Szerző: S. J. Watson
Cím: Amnézia
Kiadó: Athenaeum
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 464
Így a 2014-es év vége fele közeledve boldogan mondhatom, hogy rengeteg jó könyvet olvastam idén, s bizony a jó könyvek közül kikerült néhány nagyon jó is! Ezek közé sorolom az Amnéziát is. Mivel még van egy hónap azelőtt, hogy 2015-re fordítanánk a naptárakat, nem kiabálom el, hogy megvan az idei év legjobb regénye is, ki tudja, mi van még a kiadók tarsolyában?! Ám kétségtelenül az egyik legkiemelkedőbb lesz mind közül, amivel idén találkoztam. Miért is?
Olyan könnyű egy krimit vagy thrillert elrontani. Az alkotók gyakran beleesnek abba a hibába, hogy túlírják a történetet, vontatott lesz a cselekmény, elragadtatják magukat a hosszas monológok fele, könnyen kitalálhatóvá teszik a végét, de akad olyan is, aki túl gyorsan rendezi le az akciókat. A túlírásban J. K. Rowling volt híres idén, bár Tőle már megszokhattuk, hogy szereti bő lére ereszteni a gondolatait. Nincsenek kedvemre a bugyuta szereplők sem, akiknek balgaságain oldalak százain kell pislogni. Nos, ezeket nevezem én középkategóriás kriminek. Az Amnézia nem tartozik közéjük.
S.J. Watson kötete az egyik legizgalmasabb krimi, amit valaha olvastam. A norvég Jo Nesbø és az amerikai Harlan Coben mellé feljegyzem Őt is a zseniális krimiírók közé, s mindig örömmel nyúlok majd egy következő könyve után (ha ír még). Az említett három szerző stílusa is erősen hasonlít egymásra, egyszerű, pörgős, gyakran párbeszédekre épülő szöveget kínálnak az olvasó elé, s ezzel el is érik, hogy ne szabaduljunk könnyen a történettől, egy pohár víz elfogyasztásának idejére sem. Így lett az Amnézia olvasása miatt a vasárnapi ebédből vacsora. A közepétől már nem tudtam letenni.
Egy rém egyszerű történetről van szó: Christine abban a különleges és ritka amnéziában szenved, amely minden reggel üres emlékezettel kényszeríti felébredni. Napközben információkat gyűjt kilétéről, múltbéli életéről, ám másnapra mindez kitörlődik memóriájából. Kétes eredetű baleset miatt jutott ebbe az állapotba és nem tudja, hogy férjében vagy orvosában bízzon, mert valamelyikük egyértelműen hazudik. Christine segítségére lesz titkos naplója, melyet ő maga ír meg visszatérő emlékfoszlányaiból, így ezek visszaolvasásával látszani kezd némi eredmény a töretlen küzdelemben.
A főszereplő okos, erős nő, aki nem mellesleg rettentően kitartó is. Érzelmei is a helyén vannak, annak ellenére, hogy emlékezetében nem bízhat, empatikus, így igyekszik kiszűrni, ki lehet a „jó”, ki a „gonosz”. Aztán jön Watson zseniális bravúrja, amellyel mindig átírja az olvasóban fejében kialakult elméletet. Amit 100 oldalon át elhittünk, a következő százon már nem fogjuk, majd mégis, aztán mégse. Így kell trükközni, kérem! Lesz ezer sejthető részlet, de lesz ugyanannyi félrevezetés is, így marad fenn az érdeklődés mindvégig.
„Jól megírt, felkavaró és pszichológiai szempontból is teljességgel hiteles. Ennél többet nem várhatunk egy thrillertől.” – olvashatjuk Joanne Harrisnek, a Csokoládé szerzőjének véleményét a kötet borítóján, s én mélyen bólogatva várom S. J. Watson következő kötetét. Ha ez a fizikusnak tanult ember, a szociális gondozás mellett írt egy könyvet, s az bestseller lett, engem érdekelne, mire képes még?
