig úgy olvastatja magát, ahogy az egy Millenium-kötethez illik, itt is könnyű elveszni a bőségesen kibontott háttér-sztori szálai között, „cserébe” némileg egyszerűbb, lineárisabb cselekményszálat kapunk, amelyen meglepően gyorsan el is jutunk a konklúzióig. Az Ami nem öl meg – minden hendikepje ellenére – a levont tanulság és az izgalmak szempontjából is rendben találtatik, ez egy izmos, kerek munka, méghozzá méltó kezek munkája.

Lagercrantz és a kiadó helyzete egyfelől hallatlanul kényelmes, hiszen bejáratott karaktereket visz színre, ráadásul a könyv eleve bestsellernek ítéltetett, ugyanakkor (gyaníthatóan zömmel nem pozitív) prekoncepcióval érkező olvasók ezreit kell most meggyőznie. Kudarcot azonban semmiképpen sem vall, ráadásul a szálakat sikerül úgy csavarnia, hogy azzal a leendő ötödik rész számára is előkészíti a terepet. A Millennium-sorozat 4. kötetének megjelenését fanfárok ugyan nem köszöntik, de amíg ez a színvonal tartható, én vevő leszek a (borítékolható) folytatásokra is.

Szerző: John Green
Cím: Papírvárosok
Kiadó: GABO
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 384

Mi mással is kezdhetnénk a Papírvárosok recenzióját, mint azzal a megállapítással, hogy a Csillagainkban a hiba tavalyi elképesztő sikere bizony szélesre tárta a magyar háztartások ajtaját is a jó John Green előtt. A hasonló címmel nemrégiben bemutatott filmmel mondhatni egy kalap alatt elkészült végre a Papírvárosok magyar kiadása is, az eredeti megjelenéshez képest hét évvel később. A sorrendet azonban felfoghatjuk szerencsésnek is, hiszen jelen munka jóval kevésbé fajsúlyos, mint a nevezetes előd, a megfilmesítésre sem kínálja magát tálcán. Mélységének viszonylagos híját hasonlóan hálás mivoltával kompenzálja, hiszen a szerző ezúttal sem szégyellte egy tiniregény álarca mögé bújtatni a társadalom egészére vonatkozó, olykor maró szarkazmussal vegyített kritikáját.

A főszerepben ezúttal is egy fiatal „pár”, ezúttal Margo és Quentin harcol a maga igazáért, ami természetesen újfent valami érinthetetlen, alakot nem öltő idea. A tinisztori ezúttal éppolyan álca, mint egy esetleges szerelmi szál kibomlása, itt a felmagasztalt hősnő és hű csodálójának alapállásából jutunk el a feloldozást hozó konklúzióig. Greent ismerve nem is várunk összeborulós, könnyes happy endet, a poént aligha lövöm le tehát azzal, hogy elmondom: ezúttal sincs erről szó. A vékonyka cselekmény voltaképpen csak keretül szolgál valami lényegesen fontosabbhoz, önmagunk megismeréséhez. Quentin számára itt sem a fizikai, sem a lelki út nincs kitaposva, vér és veríték egyaránt bőven hullik, mire a kötet végére érünk.

Remek dolognak tartom azt is, hogy a regényt most is számos irodalmi utalás hálózza be, minden modorosságtól mentes, a legfiatalabbakat is megszólítani képes stílusával bizonyára sokakkal ismerteti majd meg például Walt Whitman nevét. Utóbbi a maga módján egyenesen főszereplővé avanzsál a történetben, hiszen a Margo hűlt helyén nyomozásba kezdő fiúk az ő szavain keresztül próbálják megtalálni a talány nyitját. Ő írta például a következő sorokat is: „Mikor a világgal ismerkedtem, már az első lépés nagyon tetszett nekem / Az öntudat puszta ténye, a formák, a mozgás ereje / A legkisebb féreg vagy állat, az érzékek, a látás, a szerelem / Mondom, már az első lépés megborzongatott, és annyira tetszett nekem / Hogy alig mentem tovább és alig kívántam tovább menni / Csak megállni és folyvást ődöngeni, hogy mindezt elragadtatott dalokban megénekelhessem.” A Papírvárosok tükreiben éppen ilyen mozzanatok érhetők tetten.

Különösebben nem akarom a remek alapanyagból Jake Schreier által összehozott mozit ide keverni, hiszen a rendező olykor egészen hanyag eleganciával nyúlt az eredeti alkotáshoz, sokkal inkább inkább „csupán” képernyőre alkalmazta Green történetét. A mondanivaló veleje meglátásom szerint csak a könyvben érhető tetten, és ez az út, amely szintén kilométerek ezreiben mérhető, inkább önmagunkba vezet vissza. Ha érdemesnek ítéled a rászánt időt, a Papírvárosokban nem fogsz csalódni.

Szerző: Cheryl Strayed
Cím: Vadon
Kiadó: Cartaphilus
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 400

Hullan Zsuzsa Bakancskoptató című könyvén kívül én nem olvastam útiregényt, de azért a kötetért nagyon odavoltam. Még mielőtt felkapottá vált volna a filmes borítós Vadon, már szemezgettem a történettel, de a sok könyv közül sosem esett rá a választásom. Eddig. Ezek a személyes tapasztalatokon alapuló beszámolók a gyalogos túrákról, utakról önmagunkhoz, engem abszolút lenyűgöznek. Becsülettel megvártam, míg a film is a boltokba kerül, s a félhomályos kisszobámban megismerkedtem Cheryl Strayed történetével, majd a mozit is, Reese Witherspoon főszereplésével. Most már határozottam tudom, hogy ha ebben a témában kell könyvet/filmet ajánlanom, akkor a Vadont fogom javasolni.

Hogyan lehet írni 3-400 oldalt a “gyaloglásról” szórakoztatóan? Hát így, kérem szépen! És, hogy miről szól pontosan ez a történet? „A Vadon - mondja Witherspoon - rengeteg olyan dologról szól, ami megérinti az embereket. Az életről, a szerelemről, a veszteségről és a családról. Egy nőről, aki teljesen összetört, de megtalálja a módját, hogyan segítsen önmagán.”  Ez a 94 napos gyaloglás a Pacifikus Túraösvényen rendbeszedi Cheryl gondolatait, ő pedig megemészti a vele történt szörnyűségeket. 

A könyv kellőképpen olvasmányos, épp annyira pörgős, hogy ne akarjuk hosszú időre letenni, viszont érdemes lassan, megfontoltan olvasni, s a részletekben elmerülni, majd megpihenni. Cheryl hatalmas létigazságokat fogalmaz meg úgy, hogy még véletlenül se érezzük mondanivalóját egy nagy rakás közhelynek. Gyakran lapoztam vissza az olvasás közben megjelölt részekhez, s teszem ezt ma is, amikor már rég mögöttem van a Vadon, mert ezek a gondolatok megnyugtatóak és bájosak. Érdemes egy ilyen csupaszív és esendő nő történetével mindenkinek megismerkedni, aki valaha is elgondolkodott egy El Camino-túrán vagy bármilyen hasonló “úton önmagához”.

Ami a filmadaptációt illeti, az igen közel jár a könyv történetéhez. Ugyanazt a hangulatot adja vissza, a legfontosabb poénok, részletek megjelennek a vásznon, mondhatnám, Witherspoon játéka tökéletes tükörképe a csámborgó Cherylnek. (Bár helyenként sokkal meggyőzőbb szenvedést vártam volna a meggyötört gyalogló arcára.) „Alapvető fontosságú volt számunkra, hogy megtartsuk Cheryl világának őszinteségét, tisztaságát - mondja Bruna Papandrea producer - A könyv méltán volt népszerű, témája mindenkit megszólít. A csonka család nyomora, egy közeli hozzátartozó elvesztése, vagy más nehézségekkel folytatott küzdelem, ez mind olyan probléma, amitől senki nem menekül. Cheryl felmutat egy lehetőséget a folytatáshoz, s mi el szerettük volna mesélni történetét.” Sikerült. Méghozzá hatásosan!

Szerző: Bagi Iván
Cím: Csak szeretet legyen!
Kiadó: Jaffa Kiadó
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 206

Bagi Ivánt, ezt az imádnivaló komikus figurát, többnyire a tévéből vagy nyilvános fellépéseiről szokás ismerni a magamfajta egyszerű olvasónak. A mai, felhígult standupok uralta világban, a Bagi-Nacsa duó már veterán párosnak számít, hiszen húsz éve parodizálnak különböző platformokon. Ahogy Iván is mesél könyvében, ehhez a fennmaradáshoz folyamatos megújulásra volt szükség, ám nekik ez is gond nélkül ment. Ma is fellépnek, ma is visszavárja Őket a közönség, s őszintén remélem, így lesz ez még sokáig. Hogy miért? Mert egy adottság az, hogy ilyen roppant tehetségesen utánoznak bárkit, akit kiszemelnek, viselkedést, hangot, mondanivalót. Viszont a Bagi-Nacsa páros nemcsak a paródiából él. Iván könyveket ír, Olivér pedig egyéb vállalkozásait egyengeti. Én most csak az előbbi életével ismerkedtem, méghozzá saját, őszinte szavain keresztül.

Ma már minden ismertebb ember jegyez legalább egy könyvet életéről, vagy fiktív sztorikat publikál, mindegy is, csak megjelenjen valami a neve mellett. Nos, Bagi Iván nem e tipikus példákat erősíti. Ő rég túllépett elsőkötetes szerzői mivoltán, sőt, jelen írás tárgya már a hatodik munkája, s a recenziók alapján mindegyik végtelen őszinteséggel és alázattal íródott. Én biztosan felzárkózom a rajongói közé, sorra veszem majd kezembe a többi önéletrajzi ihletésű alkotását is.

Hogyan lesz valakiből az ország egyik legnépszerűbb parodistája? Hogyan éli meg az őt körülölelő reflektorfényt? Miféle felnőttkori hatásai lehetnek annak, ha valaki gyermekotthonban nő fel? Honnan van mindig remény? Ezekre a kérdésekre válaszol többek közt a Csak szeretet legyen! című könyvében. Megtudhatjuk, hogy állt össze a Bagi-Nacsa duó, hogyan ismerkedett meg menedzserével, aki a legjobb barát szerepét is betölti egyben. Iván alázatosan mesél pályatársakról, rajongókról, ellenségekről, végül bebizonyítva, hogy bármi elérhető.

Az egyes szám első személyben íródott, valós történet olyan mélyrehatóan mászik be az olvasó bőre alá, hogy az valósággal szomorúvá válik, ha véget ér egy-egy gondolatmenet. Szerencsére mindig jön egy újabb, amitől ámulhatunk Iván szépérzékén, emberségén és bájos viselkedésén. “Azt sem tartom jó tulajdonságomnak, hogy nem tudok minden sérelmet feldolgozni. Elég annyi hozzá, hogy ha valaki hűvösebben szól a telefonba, máris magamra veszem, és azon gondolkodom pár óráig, vajon mi baja lehet velem. Érzem, hogy ez elsősorban az érzékenységemről szól.” 

Végtelenül szomorúvá tesz, hogy nem oldhatom meg a sok lelki problémáját, amit a pótolhatatlan boldog gyermekkor hiánya okozott kisszívében. A szerző azt is megjegyzi nagyon korrektül, hogy rengeteg olyan “rajongója” akadt, aki (mint utólag kiderült) hátsó szándékkal közelített felé, barátkozni kívánt, de csak addig működött a dolog, míg hagyta magát kihasználni. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy bárcsak kaphatnék egy estét Ivántól, amikor gátlástalanul kérdezhetnék Tőle, ő pedig őszintén válaszolgatna, s egy elegáns kis beszélgetés kerekedne belőle. 

Bagi Iván tipikusan az az “író”, akivel le akar ülni az őszintén rajongó olvasó egy beszélgetésre, választ akar kapni a kérdéseire, hiszen könyvei végén is huncut kis barátként “válunk el” Tőle, mert átadott egy darabot magából. Hálásan köszönöm!

Szerző: Greg Iles
Cím: Lángoló kereszt
Kiadó: General Press
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 736

Valódi mamut hátán tér vissza Greg Iles a négy évvel ezelőtti, csaknem végzetes autóbalesete után: az önmagában is impozáns terjedelmű Lángoló kereszt ugyanis csupán egy trilógia nyitókötete kíván lenni. A friss sztorit a szerző részben történelmi tényekre, részben személyes tapasztalataira építi fel, regényének helyszíne ugyanis ismét otthona, a Mississippi folyó partján megbújó Natchez, egy tipikus délnyugat-amerikai kisváros. Sajnálatosan ideális terepe ez a ’60-as évek polgárjogi mozgalmának emléket állító alkotásnak, ahol egy, a Ku-Klux-Klannál is mélyebbre süllyedő csoport a „legmagasabb körök” áldásával követi el embertelen, fajgyűlölettől fűtött tetteit.

A folytatás már egy látszólag újabb, de a sötét örökséget makacsul őrző korban érkezik, és készteti cselekvésre egy látszólag feddhetetlen orvos fiát, történetesen a város polgármesterét. A Penn Cage körül felpezsdülő állóvíz azután mocskos, és roppant fertőző indulatokat hoz újfent működésbe, amelyek negyven év elteltével sem vesztettek eredendő brutalitásukból. „És mindez azért, mert egy fekete fiú egy fehér lányt szeretett?” – teszi fel a kérdést a regény egyik szereplője. Nem hoz könnyű álmot, ahogy kényszeredetten rábólintunk az elhangzottakra. Az itt vesézett oldalszázak is végső soron ezt az egyszerű kérdést járják körbe, és szerencsés esetben pusztán felkavaró, felrázó erejüknél fogva is elérik céljukat.

Iles pedig jól írja, amit ír, ezzel az író kialakult táborának nyilván nem mondok újdonságot, pedig kell ahhoz tehetség bőven, hogy egy efféle, végtelenül nyomasztó történetet ekkora terjedelemben is érdekesen lehessen tálalni. Ez pedig megtörténik, és bár ma még határozottan nem érzem szükségét annak, hogy a sztorit a manapság annyira népszerű trilógia formátumra legyen érdemes szétteríteni. A Lángoló kereszt nyitva hagyott kérdéseivel egy felkészült olvasó meg fog tudni birkózni, az utolsó oldalakon túljutva aligha marad hiányérzetünk, és ambivalens módon jólesőn eltelve tesszük fel a kötetet a polcra. Lényegesen mélyebb és anyagerősebb ez a „gyakorlat” annál, amit a némiképp klisés fülszöveg sugall, plasztikus, hiteles karakterekkel, és egy olyan alaptörténettel, amit sajnos akár a ma esti híradóban is eséllyel viszontláthatnánk.

„S mi, történelemszakosok, mindig azt tanuljuk a történelemből, hogy az emberi lény felettébb bonyolult alkotmány, hogy nem jó vagy rossz, hanem egyszerre jó és rossz, és a jó a rosszból, a rossz pedig a jóból származik, s aki lemarad, az az ördögé.”

A Lángoló kereszt hősei furcsa módon éppen meghasonlani tanulnak, ha kell, önmagában vállalhatatlannak tűnő alkuk árán közelítik a céljaikat, célkeresztben néhány színesbőrű zenész személyes igazságával. Ennek az igazságnak pedig Greg Ilesnél jobb próféta aligha szükségeltetik. Jóval több egynyári reménynél, tartalmas szórakoztatásnál, ez maga az emberi aljasság enciklopédiája.

Szerző: Stephen King
Cím: Álom doktor (A ragyogás 2.)
Kiadó: Európa
Megjelenés éve: 2015 (1. kiadás: 2014)
Oldalszám: 704

Most, amikor utánajártam, meglepve szembesültem vele, hogy egyidős vagyok A ragyogással. Ez a közérdeklődésre számot aligha tartó információ annyit azért jelez számomra, hogy a jó Stephen King bő három és fél évtizeden váratta a folytatással saját táborát. Utóbbiba minden bizonnyal nem csupán a rajongói, de ügynökei, kiadója és családtagjai is beletartoznak – én a szkeptikusok torát erősítem. Jelentem, az első pár alkalommal, amikor az Álom doktor néven tárgyiasult kötet a könyvesboltokban szembejött velem, ellen is tudtam állni a kísértésnek, és hagytam Danny Torrance-t békében nyugodni a nosztalgia farvizén.

„Időről időre (…) azon kaptam magam, hogy Danny Torrance életkorát számítgatom, és töprengek, vajon hol él most. Nem is szólva az édesanyjáról, akit a pusztító hajlamú Jack Torrance ellátatlanul hátrahagyott. (…) Valamikor 2009-ben egy gyógyulóban lévő alkoholista barátomtól a következő aforizmát hallottam: »Ha egy függő személy fuldoklik, valaki másnak az élete pereg le előtte.« Úgy éreztem, ez a mondás túlontúligaz hozzá, hogy vicces legyen, és azt hiszem, ezen a ponton vált az Álom doktor megkerülhetetlenné. Hajtott a kíváncsiság. Hogy szorongva fogtam-e a könyv megírásához? Ezt nyugodtan elhihetik.” – így emlékszik a Pillanatra a szerző, és hasonlóképpen érzi ezt az olvasó is.

Tekintsünk el a mozitól, Kubrick erőszaktételéről az eredeti történeten, az Álom doktor ott igyekszik folytatni a sztorit, ahol a fonalat letettük. Ekképpen kizárhatnánk az előzmények nem ismerőit a folytatásból, ez mégsem történik meg. Valahol pedig jól jött volna ez, a kinyújtott nyelv az értetlenkedők felé, King azonban úgy akarta, hogy jelen könyve önmagában is megállja a helyét. Danny nem felejt, de közben őrzi a Torrance-család „hagyományait”: egy erőszakos, részeges disznó válik belőle is, mintegy akaratlanul. Mivel azonban ez nem a Nagy Buta Valóság, hanem egy hőstörténet, természetesen jön a mindent átíró fordulat, egy város és egy kislány képében, akiknek hatására ez az elveszett lélek képes felülemelkedni önmagán.

Alapvetően szerethető túlzásoktól hemzseg a kötet, a sötét oldalt megszemélyesítő Igaz Kötés minden elemében „fantasztikus”, de a kislány, Abra is inkább boszorkány a maga nemében, mint a Ragyogás Dannyjéhez hasonlatos, sarokba szorított áldozat. Ha így nézzük, az Álom doktor sokkalta erőszakosabb, mint elődje, a valóságtól végképp elrugaszkodott alaptéma azonban elviselhetővé teszi mindezt. Abra és Danny mellett számos kedvelhető figura fordul meg itt, és profán tanulságokból sincs hiány. Annak idején a Ragyogás emelte ki Kinget a horror-ponyvából, a színvonalat pedig az Álom doktor is lazán hozza. Ahogy a szerző Goyát idézi: „Az ész álma szörnyetegeket szül”, ez pedig itt a rémálom folytatása, felháborítóan kerek happy enddel.

Még ha másra is vágytam, ha ezzel kell beérnünk, én beérem ezzel a következő 35 évben.