Olvasok a sarokban

Szerző: John O’Farrell
Cím: A férj, aki elfelejtette a feleségét
Kiadó: Cartaphilus
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 336

A Cartaphilus Kiadó „feltámadásának” köszönhetően jutottam hozzá néhány igazán remek könyvhöz. A kiadóval már régen szimpatizálok, nagyon sok zenekar életrajzi művét olvastam abban a gyönyörű, formás kiadásban, ahogyan ők megalkották, ezért hervasztott a tudat, hogy már nem adnak ki több kötetet. Az Alexandra áruházakban találtam rá néhány 2014-es megjelenésű regényre, s nem tagadom, csillogtak a szemeim az örömtől: a Cartaphilus újra működik!

John O'Farrell teljesen ismeretlen volt számomra eddig, pedig a humor iránt sem kicsi az érdeklődésem, ő pedig zseniálisan űzi ezt anyanyelvén, s amellett, hogy a stand up műfaj méltán emlegetett híressége, szövegíróként is népszerűsítette magát több területen. Nem csoda tehát, ha a hosszabb regényei is sok országban kerültek a könyvesboltok polcaira, hiszen, amire O’Farrell a kezét rátette, az szórakoztató lett és olvasmányos.

„A férj, aki elfelejtette a feleségét” roppant mulatságos történet egy nem túl mulatságos amnéziáról, s annak tragikomikus következményeiről. Voughan egy esendő férfiember, aki roppant szerethető férj lesz amnéziája miatt, s mindent megtesz, hogy visszakapja feleségét, akitől épp válni készült. Nevére és lakcímére sem emlékszik a kórházban tűnődve, arról nem beszélve, hogy gyerekei és felesége létezéséről sem tud. Teljes életét a nulláról próbálja visszaépíteni. Az abszurd helyzetre épült romantikus regény sokkal inkább tanító jellegű, mint ahogy a romantikus műfajtól elvárnánk. O’Farrell szatirikus-filozofikus stílusa „férfias” történetté varázsolja művét azzal, hogy mindvégig a férfilét nagy kérdéseit boncolgatja. A férj-feleség viszonyról, identitásának mibenlétéről elmélkedik, tükröt tart a házasság elé. A humoros felszín alatt igazán komoly üzenetek vannak. Mind közül a legkiemelkedőbb talán az, hogy a szerelem mindig megérdemel egy második esélyt, kis odafigyeléssel helyrehozhatóak az olyan problémák, melyek megoldása korábban elvetélt kísérletnek tűnt. A sztori vége lenyűgözően kacifántosra sikerült. Szeretem az olyan lezárásokat, ahol rengeteg új fordulat nehezíti meg a képzelődő olvasó gondolatait. Mire elképzeltem egy befejezést, rögtön meglepett valami egészen mással.

Mint a romantikusokat általában, ezt a történetet is inkább nőknek ajánlják, én megint kivételt teszek, és férfiakkal is elolvastatnám. Ha nem hallunk említést arról, hogy ez egy romantikus regény, nem feltétlen fogjuk annak titulálni olvasás után sem. A politikus, humorista író stílusa olyannyira humoros, pörgős, hogy nem jut idő és hely a csöpögős leírásoknak. Épp csak annyi elmélkedéssel találkozunk, amennyi az említett férfilét kérdéseit feszegeti, azt is okosan, poénokba burkolva.

Szívből ajánlom tehát két teadélutánon „elkölteni” ezt a regényt, aztán vágyakozón érdeklődni O’Farrell másik magyar nyelven megjelent írása után is, amely a „Férfiasan tökéletes” címet kapta. Erre már azt mondanám: Lányok, kötelező (megcáfolni)!

Szerző: Jonas Jonasson
Cím: A száz éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt
Kiadó: Athenaeum
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 416

„A száz éves ember…”  volt az utolsó alanya annak a már oly sokszor elkövetett hibámnak, hogy előbb a könyv alapján készült filmet nézem meg, s csak aztán olvasom el az eredeti művet. Olyan hervasztó úgy olvasni ezt az egyébként szórakoztató történetet, hogy tudom, mi a vége, sőt részletekbe menően ismerem a poénokat. Figyelem, tehát! Előbb a könyv, aztán a film, vagy csak az egyik, de semmiképp sem érdemes a filmmel kezdeni.

Nem volt kérdés soha számomra, hogy a svédek kiemelkedően tehetségesek-e az írásban (is), s erre most Jonas Jonasson is ráerősít. Remekül elszórakoztatják az olvasót a jellegzetes „északias” stílusukkal. Sikerül a rejtélyt úgy összeilleszteni a poénokkal, hogy az igazán szórakoztató, ám még mindig hihető legyen.

„A száz éves ember…” története egy svéd kisvárosban kezdődik, ahol az öreg egy idősek otthonából „lépik ki” az ablakon, s kalandozik messzire nyomasztó lakhelyétől, majd valódi ámokfutásba kezd. Szép kis csapatra való barátot szerez „útközben”, mi több, egy termetes állat (elefánt) is elkíséri őket. Allan Karlsson története abszurd és roppant mulatságos. Jonasson fapofával előadott keserves humorával nagyszerűen vezeti a sztorit két szálon is. Az egyiken neves történelmi vezetők emberi oldalát mutatja be (Sztálin, Kim Jong Il, stb.) Allan jelenlétében, míg a másik szálon a száz éves ember jelenben történő kalandozásait élvezhetjük. A két cselekményszál nagyon frappáns módon ér össze a végén, bánhatja, aki a felénél feladta az olvasást.

Jonas Jonasson stílusát Rejtő Jenőéhez hasonlítják, amivel én cseppet sem értek egyet. Miután átrágtam magam jó adag Kurt Vonnegut és Bohumil Hrabal történeten, azt mondom, hogy a svéd író inkább egy masszív Vonnegut-Hrabal keveréket képvisel. Valószerűtlen jellemek egy hihetetlen történetben, rengeteg tanulsággal. A sztori Forest Gump jellegét én is aláírom, Allan Karlsson valóban hajaz jellemben egy autistára, csak itt sokkal több poén csattan, mint a Forest Gumpban.

Jonasson tipikusan az az író, akinek a köteteit le kívánja venni az olvasó a polcról, miután kiolvasta minden Vonnegut és Hrabal tartalékát, s szívből örül, hogy klasszikus kedvenceinek kortárs változatával szórakozhat. Sőt, újabb történeteket várhat tőle, lévén szó élő alkotóról. Jonasson számára az írói sikert „A száz éves ember…” története hozta meg. Ma egy svéd szigeten él kisfiával és néhány csirkével. Második könyve, „Az analfabéta, aki tudott számolni” már magyar fordításban is kapható. A címe alapján ígéretesnek tűnik. Nekem nem maradt más dolgom, mint elolvasni és hozni egy hasonlóan magasztaló recenziót róla. Jelentkezem, hamarosan!

Szerző: Philip K. Dick 
Cím: A halál útvesztője
Kiadó: Agave Könyvek
Megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés: 1970
Oldalszám: 208

Ha a szürke hétköznapokat felejtenénk vagy a sok szívbemarkoló életrajzi történet után valami hihetetlen sztori kéne, akkor vegyünk kézbe egy K. Dick kötetet, garantáltan megteszi hatását. Így kaptam le jómagam is a polcról, gondolván, egy sci-fi most belefér. Újfent megjegyzem, hogy nem vagyok különösképp barátja a műfajnak, jobban szeretem az életszagúbb regényeket, így sikerült kikerülni Dick Úr könyveit. Eddig tartott hát.

Egy rövid szempihentető szünettel egy leültömben tettem túl magam Phil bácsi történetén. Hogy ez a pasas milyen remekül ír! Már az elején megnyugtat, hogy az LSD jó segítsége volt bizonyos „élményekben”, nem ép elméje találta ki az egész metafizikai és vallástörténeti halandzsát. Ó nem rosszindulatból mondom a halandzsát, ez egész egyszerűen egy masszív összekombinálása a vallásnak, a pszichológiának, a filozófiának, a szociológiának és egy ilyen neves tudományoknak. Hát nem zseniális, hogy mindez egyetlen fejből pattant ki?

„A halál útvesztője” cím már megvesz kilóra, s az Agave kiadó gondozásában megjelent kötet borítója is erősen passzol a történethez. Úgyhogy a sci-fi kedvelők már tehetik is kosárba miután első pillantásra megtetszett a polcon. Az olvasási élményt tekintve is egészen egyedit nyújt a kötet. Leülsz vele, elkezded olvasni, összerándul a szemöldököd, millió kérdés fogalmazódik meg benned, hogy ez mégis mi a csoda, aztán eljutsz a feléig, mert nem bírod letenni, utána már erősen érdekel, hogy mi fog kisülni ebből, végéig küzdesz, s akkor megkapod a jutalmat. Azt a bizonyos magyarázatot az egész történetre, amit nem vártál, ami odacsap, és ami lenyűgöz.

Mi is ez a történet? Tizenhárom ember különös defektusokkal a Delmak-O bolygóra utazik egy jobb élet reményében. Rövid időn belül egyenként megbolondulnak, amitől a többiek iszonyú magányosak lesznek. Egyetlen vigaszuk a halál lesz miután prekoncepcióik és elvárásaik rabjaivá válnak, ezért elkezdik öldösni egymást. Kiindulva abból a posztulátumból, hogy Isten létezik, elképzelik, hogy a Közbenjáró, a Létrehozó, a Földönjáró és a Megsemmisítő majd segít rajtuk, hallucinációikra figyelve egyre több marhaságot követnek el, aminek később maguk látják kárát. Így küzdenek hát hőseink egy polienkefalikus világban a nyomasztó tehetetlenséggel dacolva.

A történet eseménydús, pörgős, lényegre törő, nem túlírt. Annyi leírással találjuk csak szembe magunkat, amennyi épp szükséges a különös világ történéseinek megértéséhez. A cselekmény fordulatos, egy szusszra kiolvasható gyors lefolyású sztori.

P.K.D. megszeretteti a sci-fi műfajt azokkal is, akik idegenkednek a képzeletbeli történésektől, helyszínektől, szereplőktől. Az idegen bolygó és a rajta történő idegen események alaposan meg vannak fűszerezve filozófiával és pszichológiai töltetük is igencsak erős. Úgy csempészi a vallásfilozófiát a sci-fibe, hogy az élvezhető legyen, sőt könnyen érthető is. Alaposabban szemügyre véve bőven van benne krimi, pszichothriller és horror vonás is. Végig a Kocka című film jutott eszembe róla.

Azt mondják, nem ez Philip K. Dick legjobb regénye, pedig ez sem volt piskóta, úgyhogy ide vele azokkal a legjobbakkal! Tartsatok velem! Hamarosan jelentkezem.

Szerző: Kormos Anett
Cím: Dumaszínház
Kiadó: Ulpius-ház
Megjelenés éve: 2010
Oldalszám: 336

Nap mint nap nézzük a Showder Klubot, hallgatjuk a Rádiókabarét vagy böngésszük a Youtube-ot egy kis humorért, sokan vagyunk, akik ronggyá hallgattunk egy-egy előadást, s kívülről fújjuk kedvenc humoristáink poénjait, de vajon ismerjük-e ezeknek a vicces fiúknak az életét? Ha a válasz határozott nem, akkor ez a könyv jár neked, kedves olvasó!

Kormos Anett újságírói tehetségét kihasználva összedobta ezt a kötetet, s megismertetett bennünket a standuposok életével. Rövid, ám mély interjúkat olvashatunk Aranyosi Péterrel, Beliczai Balázzsal, Benk Dénessel, Csenki Attilával, Dombóvári Istvánnal, Felméri Péterrel, Hadházi Lászlóval, Kiss Ádámmal, Kovács András Péterrel, Kőhalmi Zoltánnal, Litkai Gergellyel, Lorán Barnabással, Mogács Dániellel, a Szomszédnéni Produkciós Irodával és Szupkay Viktorral. Anett okosan kérdez, a fiúk pedig néhol poénokkal ízesítve válaszolnak, de mindvégig a komolyság jellemzi a „beszélgetést”. Megtudhatjuk, hogy a sokszínű egyéniség, K.A.P. hogyan nem lett pap, Hadházi pedig, hogyan lett svéd tehénfejő munkás, de a gyakran beképzeltnek hitt Kiss Ádám is tartogat meglepetést az érdeklődők számára.

Anett stílusa, ahogyan a színpadon is, itt is egyedi. Bár inkább való neki az írás, mint az előadás. Úgy terelgeti a beszélgetést, hogy az még szórakoztató legyen, ám a showbiznisszel ellentétben itt most nem a nevettetés a cél. Kellemes pár órás kikapcsolódást nyújt a könyv, néhol számon kérve a tudást. Az interjúk végén ismétlő kérdések és feladatok jelzik, hogy ez egy „tankönyv és munkafüzet”. Számomra pár tíz oldalig érdekes volt, utána simán átlapoztam és nem törődtem a számonkéréssel. Ha valaki nagyon ráér, fejtse meg, elég tudásra tett-e szert. Aztán nézze úgy a Showder Klubot, hogy mellé gondolja a fiúk jellemét is. Sokkal klasszabb lesz!

Szerző: Benedict Wells
Cím: Különc
Kiadó: Geopen
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 300

Egy öl könyvvel közeledve a kassza felé, szembenézett velem a polcról a Különc egy könyvesboltban, s én Őt is akartam. Lehetőleg rögtön. Ez a cím, ezzel a borítóval szinte fülszöveg nélkül megnyert magának, de nyilván az sem maradt olvasatlan. Utólag visszagondolva csak az a kérdésem, hogy ez a könyv miért nem a sikerlistás polc tetejéről nézett szembe velem? Meg is magyarázom, miért.

Ha az Egy különc srác feljegyzései hetekig megülte a sikerlista dobogóját világszerte, akkor a Különc körül miért nem keletkezett felhajtás? Ha engem kérdeztek ez inkább zabhegyezős, mint a kis Charlie története Stephen Chbovsky könyvében. Ha az volt a „modern zabhegyező”, akkor ez legyen már „ultramodern zabnyirbáló”, vagy bármi. Persze, értékelem én a szerénységet, amellyel értékesítik a kötetet, s a szép formába öntésért adok is egy csillagos ötöst a Geopen Kiadónak.

Kemény táblás kiadásról beszélünk, amely biztosan kibír néhány generációt, bár leginkább azt szeretném, ha egy se bírna ki kettőnél többet, olyan sokan olvassák. Van valami vonzó ebben a letisztult formában, ami odahív magához a polcon ülve. A külső borítón egy fiú fejének sziluettje, vagy ha úgy tetszik árnyékban fotózott formája látható, amin remekül kiabál a Különc cím. Modern PR-szövegként a főhős, Jesper Lier legfontosabb szavait olvashatjuk: „Én nem félek a jövőtől, érti? Én a jelentől félek.” Azt hiszem, ezzel a könyv el is kéne hogy legyen adva a fiatalság számára.

A történet egyszerű, mondanivalója nehéz. Hőse egy 20 éves, művészlelkű srác, aki elkallódott Berlin városában, s saját életének útvesztőiben bukott el. Egyetemi órák hallgatása helyett egy könyvet írt, melyet iszonyú híresnek szánt, s erre feltett mindent. Jellemét depressziótól beteg, öngyilkos apjától örökölte, anyja is csak egy kis félelmet rakott hozzá. Ezekkel megbirkózva próbál boldogulni. Társasága éppen akad a városban, de ettől még rettentő magányosan él. Elmélkedik, próbálkozik, belebukik, kimászik, akar, feladja. Nehéznek bizonyul számára az élet súlya, de ezzel az érzéssel melyik húsz körüli fiatal nem találkozott még?

Stílusa könnyed, nagyon olvasmányosra sikerült összehoznia Benedict Wellsnek, ráadásul a történet is szórakoztató, úgyhogy minimum két nekifutásból illik túl lenni rajta. Megvallom, erősen a Zabhegyező története lebegett előttem olvasás közben, s akarva, akaratlanul is hasonlítgattam a két könyvet. Végeredménynek azt kaptam, hogy a Különc felér Salinger művéhez. Számomra legalább olyan kiváló alkotás, s legalább annyiszor nyúlok majd hozzá, mint Holden Caulfield sztorijához. Voltak ugyan próbálkozások Zabhegyező-koppintás ügyben (Egy különc srác feljegyzései, Alaska nyomában, stb.), sőt J. D. California a Zabhegyező folytatásával, befejezésével is megpróbálkozott, a várt sikert mégsem sikerült elérni.

Ha már az összehasonlításnál járunk, valahogy a Különc közelebb áll hozzám a Zabhegyezőnél. Lehet az európaisága miatt, és a modern kor miatt, de Jesper Lier életkora is rásegít erre. Az sem közömbös, hogy könyvírással tölti az idejét ahelyett, hogy egyetemre járna, s úgy egyáltalán az egész lénye roppant szimpatikus számomra.

Én csak annyit mondok, ha szomorú fiatalokról akarsz olvasni, s ha tetszett a Zabhegyező, a Különcöt semmiképp ne hagyd ki. Aztán, hogy beállsz-e azok sorába, aki folyton hasonlítgatják a kettőt, vagy sem, teljesen mindegy. Nekem Jesper Lier az új Holden Caulfield, és pont.

Szerző: Seth MacFarlane
Cím: Hogyan rohanj a vesztedbe
Kiadó: Agave Könyvek
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 179

Ha ezt a könyvet kézbe vetted, alig hiszem, hogy ismeretlen számodra a ma is mindössze 40 éves Seth Woodbury MacFarlane neve. Ha pedig ismered, egészen biztosan véleményed is van róla, hiszen az olyan hírhedt TV-s sorozatok, mint az általa jegyzett Family Guy, a The Cleveland Show, vagy legújabban az American Dad! nemigen hagynak más választást. Szereted vagy gyűlölöd ezt a briliánsan tapló, altesti humort – ha pedig valóban kezedben a könyv, minden bizonnyal az előbbi táborba tartozol. A Hanna-Barbera műhelyben tanult, connecticuti fiatalember meglehetősen markáns, egyéni stílussal rendelkezik, 2012 óta pedig immár filmrendezőként is tisztelheti a nagyvilág.

Ha esetleg melletted is ugyanúgy ment el nevezett Ted nevű vígjátéka, ahogy mellettem, akkor a magyar címével is eltéveszthetetlenül az elődre utalgató Hogyan rohanj a veszTEDbe című idei eresztésre némi prekoncepcióval ülhettél be, ami szerencsés esetben hamar tova is röppent. A művet eredetileg ugyanis a jóval szerethetőbb One Million Ways To Die In The West névre keresztelték, ami nagyjából mindent el is mond a film lényegi cselekményéről. Hogy miért beszélek az azonos című könyv ajánlójában folyton a filmről? Szerencsés esetben ugyanis láttad már a MacFarlane által producerként, forgatókönyvíróként és persze főszereplőként is jegyzett nyári mozit, a könyv ugyanis félkarú óriás a képi lelemények hiányában.

A beszari birkatenyésztő, Albert Stark története mutat ugyan némi fricskát a társadalmi előítéleteknek és úgy általában a túlzásba vitt polkorrektségnek, de lényegében csupán egy egyszernézős tragikomédia. Legnagyobbat talán azok fognak csalódni, akik a filmen fellelkesülve fognak bele a forgatókönyv szimpla letisztázásával megszült könyv olvasásának, az ugyanis ebben a formában nem kínál többet a vászonra vitt poénok felsorakoztatásánál – ezeket pedig szerencsés esetben már úgyis ismerjük. Nincs másról szó, mint egy újabb bőr lehúzásáról a vadnyugati paripáról, amíg a dolgok még mozgásban vannak. Ezt pedig mindenki vérmérséklete szerint viseli el, vagy sem.

Szókincsünk pallérozásán kívül tehát valószínűleg egyetlen nagyobb tanulsággal válunk meg MacFarlane bemutatkozó regényétől: az ember néha csak úgy találhatja meg az igazi útját, ha kábítószert fogyaszt csoportosan.

Albert bólintott. Nekem hiányérzetem volt.

K.B.

Szerző: Kurt Vonnegut
Cím: Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater
Kiadó: Helikon
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 268

Elsősorban Vonnegutöt áldja meg az Isten, mert írt nekünk egy rakás klassz könyvet. Ez a whiskeyszürcsölő, láncdohányos zseni minden történetével lenyűgöz, s eléri azt is a rajongó olvasónál, hogy az az egymás után hajigált szavait is szükségszerűen igya. Én így jártam vele. Az ötös számú vágóhíd után következhetett az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater, következő lesz a Gépzongora, s így tovább. Hogy miért pont ezek? Mert a Helikon kiadó elhozta nekünk ezeket a köteteket a valaha készült legszebb, legkézbemászóbb, legolvasóbarátabb formában, s ezért áldja meg az Isten őket is!

Fintorogva veszem tudomásul, hogy Vonnegut épelméjűségét folyton megkérdőjelezik, skizofrénnek hiszik, mert regényeinek szereplői gyakran kettős énnel rendelkeznek. Így vívódva önmagukkal és a világgal léteznek, olykor csak lézengnek a világban, s mindig elhozzák nekünk a tanulságot, hogy csak humorral lehet elviselni ezt a nyomorúságos életet. Egyetértünk? Egyetértünk! Ismerve az író gyermekkorát, fiatalságát még inkább megértjük hozzáállását az élethez (Vonnegut anyja öngyilkos lett, apja depressziós volt).

„A mű már-már az együgyűségig didaktikus, cselekménye pedig oly szimpla, mint egy favonalzó.” Mondja Szántó György Tibor, a Vonnegut életműsorozat szerkesztője, s én mélyen bólogatok. „Eliot Rosewater - a második világháborús veterán, alkoholista, önkéntes tűzoltó, az elképesztően gazdag Rosewater Alapítvány örököse – úgy dönt, hogy visszaadja a javakat azoknak, akiknek őseit az ő ősei forgattak ki mindenükből”

Az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater Vonnegut egyik kimagaslóan legjobb regénye, nem is értem, miért fogyott gyatrán. Megjelenésekor már javában készült Az ötös számú vágóhíd, s a babérokat az a regény aratta le. Rosewater történetében sem marad el a fekete humorral fűszerezett társadalomkritika. Nagyon alaposan az orrunk alá dörgöli, hogy az ostoba arcú 21. században mindenki hülye, aki törődik a másikkal: „Nem tehetek róla, de szerintem az emberek azt fogják gondolni, hogy dilis, amiért annyit törődik az olyan emberekkel, mint mi.” Bár a könyv ’65-ben született, mondanivalója mai napig nem veszítette aktualitását. A regény örök kérdése az „őrült-e Eliot?” Szépen meg is fogalmazza a választ Szántó György Tibor: „Nem Eliot őrült, hanem a világ, amelyben élnie adatott. Nem Eliot viselkedik képtelenül, hanem a pénzfolyó szürcsölői.”

Egyedül Kilgore Trout, a meg nem értett sci-fi író nem tartja Eliotot dinkának: „Amit maga Rosewater megyében csinált, az korántsem volt őrültség. Könnyen lehetséges, hogy korunk legfontosabb társadalmi kísérlete volt… olyan problémával foglalkozott, melynek émelyítő borzalmai… világméretűek lesznek. A probléma a következő: hogyan lehet szeretni a haszontalan embereket?... A haszontalanság megöli… a lelket, és minden időben halálos. Gyógymódot kell találnunk rá.” Hát lehet ezt a művet nem szeretni?!

Szántó György Tibor utószavával lesz igazán zseniális a kötet. Mindegyik Helikon-kötet végén sikerül azt a hangnemet megütnie, amit Vonnegut is képvisel műveiben, így a regény végére érve eszünkbe sem jut kihagyni az utószó olvasását.

Vonnegut a legkifinomultabb fekete humorával eléri, hogy „önvédelemből röhögjünk”, s keressük a következő kötetét. Minden regénye végén olyan „még ízt” érzek a számban, akarok még tőle olvasni. Ebben partnerünk a Helikon kiadó, hiszen jönnek még további újrakiadások a Vonnegut-sorozatból. Cseréljétek le régi köteteiteket, s olvassátok újra mindet!

Csip-csirip?

Szerző: John Green
Cím: Alaska nyomában
Kiadó: Gabo
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 292

Ha szomorú gyermekekről kell írni, akkor John Green viszi a prímet, ha szomorú gyermekekről kell olvasni, én elsőként jelentkezem. Van egy olyan hangulata minden esendő gyermek bánatáról szóló írásának, amit muszáj szeretni. Nem lehet passzívan elsiklani a mondanivaló felett, legalábbis a magamfajta porcelánlelkű olvasónak nem.

Az angol író a Csillagainkban a hiba című művével robbant be a köztudatba, s őszintén remélem, hogy neve nem is merül feledésbe egyhamar. Azon túl, hogy hétköznapi eseteket mutat be egy-egy regényében, nagyon mélyen ható mondandóval szembesít, s mindezt gyermekek szempontjából láttatva. Karakterfejlődés, dráma, szerelem, fájdalom, keserűség és boldogság egyszerre van jelen minden Green-regényben, s épp ezért szeretjük.

Az Alaska nyomában egy fiúról szól, aki kihívást keresve bentlakásos suliba vágyik, s szülei teljesítik kívánságát. Így hát elindul, hogy megkeresse a „nagy talánt”. A tizenhat éves Miles enyhén különc srác, csöndes, visszahúzódó, s érdeklődési köre sem hétköznapi, mert híres emberek utolsó szavait gyűjti. (Később kiderült, hogy ez az író nagy hobbija volt, Green is imádta gyűjteni a híres-neves emberek utolsó szavait.) Megismer egy lányt, aki rettentően tetszik neki. Igen, Alaskát. Ez a leány korához képest sok hervasztó dolgot megélt, sérült lelkű, önpusztító életmódot folytat, iszik, cigizik, így aztán Miles is elszívja élete első bagóját, s elfogyaszt némi bort is. Van egy kis Zabhegyező jellege, hiszen kollégiumi gyerek történetét mutatja be, aki amellett, hogy ismerkedik környezetével, amiben kevésbé érzi otthonosan magát, filozofikus gondolatokkal van tele a kobakja, s bár kevés sikerrel, de igyekszik csajozni is. Nyilván nem kéne minden ilyen történetet a Zabhegyezőhöz hasonlítani, de mit tehetnénk, ha olvasás közben egyből arra asszociálunk?

John Green ebben a művében is az örök kérdést feszegeti: érti bárki is a kamaszokat? Nem a cselekmény bonyodalmára, nem is a terjedelemre jegyezi a történetet, hanem a hangulatával ragadja meg az olvasót. Míg a Csillagainkban a hibát rosszabb esetben végigbőgjük, az Alaska nyomábant csak egy visszafogott bánattal szívünkben olvassuk, hiszen az első oldaltól érezhető, hogy a tragédia közeleg. Erre rájátszik a fejezetek címe is, amelyek visszaszámlálást mutatnak. Nem túl alaposan kidolgozott, mégis nagyszerű, mély nyomot hagyó regény.

Kedvencként kiemelem a John Green történetekből a visszatérő „motívumokat”: a cigarettát, a könyveket és az írókat. A srácok cigiznek, vagy legalább próbálnak, rengeteget olvasnak, és kedvenc íróikat emlegetik. Mindig akad egy-két remek könyvajánló, amit érdemes kijegyezni, megkeresni, s elolvasni, mert egy ilyen író véleménye bizony számít az igényes olvasók körében.

Bár Green az ifjúsági regények nagymestere, műveit mégis ajánlanám felnőtteknek is, hiszen a rengeteg filozófiai kérdés, tanakodás leginkább ebben a korban nyer választ. Míg a fiatalok keresik a nagy talánt, a felnőttek mosolyogva nosztalgiázhatnak, hogy csinálták ők végig anno Miles ifjúságát. Szóval, vágjatok bele! Szórakozzatok, gondolkodjatok, búslakodjatok, s a végére meg lehet a nagy talán.

Szerző: Artair McKnight
Cím: Becky Apple és az újjászületők
Kiadó: Pongrác
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 399

Nem szeretem, ha egy könyv csalódást okoz, azt különösen nem, ha csalódások sorozatával kell szembesülnöm olvasás közben. Artair McKnight teljesen lehervasztott ezzel a regénnyel. Nem kívánom rögtön a legnegatívabb jelzőkkel illetni ezt az egyébként csinos kötetet, mert valójában nem is érdemli meg, csak én nyúltam mellé.

A Pongrác kiadó gondozásában megjelent Young Adult regény gyönyörű külső formának örvend. Mondhatnám, könyv formájú könyv. Tetszetős kemény táblát kapott, s az olvasóbarátra szerkesztett szöveget helyenként Jánosi Petra illusztrációi „színesítik”, nagyon ízlésesen elhelyezve a fejezetek elején. Összességében a külső alapján gondolkodás nélkül kosárba helyezném, de segít a fülszöveg is meggyőzni a vásárlót.

Becky Apple egy 15 éves lány, aki iskolakezdéskor beleszeret az új fiúba (mekkora klisé!), s szüleitől kap egy saját házat, amibe teljesen egyedül költözik bele, s él felnőtt módon. Újságkihordásból szerzi a zsebpénzét, s olyan önálló, mint senki más a világon 15 évesen. Talál egy vastag könyvet a kertbéli kút mélyén, „amely feltárja titkait, s hősünk egyszerre az újjászületők káprázatos, ám egyben kísérteties erdejébe nyer bebocsátást, ahol állatfejű és más torz lényekkel, olykor emberi külsővel rendelkező különleges teremtményekkel találkozik. Ők azok a holtak, akik – előző életeikre emlékezve, a kinti világtól elszakadva – tündérek és más mitikus lények között kezdtek új életet.

Becky Apple pont akkor érkezik, majd válik az Örökerdőt védelmező druidává, amikor egy rémisztő, vonyító gyilkos és egy sejtelmes, rejtőzködő ellenség tűnik fel.” Hát efféle kalandokra lehet számítani a varázsszívű druidáktól, skót és kelta motívumokkal fűszerezve.

Hogy mi volt a bajom ezzel a történettel? A sok közhely. Az egymásba szerető iskolás pár, az elkényeztetett Becky Apple, aki folyton meg akarta magyarázni, mennyire nincs is elkényeztetve, a háttérvilág felépítése, a világmegváltó gondolatok is klisékké alakultak az író tolla alatt. A meseszerű jelenetek is olyannyira voltak közhelyesek, hogy már előrelátható volt a végkifejlet. Mintha egy jól bejáratott sablonra készült volna az egész regény.

Mondom a fentieket úgy, hogy imádom a gyerekekről szóló történeteket, minden esendő kamasz története szenvedélyesen érdekel, elnézek minden apró hibát a történetalakításban és a stílusban is. Lehetséges, hogy hiba volt rögtön John Green Alaska nyomában című regénye után kézbe venni Becky Apple történetét, nem kérdés, mennyire magasan van John Green mércéje, de itt az Artair McKnight művészi néven publikáló Kiss Balázs regénye csúnyán alulmaradt mind stílus, mind történetalakítás szempontjából.

Semmiképp sem ajánlom a könyvet azoknak, akik nem kedvelik a fantasy és young adult köteteket, hiszen ez valahol a kettő találkozásánál született. Azon túl, hogy a szerző egy mitikus világot mutat be, próbál erősen megmaradni a realitás talaján, s azt hiszem, itt szúrta el a sztorit. Továbbá nem ajánlom azoknak sem, akik egy pörgős, olvasmányos, élvezhető történetet akarnak az esős nyári napokra, de a strandra is érdemes egy alternatív kötettel is készülni, mert biztos vagyok benne, hogy akad, aki félretenné Becky Apple-t az újjászületőkkel együtt.

S végül ajánlom azoknak a 13-18 éves kamaszoknak, akik még a mesék világát nem nőtték ki, de már gondoltak arra, hogy összepakolnak és elköltöznek a szüleiktől, mert nyakukon a felnőtté válás. Ha valakinek igazán megtetszik Kiss Balázs első kötete, nem marad olvasnivaló nélkül a következő időkben sem, hiszen jön a „fantasztikus trilógia” második és harmadik kötete, a Becky Apple és a sötétek, valamint a Becky Apple és a dühöngők. Ezekről már Ti meséljetek nekem, jó?

Szerző: Robert Galbraith
Cím: Kakukkszó
Kiadó: Gabo
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 546

Az én életemből kimaradt a harrypotterizmus. A Bölcsek kövénél feladtam a harcot a fantáziavilággal, s tizenévesen is inkább az életszagú történeteket kerestem. Tisztában vagyok vele, mit is jelent ma a J. K. Rowling név, így fel is került a polcra az Átmeneti üresedés, s követte a Kakukkszó is, hiszen mégiscsak a világ egyik legsikeresebb írónőjének műveiről beszélünk, nem maradhattam passzív tovább. Nagy örömömre végre felnőtteknek szóló darabokat is ír, így újkeletű érdeklődéssel vetettem rá magam a 2014-ben világot látott Kakukkszóra, s cseppet sem bántam meg.

Nem vallom magam fanatikus krimi rajongónak, de időnként meglehetősen jól esik egy-egy remek darab fölött rágódni. Jobb szeretem, ha némi thriller jellege is van a történeteknek, s ha ez hiányzik a krimiből, nagy előszeretettel hangoztatom is – a Kakukkszó esetében ezt nem kell megtennem. Semmi vér, semmi sötétség, semmi rémisztgetés, csak egy hosszú és bonyodalmas nyomozás, némi izgalommal, sokféle karakterábrázolással. Egészen egyszerű módon vezeti a történetet az angol írónő, mindenféle időben történő ugrálás vagy mellébeszélés nélkül. Cormoran Strike megbízást kap egy nyomozásra, s azt becsületesen elvégzi, mi pedig részletekbe menően megismerjük annak folyamatát.

Egy ideig meg voltam győződve róla, hogy hosszadalmas és nehézkes a történet, azonban csak a végén érthetjük meg, hogy semmi plusz nincs benne. Azok, akik feladják a felénél, sosem tudják meg, milyen pofonsorozatot hagytak ki. Tényleg csak a legvégén áll össze a kép, az utolsó fejezetben illeszkednek a darabok a helyükre. Az más kérdés, hogy kis logikával sejthető a gyilkos kiléte, de az orrunknál fogva való vezetés nem marad el. Legszívesebben tanulmányoznám minden olvasó arcát az utolsó fejezet olvasásakor, kíváncsi vagyok, ki hogyan reagálja le a megoldást. Én felháborítónak tartottam, hogy elképzeltem egy lehetőséget, majd ezer másikat, s 500 oldal után derült ki, hogy az első elképzelés a valóság. Érthető, amit mondok? Ha nem, akkor bátran kezdjétek el a Kakukkszót!

Mi is a történet? „Egy zűrös életű modell lezuhan londoni lakása erkélyéről, és meghal, mindenki azt gondolja, öngyilkos lett. A bátyjának azonban kétségei támadnak, és felfogadja Cormoran Strike magánnyomozót, hogy nézzen rá az ügyre.” A nyomozás pillanatiról olvashatunk félezer oldalon át, bőségesen ellátva a kíváncsi érdeklődőt karakterábrázolással, személyiségfejlődéssel. Díjazom, hogy nem egy szuperhekus ez a Strike, hanem egy féllábú háborús veterán, aki úgy oldja meg mások problémáit, hogy közben a sajátjait cipeli a hátán. A nyomozás során nélkülözhetetlenné váló titkárnő személyisége is ad egy pluszt a történetnek. Robin olyan problémákat old meg kiváló színészi tehetségével, amelyekre Strike magától aligha jönne rá. Ez a furcsa páros szórakoztat bennünket a legújabb Rowling-műben, s mi gyakran szélsőséges gondolatok társaságában rágódunk a részleteken.

Így a Kakukkszó után leveszem majd végre az Átmeneti üresedést is a polcról, s belevetem magam egy újabb híres-neves sztoriba. A Rowling-féle karakterábrázolások ugyanis függővé teszik az olvasót, de erről is a Harry Potter rajongók tudnak csak igazán véleményt formálni. Nem mondom, hogy valaha is nekilátok a roxforti történetek megismerésének, de biztosan elolvasom az írónő felnőtteknek szánt írásait. Az újdonságért sem kell sokat várni, hiszen június 19.-én angol nyelven megjelent a Selyemhernyó című regény, amelyben szintén Cormoran Strike nyomoz, ezúttal egy eltűnt író után. A Gabo kiadó várhatóan év végére hozza el a magyar fordítást, úgyhogy, aki még nem olvasta a Kakukkszót, iparkodjon!