Szerző: Kurt Vonnegut
Cím: Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater
Kiadó: Helikon
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 268
Elsősorban Vonnegutöt áldja meg az Isten, mert írt nekünk egy rakás klassz könyvet. Ez a whiskeyszürcsölő, láncdohányos zseni minden történetével lenyűgöz, s eléri azt is a rajongó olvasónál, hogy az az egymás után hajigált szavait is szükségszerűen igya. Én így jártam vele. Az ötös számú vágóhíd után következhetett az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater, következő lesz a Gépzongora, s így tovább. Hogy miért pont ezek? Mert a Helikon kiadó elhozta nekünk ezeket a köteteket a valaha készült legszebb, legkézbemászóbb, legolvasóbarátabb formában, s ezért áldja meg az Isten őket is!
Fintorogva veszem tudomásul, hogy Vonnegut épelméjűségét folyton megkérdőjelezik, skizofrénnek hiszik, mert regényeinek szereplői gyakran kettős énnel rendelkeznek. Így vívódva önmagukkal és a világgal léteznek, olykor csak lézengnek a világban, s mindig elhozzák nekünk a tanulságot, hogy csak humorral lehet elviselni ezt a nyomorúságos életet. Egyetértünk? Egyetértünk! Ismerve az író gyermekkorát, fiatalságát még inkább megértjük hozzáállását az élethez (Vonnegut anyja öngyilkos lett, apja depressziós volt).
„A mű már-már az együgyűségig didaktikus, cselekménye pedig oly szimpla, mint egy favonalzó.” Mondja Szántó György Tibor, a Vonnegut életműsorozat szerkesztője, s én mélyen bólogatok. „Eliot Rosewater - a második világháborús veterán, alkoholista, önkéntes tűzoltó, az elképesztően gazdag Rosewater Alapítvány örököse – úgy dönt, hogy visszaadja a javakat azoknak, akiknek őseit az ő ősei forgattak ki mindenükből”
Az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater Vonnegut egyik kimagaslóan legjobb regénye, nem is értem, miért fogyott gyatrán. Megjelenésekor már javában készült Az ötös számú vágóhíd, s a babérokat az a regény aratta le. Rosewater történetében sem marad el a fekete humorral fűszerezett társadalomkritika. Nagyon alaposan az orrunk alá dörgöli, hogy az ostoba arcú 21. században mindenki hülye, aki törődik a másikkal: „Nem tehetek róla, de szerintem az emberek azt fogják gondolni, hogy dilis, amiért annyit törődik az olyan emberekkel, mint mi.” Bár a könyv ’65-ben született, mondanivalója mai napig nem veszítette aktualitását. A regény örök kérdése az „őrült-e Eliot?” Szépen meg is fogalmazza a választ Szántó György Tibor: „Nem Eliot őrült, hanem a világ, amelyben élnie adatott. Nem Eliot viselkedik képtelenül, hanem a pénzfolyó szürcsölői.”
Egyedül Kilgore Trout, a meg nem értett sci-fi író nem tartja Eliotot dinkának: „Amit maga Rosewater megyében csinált, az korántsem volt őrültség. Könnyen lehetséges, hogy korunk legfontosabb társadalmi kísérlete volt… olyan problémával foglalkozott, melynek émelyítő borzalmai… világméretűek lesznek. A probléma a következő: hogyan lehet szeretni a haszontalan embereket?... A haszontalanság megöli… a lelket, és minden időben halálos. Gyógymódot kell találnunk rá.” Hát lehet ezt a művet nem szeretni?!
Szántó György Tibor utószavával lesz igazán zseniális a kötet. Mindegyik Helikon-kötet végén sikerül azt a hangnemet megütnie, amit Vonnegut is képvisel műveiben, így a regény végére érve eszünkbe sem jut kihagyni az utószó olvasását.
Vonnegut a legkifinomultabb fekete humorával eléri, hogy „önvédelemből röhögjünk”, s keressük a következő kötetét. Minden regénye végén olyan „még ízt” érzek a számban, akarok még tőle olvasni. Ebben partnerünk a Helikon kiadó, hiszen jönnek még további újrakiadások a Vonnegut-sorozatból. Cseréljétek le régi köteteiteket, s olvassátok újra mindet!
Csip-csirip?
