Olvasok a sarokban

Szerző: Mark Frost
Cím: Szövetség
Kiadó: Gabo
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 308

Épp most egy éve tapasztaltam meg, hogy én az ifjúsági regényeket is tudom szeretni. Furcsán hangzik ez, de a felhígult könyvpiacon olyan sok semmitmondó, felejthető darab jelent meg, hogy nem volt egyszerű dolga az olvasónak, ha egy-két igazán jó kötetet akart kiválasztani. Amikor már azt hittük, a Harry Potter után nincs élet, akkor megjelent Az éhezők viadala sorozat, majd pedig az Útvesztő-trilógia. Mindezek mellett méltó helye van Mark Frost A Paladin-prófécia sorozatnak is, bár korántsem örvend akkora sikernek, mint az említett másik kettő. A miértet nem értem. Talán mert nem filmesítették meg? Nekem legalább annyira tetszik, mint az Útvesztő.

A Paladin-prófécia teljesen lenyűgözött. Két nekifutásból a végére is értem, s egyik legemlékezetesebb vonatozásomon volt hű szórakoztató partnerem. Ámultam Will West erényein, igyekeztem memorizálni a nagybetűkkel szedett tanácsokat, majd a kötet végén újraolvasva is megért egy csodálkozást. Van valami csibész humor minden mondatban, miközben hatalmas igazságokat fogalmaz meg, amelyeket már Coelho tollából unnánk, itt azonban csillogó szemmel olvassuk. Valahogy így kell elérni a szórakoztatást és tanítást egyszerre.

Ezekkel a gondolatokkal vártam a következő részt, s majd egy év után meg is érkezett a Gabo Kiadónál, hasonló kivitelezésben, mint elődje. A keménytáblás kézbemászó kötet ugyanazon olvasóbarát szerkesztéssel jelent meg, tökéletes párja a Paladin-próféciának, s olvasási élményben sem sokkal marad el tőle. Egyetlen problémája van csak, mégpedig ugyanaz, ami minden trilógia második kötetének: nincs vége. Persze a téma valahogyan itt is befejeződik, lezárul egy fejezet a kalandos fiatalok életében, de ugye rögtön követelnénk a harmadik részt, amihez egyelőre nem juthatunk hozzá.

A történet magvát most is Will West és különleges képességekkel megáldott barátainak kalandja képezi. A Szövetségben épp Nagy Károly lovagjainak tevékenységét kutatják, felderítik, miben mesterkedik a titkos társaság. Nem egyszerű Will dolga itt sem, hiszen nem tudja, kiben bízhat, s kiben nem. A vele tartó diákok közül bizony ellenség is kikerül, s bátorsága mellett a logikája sem hagyhatja cserben, miközben barátainak kiismerése is nehéz feladatnak bizonyul.

Lényegében nem marad el a Szövetség sem a Paladin-próféciától, legalább annyira izgalmas és pörgős, csak talán nem hoz már annyi újdonságot, amitől olyan tágra zárt szemekkel falnánk a történetet. A közepétől már szinte egy nekifutást követel a sztori, s a végén ugyanúgy ott van a nagy kérdőjel, amitől nyúlnánk a következő kötetért. „Apa kis útmutatója az élethez” ugyanúgy megtalálható a Szövetség végén is, s egy kis ízelítőt is kaphatunk a harmadik részből. Ajánlom minden olvasni szerető fiatalnak, ezt vigye magával a könyvesboltból. 

Szerző: James Dashner
Cím: Tűzpróba
Kiadó: Cartaphilus
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 416

A Tűzpróba ugyebár James Dashner Útvesztő-trilógiájának (mely időközben máris négyrészesre hízott) második kötete, és mint ilyen, köztes szerepe szükségképpen meghatározza a formát. A kezedbe se vedd, ha nem olvastad a sorozat címadó előzményét, melyet még 2009-ben indított útjára a legújabb amerikai ifjúsági író-sztár. A Tűzpróba ott veszi fel a fonalat, ahol az Útvesztő letette, lineáris folytatását adva Thomas és társai utópisztikus történetének. Ez a sztori egyszerre végtelenül szomorú, kiábrándító, mégis ott rejti magában azt a hősies, minden körülmények között áldozatkész hozzáállást, amiért az ember szívesen olvas ifjúsági kalandregényeket.

A titok persze nem titok többé: pontosan tisztában vagyunk vele, hogy a srácok (akikhez itt végre csatlakozik a másik nem csapata is) egy nagyszabású emberkísérlet szereplői, melynek irányítása a titokzatos VESZETT kezében van. Ha nem rémlik valami, javaslom, vedd újra elő az első kötetet, különben esélyed sincs megérteni az összefüggéseket. A misztikus köd feloszlásával persze a történet óhatatlanul elveszti fő vonzerejét, mely annyira ellenállhatatlanul szippantotta be az olvasót az Útvesztőben. Dashner nem csinál már titkot abból, hogy mi okból és miért ez a rengeteg küzdelem és szenvedés, miközben azt is tudhatjuk, hogy a Tűzpróba utolsó oldalán sem várhatunk megváltást.

Itt kell az írónak nagyon ügyesen adagolnia az izgalmakat, hogy az olvasó ne akarjon egyből a befejezéshez lapozni, átugorva közel 400 oldalnyi véres gyötrelmet – hiszen végtére is erről szól a második kötet. Egyértelműen állítom azonban, hogy megéri végiglapozni ezeket az oldalakat, hiszen az írónak remek érzéke van az feszültség fenntartásához, olyannyira, hogy azon kapod magad: együtt lélegzel a főszereplőkkel. Időközben új személyek kapcsolódnak a vezérszálhoz, miközben a kis (és egyre fogyatkozó létszámú) csapat B pontból C-be jut, néhány titokra fény derül, a legfontosabb kérdések viszont továbbra is nyitottak maradnak.

Nem akkora csemege tehát a Tűzpróba, mint elődje volt, az újdonság varázsát a lebilincselő izgalmaknak kell itt helyettesíteniük – és e téren nem vall szégyent a második kötet. A helyszín Perzseltföld, egy apokaliptikus sivatagi táj, romvárosokkal és nyáladzó zombikkal, akiket egy fokozatosan elhatalmasodó betegség tart a markában. A közhelyes elemeket Dashner mégis úgy tudja összefogni, hogy a pozitív szereplők maximálisan szerethetőek maradnak, és bár sejtjük, mégis roppant kíváncsisággal lessük, mi vár hőseinkre a következő sarkon túl. Ezek a faktorok adják a könyv (és várhatóan a teljes sorozat) legfontosabb értékét, miközben a nagy miért? továbbra is talány marad.

A Tűzpróba összességében értelmes, érdekes hétvégi kikapcsolódást kínál, kétséget sem hagyva az olvasóban, hogy a harmadik kötetet ugyanígy leveszi a polcról, és csillogó szemmel falja majd. Az Útvesztő-sorozat minden bizonnyal a 2014. év ifjúsági csúcsalkotása.

K.B.

Egy évvel ezelőtt, a Versek Szódával – költők másképp című rendezvényen láttam utoljára a Muszka-jelenséget, s ahogyan a székely ember mondaná az idő múlására, azóta sok víz lefolyt a patakon, úgyhogy megérett végre a vágyam egy újabb „találkozásra”. Épp a könyvbemutató előtti napokban jutott el hozzám az infó, hogy december 3-án Budapesten is bemutatják Sándor legújabb kötetét, ami a Magányos nőknek, bukott férfiaknak címet kapta. Az Orpheusz Kiadó gondozásában napvilágot látott verseskötet bemutatójának a Fonó Budai Zeneház adott otthont.

Szerény véleményem szerint zseniális volt a helyszínválasztás. A Fonó atmoszférája is rátett egy adagot az egyébként fennkölt, mégis oldott hangulatú estének. Félórával a bemutató kezdete előtt érkeztem, volt időm feltérképezni a rendezvényházat. Kicsit otthon éreztem magam a sok székely közt, akik magukra öltötték magyaros ingjeiket, hímzett szoknyáikat, s ropták a táncot. Bár nem vagyok táncos lábú, s egyáltalán nem is értek a műfajhoz, mégis ámulva néztem a lelkes időseket és fiatalokat. Míg békében vártam, hogy a könyvbemutató helyszínéül szolgáló terem hangosítása elkészüljön, a gitár, a székek is helyükre kerüljenek, teljesen ráhangolódtam a lírai estre egy kancsó jó magyar sör mögött.

Szinte percre pontosan 20 órakor el is kezdődött tehát az új Muszka-kötet bemutatása. Még mindig az ámuló hangulatban voltam, mikor már csaptak is a lovak közé, s felkonferáltak néhány zenészt, akik két hegedűn adtak elő egy Muszka-verset igencsak népiesre zenésítve. Hangos tapsunk után Erős Kinga, az Orpheusz kiadó vezetője szólt néhány szót arról, miért is náluk jelent meg a Magányos nőknek, bukott férfiaknak című verseskötet? A válasz nagyon egyszerű: szívesen foglalkoznak határon túli írók, költők műveivel, s Sándor ízig-vérig székely versei igencsak kedvére voltak az Orpheusznak is. Miután a kiadóvezető megköszönte, hogy jelenlétünkkel megtiszteltük a rendezvényt, Csendes Levente, író már kezdte is faggatni a költőt. Muszka válaszaiból kiderült, hogy bizony elég súlyos problémák foglalkoztatták, amikor ezeket a verseket írta. Kell-e félnünk nekünk, székelyeknek? Helyénvaló-e, hogy nem becsülik meg a költőket, írókat hazánkban? Ki merjük-e mondani, hogy bizony nagy a baj ott, ahol egy nemzedék kényszerül külföldre a jobb megélhetés érdekében? Remélem, mostanra mindenki kedvet kapott az új Muszka-versek megismerésére, aki ezen sorokat olvassa.

Nem maradt el a szokásos felolvasás sem, Sándor lelkesen szavalta Levél a párthoz című versét, majd rapelt is az egykori punk zenész. Erdélyi Balázs, Sződ kántora egy szál gitáron adott elő néhány költeményt.

S ha már a punk és a zene is szóba került, Sanyi egy fél vigyorral szája szélén kifejtette, hogy egykor kisebb-nagyobb sikereknek örvendő zenekarukkal megírták a Life is just a punk című dalt, s az feltornázott a bukaresti underground lista dobogójának második fokára. Újabb bizonyíték, hogy a zene és a verselés zsigerből jön elő a székely költőből. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Muszka Sándor Magyarországon a Sanyi bá című kötetéről lett ismert, ami jó kis velős prózákat tartalmaz, kendőzetlen székely stílusban. S még mindig nem mondtunk el mindent erről a tehetséges fiatalemberről. Csendes Levente kérdésére a művész úr a maga szerénységével elmondta, hogy az idők során rengeteg versét és prózáját megtanulta kívülről, s ahol kérik, szívesen előadja őket. Így pipálhatjuk ki a standupot is a lehetőségek tárházában. Nem mellesleg a Fábry-Showban is megmutatta a nagyok mellett, hogy bizony a székely legény nem piskóta.

Amikor a Fonóba indultam, csak arra vágytam, hogy ottlétem alatt érezzem, hogy ezek közé a székely emberek közé tartozom. Teljesült a vágyam! Muszka Sanyi Márai szavaival élve vallotta, hogy az embernek nagyon fontos, hogy legyen jelleme. Hát kérem, Muszkának van. Azt a szerény, ízig-vérig székely mivoltát Sándor nem növi ki talán már soha, nem mutatna többet, mint ami Ő valójában. Kissé bizonytalan, hogy hová tart éppen öt kiadott kötettel a háta mögött, de azt biztosan nem felejti, hogy honnan jött.

Egyetlen negatívumként a Fonóbeli zajt említeném. Rettenetesen zavaró volt, hogy a szomszédos teremben nem maradhatott abba erre a bő félórára a táncoktatás, vagy nem vették csendesebbre a figurát a bárpultnál italozók. Művészetkedvelés ide, s tova, bármely könyvbemutató többet érdemel annál, hogy átjáró házként funkcionáljon a jövő-menők között. Persze, aki figyelt, nem maradt le egyetlen szóról sem, így az este összességében kerek lett. Azt hiszem ezekért az élményekért éri meg igazán irodalomkedvelőnek lenni. S talán az 1000 forintos belépőnek köszönhető, hogy nem volt csordultig tele a terem, de hiszem, hogy akihez eljutott a könyvbemutató híre, ott volt, s legalább egy könyvet vett. Én büszke tulajdonosa vagyok a Magányos nőknek, bukott férfiaknak című verseskötetnek.

Szerző: S. J. Watson
Cím: Amnézia
Kiadó: Athenaeum
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 464

Így a 2014-es év vége fele közeledve boldogan mondhatom, hogy rengeteg jó könyvet olvastam idén, s bizony a jó könyvek közül kikerült néhány nagyon jó is! Ezek közé sorolom az Amnéziát is. Mivel még van egy hónap azelőtt, hogy 2015-re fordítanánk a naptárakat, nem kiabálom el, hogy megvan az idei év legjobb regénye is, ki tudja, mi van még a kiadók tarsolyában?! Ám kétségtelenül az egyik legkiemelkedőbb lesz mind közül, amivel idén találkoztam. Miért is?

Olyan könnyű egy krimit vagy thrillert elrontani. Az alkotók gyakran beleesnek abba a hibába, hogy túlírják a történetet, vontatott lesz a cselekmény, elragadtatják magukat a hosszas monológok fele, könnyen kitalálhatóvá teszik a végét, de akad olyan is, aki túl gyorsan rendezi le az akciókat. A túlírásban J. K. Rowling volt híres idén, bár Tőle már megszokhattuk, hogy szereti bő lére ereszteni a gondolatait. Nincsenek kedvemre a bugyuta szereplők sem, akiknek balgaságain oldalak százain kell pislogni. Nos, ezeket nevezem én középkategóriás kriminek. Az Amnézia nem tartozik közéjük.

S.J. Watson kötete az egyik legizgalmasabb krimi, amit valaha olvastam. A norvég Jo Nesbø és az amerikai Harlan Coben mellé feljegyzem Őt is a zseniális krimiírók közé, s mindig örömmel nyúlok majd egy következő könyve után (ha ír még). Az említett három szerző stílusa is erősen hasonlít egymásra, egyszerű, pörgős, gyakran párbeszédekre épülő szöveget kínálnak az olvasó elé, s ezzel el is érik, hogy ne szabaduljunk könnyen a történettől, egy pohár víz elfogyasztásának idejére sem. Így lett az Amnézia olvasása miatt a vasárnapi ebédből vacsora. A közepétől már nem tudtam letenni.

Egy rém egyszerű történetről van szó: Christine abban a különleges és ritka amnéziában szenved, amely minden reggel üres emlékezettel kényszeríti felébredni. Napközben információkat gyűjt kilétéről, múltbéli életéről, ám másnapra mindez kitörlődik memóriájából. Kétes eredetű baleset miatt jutott ebbe az állapotba és nem tudja, hogy férjében vagy orvosában bízzon, mert valamelyikük egyértelműen hazudik. Christine segítségére lesz titkos naplója, melyet ő maga ír meg visszatérő emlékfoszlányaiból, így ezek visszaolvasásával látszani kezd némi eredmény a töretlen küzdelemben.

A főszereplő okos, erős nő, aki nem mellesleg rettentően kitartó is. Érzelmei is a helyén vannak, annak ellenére, hogy emlékezetében nem bízhat, empatikus, így igyekszik kiszűrni, ki lehet a „jó”, ki a „gonosz”. Aztán jön Watson zseniális bravúrja, amellyel mindig átírja az olvasóban fejében kialakult elméletet. Amit 100 oldalon át elhittünk, a következő százon már nem fogjuk, majd mégis, aztán mégse. Így kell trükközni, kérem! Lesz ezer sejthető részlet, de lesz ugyanannyi félrevezetés is, így marad fenn az érdeklődés mindvégig.

„Jól megírt, felkavaró és pszichológiai szempontból is teljességgel hiteles. Ennél többet nem várhatunk egy thrillertől.” – olvashatjuk Joanne Harrisnek, a Csokoládé szerzőjének véleményét a kötet borítóján, s én mélyen bólogatva várom S. J. Watson következő kötetét. Ha ez a fizikusnak tanult ember, a szociális gondozás mellett írt egy könyvet, s az bestseller lett, engem érdekelne, mire képes még?

Szerző: Agota Kristof
Cím: Trilógia
Kiadó: Cartaphilus
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 480

Kétségtelenül az egyik legjobb magyar filmként tartom számon a Nagy füzetet, s hasonló magasságba emelem a Könyvtolvaj című filmmel. Műfajukban is erősen hasonulnak, csupán annyi különbséget említenék, hogy míg az utóbbi könyvbeli változata sajnos csalódást okozott, a Nagy füzet ugyanúgy megállta a helyét papíron is, mint a filmvásznon. Ismét a film után szereztem be a könyvet, s bő egy év elteltével a mozis ismerkedés után, kézbe vettem a történetet írott formában is. Nem könnyű olvasmány, de zseniális!

A magyar származású Agota Kristof 1956-ban telepedett ki Svájcba férjével és kislányával, ott rendszeresen írt magyar nyelven, de többnyire csak a fióknak. Miután megtanult franciául, francia nyelven kezdett el írni, 1986-ban jelent meg első regénye, A Nagy füzet, ennek folytatása, a Bizonyíték 1988-ban, végül a befejező rész, A harmadik hazugság 1991-ben látott napvilágot. Ezt a Trilógiát adta ki a Cartaphilus kiadó 2013-ban, miután a Nagy füzet a filmvásznon is hatalmas sikert aratott. A kötet sokáig vezette a bookline eladási listáját, több ezer példányban kelt el.

A filmes borítóval megjelent Trilógia formájában is hozta a maximumot. Egyébként sem jellemző a Cartaphilus kiadványokra a hanyagul összetákolt könyvek kiadása, ez mégis különösen csinosra sikeredett. Mindamellett, hogy keménytáblájával és kézbemászó méretével megnyeri magának az olvasót, a betűméret és a sorköz is igazán barátja a szemnek. Mondhatnám a legszebb egy könyvbe írt trilógiaként tartom számon. S ha már a formát megdicsértem, lássuk a tartalmát.

Három kisregényről beszélünk, amelyek nagyon megosztják az olvasók véleményét. Egyesek szerint nem kellett volna A nagy füzetet folytatni, vagy csak a harmadik rész, A harmadik hazugság nem kellett volna, felesleges az összezavarás a végén, s a végkifejlet magyarázása. Én nem osztom a morgolódók véleményét. Úgy kerek az egész, ha hozzáolvassuk a trilógia utolsó darabját is. Miután két teljesen egyszerűen érthető történetet elolvastunk, jön a befejező darab, amely már gondolkodásra késztet. Megpihentet az olvasásban, komolyabb elmélkedésre kényszerít. Úgy összezavar, hogy gyakran hagyja el szánkat a címben is szereplő szó: ez „hazugság”. Én azt gondolom, így kell egy történetet befejezni. Még mindig nem beszéltem a történetről.

Egy szétválaszthatatlan ikerpár, Claus és Lucas gyötrelmes gyermekkora elevenedik meg a háború alatt. Szüleik a háború elől nagyanyjukhoz menekítik őket vidékre, s ők bármit megtennének a túlélés érdekében. Miután kellőképpen megedzették testüket és lelküket is a töretlenségre, külön utakon folytatják életüket. Boldogtalan szerelmek, csalódások, nehéz megpróbáltatások várnak rájuk. Ezeket a kínokat, keserű szenvedéseket kiválóan mutatja be Agota Kristof a próza nyelvének hűvös szenvtelenségével. Az ikerpár szellemi fejlődését is láttatja a szövegben: A nagy füzet elején primitív tőmondatokat olvashatunk, amelyekkel a fiúk teleírják a nagy füzetet, később a tőmondatok már igényesen megfogalmazott, bővített mondatokká híznak.

Agota Kristof meghökkentő stílusban fogalmaz a Trilógiában. Az ártatlan gyerekeket hülyének, taknyosnak, mocskosnak, disznónak, dögnek, akasztófavirágnak, gyilkos palántának nevezteti az utca emberével. Ezektől az ikrek is szókimondóvá válnak, s onnan már nem lesz ritka a trágár kifejezés sem a történetben. Az egyébként is koravén srácok így is túl sokat tudnak az életről, de a morbid élethelyzetek tovább nevelik őket. Ezeket a helyzeteket a kegyetlen mondatok mutatják be, melyek igencsak nehezen emészthető mondanivalót hordoznak.

Egy olyan letehetetlen kötetről beszélünk, amelynek az első része zseniális, a második ezt simán felülmúlja, s a harmadik az első kettőt összezavarja. Annyira jól játszik az írónő a képzelettel és a valósággal, hogy gyakran nem is lehet kibogozni, mi az igazság. Én ettől tartom igazán jónak a befejezést. Nem hagy tompán, gondolkodás nélkül elbúcsúzni a könyvtől, hanem töprengésre késztet, az olvasó is hozzáteheti a maga részét. Mindenkire rá van bízva, melyik verziót hiszi el.

Hát nem ilyen egy jó könyv? Jellemfejlődés, lelki vívódások, izgalmas cselekmény, emberi sorsok, háború, egy könnyed stílus, tenyérbemászó, szép forma. Nekem nem kell ennél több. Agota Kristofot még!

Szerző: Sun-Mi Hwang
Cím: Rügy
Kiadó: Athenaeum
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 128

Legalább tíz éve nem olvastam igazi mesét. Igazi alatt értem a klasszikus értelemben vett mesét, amelynek szereplői között akad gonosz, hős, mártír és a végén van tanulság. A mai híg irodalomban nagy az esélye annak, hogy sok középkategóriás olvasmánnyal találkozzunk, így igazi felüdülés, ha egy remekművel összefutunk. Örömmel írom, hogy Sun-Mi Hwang története egy zseniális tanmese.

Még a mese előtt érdemes néhány szót szólnom a koreai írónőről, aki a tyúkról írt történetével vált világszerte ismertté. Sun-Mi Hwang élettörténete is hasonlóan melengetheti az olvasó szívét, mint a Rügy című könyve. Szegény családból származott, ezért nem járhatott középiskolába, ám egy tanár, odaadta neki egy osztályterem kulcsát, s Ő bejárhatott oda könyveket olvasni. Később sikerült mégis beiratkoznia, kreatív írás szakon diplomázott, majd a doktori iskolát is elvégezte, aztán a Seoul Institute of the Arts egyetem irodalom karának adjunktusa lett. 1995 óta közel 30 könyve jelent meg különböző műfajban, ám írói pályájának nagy áttörését a „The Hen Who Dreamed She Could Fly" című meséjével érte el.

A tojós kis tyúkocska, aki Rügynek nevezte el magát, kényelmetlenül forgolódik a ketrecben, szabadságra vágyik, az udvaron akar élni, de onnan kiutálják. A kiközösítés eredményeképpen a mezőre kényszerül, ahol valóra válik nagy álma: kikölthet egy tojást. No, nem a sajátját, de ettől lesz igazán érzelemdús a történet. Egy vadkacsa tojását költi ki, majd neveli fel saját gyermekeként, millió megpróbáltatást elviselve. Sejthető, hogy a fő motívum az anyává válás, s az azzal járó szépségek és nehézségek tömkelege.

Sun-Mi Hwang egyszerű és igényes nyelvezetével tette zseniálissá ezt a történetet. A valósághű, fájdalmas igazságokat olyan gyönyörűen tálalja, hogy szem nem marad szárazon. Rügy egy végtelenül egyszerű teremtés, akinek minden cselekedetén mosolyra húzott szájjal ámulhatunk. Minden sornak súlyos mögöttes jelentése van, amelyen érdemes elgondolkodni, olvasás közben megpihenni, belegondolni, bólogatni. Mese ez itt anyaságról, önfeláldozásról, szeretetről, ragaszkodásról, kirekesztettségről, kínokról, örömökről, életről és halálról.

A történetet kiegészítő illusztrációk nagyon szépen illeszkednek az egyébként gyönyörű könyvbe. Fényes lapjaival, nem szokványos méretével igazi ajándékként szolgálhat a vásárlók körében. A megvásárlást erősen segíti a borítókép, de beszédes a cím is. Lesznek bizonyára, akik a kép láttán, némi humort is beleképzelnek majd a történetbe, ám azok csalódottan érnek a mese végére. Nem lesz itt humor, csak a csupasz valóság. Egyszerre illik gyerekek és felnőttek kezébe, vegyétek hát meg, s olvassátok el!

Jópofa "játéknak" tűnik ez a booktag kérdőívezés, már a másodikat kapom rövid időn belül. Ezt @mrsp-től kaptam, az Ő válaszai itt olvashatóak: http://mostjo.blogspot.hu/2014/11/konyvmolyok-problemai-tag.html

1. Körülbelül 20.000 könyv van az „Elolvasni” listádon. Hogy a fenébe döntöd el, hogy mit olvasol el legközelebb?

Mivel recenziókat írok a kisalfold.hu-ra, a konyvmegallo.hu-ra, valamint saját blogomat is fényesítem, leginkább azokhoz a könyvekhez nyúlok, amik régóta vannak birtokomban, s a kiadók már várják a kritikát, de nyilván elsődleges szempont az, hogy a hangulatomat kielégítsem.

2. Már elolvastad, több mint a könyv felét, de egyszerűen nem tetszik neked. Abbahagyod, vagy folytatod?

Nagyon rossznak kell lennie egy könyvnek, hogy abbahagyjam félúton az olvasását.Ezt a rosszat úgy értem,hogy párhuzamos velem az adott műfaj, vagy stílusilag nem az én világom. Ezen a listán végeznek a zombik, vámpírok, vérmacskák, hercegek és hercegnők történetei. Velük nem sikerült megbarátkoznom (még).

3. Közeledik az év vége és oly közel, mégis távol vagy az olvasási kihívásod teljesítéséhez. Megpróbálsz felzárkózni, és ha igen, akkor mégis hogyan?

Nem olvasok kihívásra soha:) Túl rövid az élet és túl sok a jó könyv ahhoz, hogy bármit azért olvassak, mert egyszer elhatároztam, hogy a következő 2 hónapban ezeket és csakis ezeket olvasom. Szóval igyekszem a magam tempójában haladni, s azt olvasni, amihez épp kedvem van. 

4. Egy könyvsorozatnak, amit egyszerűen imádsz, a borítói. Nem. Egyeznek!!!! Hogy birkózol meg ezzel a szörnyűséggel?

Nem esem letargiába ettől. Ha van rá lehetőségem, elcserélem egy másik megszállott könyvolvasóval, de ha nem jön össze, akkor sem fognak összeveszni a polcon. :)

5. Mindenki imád egy könyvet, amit te egyszerűen ki nem állhatsz. Kivel osztod meg az érzéseidet?

Nem nagyon vannak olyan emberek a környezetemben, akikkel könyvekről diskurálhatnék, netán nemtetszésemet hangoztathatnám, ezért nem is állok neki blamálni egy könyvet. Amikor mégis nekiveselkednék egy-egy könyvet kidumálni magamból, akkor @Bleeding_Bride-ot támadom le a mondandómmal, vagy a páromat. Viszont a recenziók megkívánják a negatív véleményt is, de nem tartom bölcs dolognak a fennhangon történő becsmérlést. Lényeg a lényeg, többnyire csendben vagyok a nemtetszésemmel. 

6. Nyilvános helyen olvasol éppen és hirtelen elkezdesz sírni a könyvön. Mihez kezdesz magaddal?

Kipróbált gyakorlat. A Csillagainkban a hibát egy nyitott vonatkocsiban olvastam, ami tömve volt utassal. Jó erősen belebújtam a könyvbe, de amikor már az orrom is folyni kezdett, nyugodtan kifújtam ezerszer és nem törődtem a továbbiakban a "nézőközönséggel". Szabadjára engedtem az érzéseimet. Ha mindenkinek csak annyi problémája lenne, hogy egy könyv feletti bőgés miatt szégyenkezzen, ez a világ egy jobb hely lenne!

Szerző: Kurt Vonnegut
Cím: Bajnokok reggelije
Kiadó: Helikon
Megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés éve: 1973
Oldalszám: 400

Én már le sem tudnám tagadni, mennyire rajongok Vonnegut írásaiért. Ha választhatnék, hogy melyik híres-neves íróval ihatnék meg egy sört, gondolkodás nélkül Őt választanám. Hogy miért? Ezernyi kérdésem lenne Hozzá. S ha már a sörözés nem jöhet szóba, megelégszem Szántó György utószavaival, amelyeket az új kiadások végére tűzdelve olvashatunk. Egyszerűen zseniálisak ezek a kiegészítések, magyarázatok. Azon túl, hogy megválaszolják kérdéseimet, huncut szórakozást biztosítanak az olvasáshoz, és rengeteg információval látnak el Vonnegut életéről, STB.

Megtudhatjuk például, hogy a Bajnokok reggelije szoros összefüggésben áll Az ötös számú vágóhíddal. A Playboyban megjelent interjú szerint egybe íródott a két regény, csak a végén „nem illeszkedett sehogy sem a kettő”. Így Az ötös számú vágóhíd „morzsalékából” született meg a Bajnokok reggelije, melyet Vonnegut búcsúregénynek szánt. Az évek során írt még néhány búcsúregényt, jópárat szánt még utolsó darabnak, mikor leköszönni kívánt az írói pályáról, de valahogy mindig születtek újabbak. Szerencsénkre. 1970 táján már sikeres alkotóként tartották számon, ám Ő ennek nagyon kemény árat fizetett: elköltözött családjától, magánélete romokban hevert, élte a világsztárok egyhangú életét, ivott, cigarettázott, marihuánát szívott, STB.

Utóbbiak hatása alatt nem csoda tehát, ha a fent említett két mű igencsak pszichedelikusra sikerült. Ahogy a legtöbb Vonnegut-mű, a Bajnokok reggelije is bölcsességek összevisszaságából áll, gondolatokból, amelyeken hatalmasat kacaghatunk, majd néhány másodperc hahota után, nagyokat elmélkedhetünk. Miért? Mert mind igaz. Káosz benne minden, de tartalmas és rendszerezhető, minden ott van benne, ami egy jó Vonnegut-kötetben kell legyen. A történet száguld, mint Kilgore Trouttal a kamion az országúton, néhol lelassul egy illusztráció erejéig, de sehol nem akad meg. Szereplői visszatérő alakok: Kilgore Trout, Eliot Rosewater, STB. Olvasás közben szemöldökünkből kérdőjelet formázva kereshettük a választ a narrátor kiléte felől érdeklődve. Néhol nem teljesen tiszta, hogy ki is mesél most, egészen addig, míg meg nem értjük, hogy Vonnegut beleírta magát a regénybe. A whiskey-szürcsölő író ott ül a bárban dulakodó szereplők között és maga is fogyaszt a „bajnokok reggelijéből”. Jelenlétének igen fontos szerepe van a műben, s ezt Szántó György nagyon szépen vesézi ki az utószóban.

Különösen kedvemre való ez a regény, mert rendszerint olyan szereplőket vonultat fel, akikre a társadalom nem figyel, nem értékeli próbálkozásaikat, törekvéseiket. Átfedések találhatóak benne az egyes regényei között, és nagyon jól kivehető a szereplők vívódásaiból, hogy Vonnegut a maga bajait jeleníti meg a történetben: depresszió, skizofrénia, STB. Vonnegut valóban hitt abban, hogy kiírhatja magából a kínzó kórt, de mint általában, itt is csőbe húz a mű végén: megérteti az olvasóval, hogy nemcsak ő beteg, hanem az egész emberiség.

„Vonnegut a Bajnokok reggelije lapjain immár nem csupán egy író a sok közül. Sokkal inkább új normák alkotója, a földlakók gyógyulását akadályozó tabuk döntögetője. A szenvedők – minden szenvedő – szószólója.” – írja Szántó György a már sokat emlegetett utószóban, s én ezekért a magyarázatokért valóságos rajongást mutatok.    Így született meg a gondolatom is, mely szerint szívesen olvasnám az egész Vonnegut-életműsorozat utószavát egyetlen könyvvé szerkesztve is, mert önmagában ezek az írások is alkothatnak olyan zseniális kerek egészet, mint egy-egy káoszból épülő Vonnegut-mű.

Csupán annyit tennék még hozzá a Vonnegut-életműsorozat újrakiadásához, hogy egyetlen példány ezekből a csodaszép borítójú könyvekből a polcon KUTYAGUMIT sem ér, gyűjtsétek be az egész sorozatot!

Szerző:Oscar Wilde
Cím: Dorian Gray képmása
Kiadó: Helikon
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 336

Hogyan ajánlhatnék egy olyan könyvet, aminek semmi szüksége a jószándékú blogger ajánlására? Napokig puffereltem rajta, hogy miként vethetném „papírra” azokat a gondolatokat, amik kínoznak mélyen odabent? Aztán úgy döntöttem, nem kell ezt túlgondolni, nyilvánvalóan nem sokat fogok dobni a könyv népszerűségén, hiszen kevés olyan könyv akad, mely körül ennyi felfordulás keletkezett volna az évek során. Dorian Gray története akkora klasszikus, amekkorát csak álmodni tud a könyvfaló olvasó manapság, s jelen írás tárgyául a legújabb kiadás szolgál.

Első mondatom a könyvvel való találkozáskor a következő volt: Istenem, de gyönyörű! És tényleg. Meg is szavaztam a 2014-es év legszebbikének, mögötte a Vonnegut-életműsorozattal, melyet szintén a Helikon Kiadó varázsolt a könyvesboltokba. Oscar Wilde klasszikusának legújabb kiadása hozza a régi idők könyveinek formáját. A borítótervtől a betűtípusig minden gyönyörű rajta, abszolút igényes tervezés eredményeképpen foghatjuk kezünkben ezt a csodás darabot, bár tény, hogy nem ez adja a könyv eszenciáját.

A Dorian Gray képmása egy hatalmas botránykönyv. Nem napjaink botránykönyve, hanem az 1800-as évek végéé. 1890-ben jelent meg, s azonnal felháborodás keletkezett körülötte. 1895-ben Anglia legjelentősebb drámaíróját, Oscar Wilde-ot letartóztatják „súlyos szeméremsértés” újonnan bevezetett tényállása szerint. A kritikusok Dorian Gray és Wilde életét erős párhuzamba vonták, s nem tévedtek. Maga az író így vallott a műről: „Rengeteg van benne belőlem. Basil Hollaway az, akinek én gondolom magam. Lord Henry az, akinek engem gondol a világ, Dorian pedig az, aki szeretnék lenni – más korokban talán.” Wilde homoszexuális mivolta nem maradhatott sokáig titokban, alakoskodásnak tűnik az is, hogy feleségül veszi Constana Lloydot, akitől két fia is született.
„A Dorian Gray képmása egyike az első olyan angol nyelvű könyveknek, amelyek a homoerotikus és homoszociális vágyak feltérképezésére tesznek kísérletet, s mint ilyen, felforgató könyv, még akkor is, ha valóságos macska-egér játékot játszik az olvasóval, hol elrejtve, hol felfedve előtte a tényt, hogy a regény ma is lélegzetelállító, baljós cselekményének valójában a homoerotikus vágy a fő mozgatórugója” írja Nicholas Frankel az előszóban.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi a különbség az egyes kiadások, fordítások között? Némelyik merészebben, másik burkoltabban írja le Basil, Henry és Dorian „viszonyát”. A 2014-es változat jóval merészebb, botrányosabb, úgy van megírva, ahogyan Wilde megálmodta. Az új fordítás érthetőbb a mai fiatalság számára a korábbiaknál, elmélyültebb az említett három szereplő kapcsolata. Ennek kifejezésére használja Wilde a tőle megszokott, erősen drámai, színpadias stílust.

A másik kérdés az lehet, hogy ugyan miért méltó a figyelmünkre ez a regény? Erre is választ kapunk rögtön az előszóban: „Francia dekadensek ragályos rémtörténeteiből sarjadt – egy mérgező hatású könyv, melyet beleng az erkölcsi és szellemi rothadás bűzös lehelete -, kéjes tanulmány egy tiszta lelkű aranyifjú testi-lelki leépüléséről, ami legfeljebb csak férfiatlan frivolitása, kimódolt őszintétlensége, színpadias cinizmusa, ócska miszticizmusa és nyegle filozófálgatása miatt lett méltó a figyelemre.” Tény, hogy a klasszikus edzett olvasóknak jobban ínyére lesz, mint a cselekményorientált regényt falóknak, de ahogy Mr. Wilde mondta: „a könyvnek tanulsága van”. S az bizony nem maradt ki a Dorian Gray képmásábólsem.

„Az emberi élet célja nem más, mint hogy az ember a lehető legteljesebben kiélje a saját természetét”- vallotta a meghurcolt Wilde. Kár, hogy ezért az elvéért kellett meghalnia.

Szerző: Louise Walters
Cím: Levelek a bőröndből
Kiadó: Athenaeum
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 336

Egy alulértékelt regény, ami a szürke, átlagos, hétköznapi, egyszerű jelzőkkel lett felruházva rögtön a megjelenése után. Az a leghervasztóbb, hogy így aztán nem is akarja senki kézbe venni ezt az újdonságot. Hála a kiadónak még a degradáló „értékelések” előtt kézbe vehettem ezt a darabot és mindenféle előítélet nélkül élvezhettem a történetet. Mert ez egy jó könyv!

Eleve úgy kezdődik, hogy egy könyvesboltban eladóként dolgozó nő több oldalas monológban fejti ki, mennyire szereti a könyveket és miért ilyen lelkes irántuk. Mit jelent neki leporolni egy kötetet, s gondosan elhelyezni az antikvár példányok mellett. Innen egy vérbeli könyvmoly már türelmetlenül tovább akar olvasni, hiszen épp most elevenítette fel saját gondolatait Louise Walters könyvében.

„A könyvek sok egyéb történetet is elmesélnek azokon kívül, amik papírra vannak vetve.”

„Tanulmányozd a könyveket, szagold őket, halld őket! Meg lesz a jutalmad.”

Roberta egy önálló életet élő nő, saját lakással, munkahellyel, alkalmanként szeretővel. A történet tárgyát képező bőröndöt egy nap az apja hozza be a könyvesboltba, s a benne rejlő könyvekben Roberta nagymamája életét ismerheti meg levelek formájában. Szüksége van némi kitartásra, logikára, hogy a történet összeálljon, de segítségére lesz az öregotthonban élő 106 éves nagymama is, ő nyilván csak a kész elméletre bólint majd rá.

Alapvetően maga a történet nem lesz toplistás senkinél, hiszen végtelenül egyszerű és előrelátható. Sokkal inkább a hangulat beszédes. A facebook és e-mailek világában kellemes olyan kapcsolatokról olvasni, amikor emberek háborús helyzetekben, postai úton levelezve informálták kedvesüket hogylétükről. Zseniális teázós pillanatokat élveztek a kertben, gramofonon hallgatták a Billy Holiday dalokat és epekedve várták legközelebbi találkozásukat kedvesükkel. Mai fiatalként ezek olyan távoliak, olyan hihetetlenek és szépek. Attól jön át igazán a kor hangulata, ahogyan meg van írva. Egyszerű, visszafogott, szinte mélabús. S ezt a hangulatot idézi maga Roberta is, aki olyan, mint egy eltévedt művészlélek, esetlen és érzelmes, már szinte a tökéletlenségig.

Én nem is ragozom tovább. Szerintem az esős télbeforduló őszi napokon remek időtöltés lehet ez a könyv.  Nem kell körömrágós akcióra számítani, s akkor egy forró tea mellett megteszi hatását. Aki nem a hibát keresi a könyvekben, hanem az élvezetet, máskor is előveszi majd egy repetára. Én biztosan!