Olvasok a sarokban

Múltkori bejegyzésemben lappangó panasszal kezdtem mondandómat, hiszen nem kaptam még molyos booktag felkérést senkitől, most annál nagyobb az örömöm. Köszönöm Anitiger-nek a meghívást, roppantul élvezem!

Hát így szeretem én az őszt! A fotó színei elmondanak mindent helyettem. Ennél csak a telet imádom jobban, de az más téma lesz :) 

Reccsenő falevelek:
A világ tele van színekkel - válassz egy könyvet, amely borítóján őszi színek (piros, narancssárga, sárga) vannak.

Dan Brown
ANGYALOK ÉS DÉMONOK 

Kényelmes, meleg pulcsi:
Végre elég hideg van ahhoz, hogy nagy, meleg ruhákba bújjunk. - Melyik könyv tölt el melegséggel?

Louise Walters
LEVELEK A BŐRÖNDBŐL

Őszi vihar:
Süvít a szél és esik az eső –Válaszd egy könyvet VAGY műfajt, amit egy viharos napon olvasnál.

Nick Cave
BUNNY MUNRO HALÁLA

Hideg, csípős szél:
Ki a legmenőbb karakter, akivel helyet cserélnél?

LISBETH SALANDOR

(A tetovált lány)

Forró almabor:
Melyik alulértékelt könyvet szeretnéd látni a legfelkapottabbnak?

Benedict Wells
KÜLÖNC

Kabát, sál és kesztyű:
A levegő lehűlt és ideje melegen felöltözni.
Melyik a legkínosabb könyvborító, amivel rendelkezel, és nem szeretnéd, ha bárki látná?

Kormos Valéria

NANÁ, HOGY NŐK!

Sütőtök:

Melyik a kedvenc őszi ételed?

Ha már tök, legyen rántva :D
tartárral, rizzsel.

Forró kandallótűz:
Oszd meg melegét! – Kit tagelsz be?

MINDENKIT, AKI ELOLVASTA! 

Szerző: Jodi Picoult
Cím: Találj rám!
Kiadó: Athenaeum
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 456

Jodi Picoult volt az az írónő, akinek a könyveit hónapokig csak néztem a könyvesboltokban, de sosem vettem belőlük egyet sem. Nem mintha nem izgatott volna különösen egy-egy példány, de valahogy sosem volt elég erős késztetésem az olvasásra. Nyilván közrejátszott a halogatásban az is, hogy nem túl figyelemfelkeltőek a borítók, inkább a romantikusok stílusára hajaz szinte mindegyik, s abból én nem kérek. Ám, amikor a moly.hu-n is folyton szembejött velem egy-egy értékelés vagy újabb megjelenés, már nem tudtam elsiklani felette. Súlyos témákat feszegető regényeket emlegettek az olvasó kollégák, amelyekben többnyire a szenvedő fél a főhős. Ezzel engem meg is nyert egy ismerkedésre, így az Athenaeum kiadó jóvoltából elolvastam a Találj rám! című, legújabb kötetet, s ezzel egy korszak kezdetét vette.

Élvezem, hogy nincs egyelőre, akihez hasonlíthatnám az amerikai írónő stílusát.  Az más kérdés, hogy mennyire nagyra tartom Őt a húszon is túlmutató kötetei száma miatt. Alig 48 évesen már temérdek bestsellert írt, mindegyikben kíméletlenül őszinte és társadalomkritikus témákat feszeget. A munkamániás Jodi Picoult a hétvégék kivételével szinte folyton ír, egészen elvetemült tettekre képes egy-egy regénye miatt: megtanult tehenet fejni, börtönbe vonult, Alaszkába utazott egy eszkimó faluba és még szellemvadászatra is hajlandó volt. Gyakran gondolkodom azon, hogy a sok szenvedő szereplőt egy-egy regényben az alkotó mennyire formálja a saját képéről, mennyire lehet saját tapasztalat a leírtaknak akár csak egy kis része is, ám ezt nem merem elképzelni Picoult esetében. Mindegyik regényében igen súlyos esetekkel ismerteti meg az olvasót, nem kívánom elhinni, hogy saját tapasztalataiból merítkezett.

A Találj rám! sem kivétel, egy édesanyját kereső kislány történetét ismerhetjük meg a legújabb kötetből. Bár segítségére lesz egy nyomozó és egy médium is, mégis mindvégig a kislány kitartását és akaraterejét becsülhetjük igazán. Kedvemre való volt a rengeteg hasznos információ az elefántokról. Ilyen szépen, történetbe fűzve még sosem olvastam állatokról. Jodi Picoult olyan végtelen alázattal és szeretettel ír ezekről a hatalmas állatokról, hogy teljesen elfeledkezhettem az egyébként izgalmas történetről és szívhattam magamba a tudást. Míg az elefántoknak csak a cirkuszokból ismert tulajdonságaival találkozik a hétköznapi ember, Picoult megmagyarázza, mennyivel jobb állatok ők néhány mutatvány megtanulásánál, hiszen empátiára képesek, szerények és vadak egyszerre.

A regény szerkesztése és a történetmesélés is olvasóbarát. Több szemszögből mutatja be a cselekményt, párhuzamosan futó cselekményszálakkal, rövidebb-hosszabb monológokkal és sajátos értekezésekkel az elefántok tulajdonságairól. Kiemelném, hogy egy-egy roppant izgalmasan záruló fejezet után normális esetben nem szeretem a hosszú leírásokat egy teljesen más témáról, de jelen esetben az elefántok ismertetője abszolút kedvencemmé vált, teljesen kiszakított a történetből. Épp ettől pörög néhol a történet, máshol egészen lelassul, de mindvégig izgalomban tart. A könyv háromnegyedéig építkezik Jenna múltja és jelene egyetlen történetbe gyúrva, majd egy teljes káosszá növi ki magát az egész cselekmény. Amikor már egészen biztosan nem értjük, hogy ki kivel hol mikor mit csinált, akkor ráhúz még néhány oldalnyi csavart, hogy egészen biztosan feladjuk a találgatást. A tipikus „ki a gyilkos” kérdésen túl itt még ezernyi másik is felvetődik:  pl., mi történt a múltban, mi van a jelenben? Mert hiszen „adott pillanatban mindannyian ugyanott voltak – csakhogy nem mindegy, az a pillanat mikor volt az időben”. Egyetlen csalódást okozott csak a könyv, azt is egy hatalmas pofon formájában nyújtotta át. Ez pedig a végén csattant, amikor felbolygatott, megőrjített. Nem árulom el, hagyom, hogy szédüljetek tőle Ti is.

„A Találj rám! Jodi Picoult legjobb regényeit idézi: a misztikumot a valósággal, a mesét az álmokkal, a bűnt a bűnhődéssel ötvözi.”- olvashatjuk a fülszövegben. Lássuk hát azokat a legjobb regényeket külön-külön is!

Áldom a kicsipárom, amiért tavaly elvitt a Vasember 3-at megnézni a moziban. Ilyenkor mindig hevesen tiltakozom a repülős, gombnyomásra ugrándozó páncéloktól, s egyéb sci-fi-beli marhaságoktól, de ritkán megvehető vagyok egy-egy ilyenre is. Így ismerkedtem meg Robert Downey Jr szereplésével. Ez ugyan nem igaz, mert előtte már imádtam a Sherlock Holmest, de akkor valahogy nem tűnt fel, hogy a színész miatt olyan az, amilyen.

Lehetséges, hogy megvolt a hófordulója is annak, hogy utoljára moziban voltunk, így fűtött a vágy is, hogy beüljünk egy filmre nagy kukoricával az ölünkben. A film ismét Balázs választása volt, nekem csak annyit kellett tudni róla, hogy Downey Jr játszik benne. A fotelből kritizáló filmhez értők szerint ez egy szar film, én viszont teszek a véleményükre. Sőt, manapság megállapítottam, hogy a kritikusok szerint gyengének minősített filmek nekem kedvenceim lesznek, úgyhogy lehet, több kritikát kéne olvasnom. Nem fogok!

Szóval A BÍRÓ. Gondoltam, hogy Downey Jr nem fog béna szerepet játszani, hozza majd a Tőle elvárt hetyke, sármos, humorzsák formáját. S pontosan így is lett. Nagyszájú ügyvédet játszik, aki kellő tapasztalattal a háta mögött úgy viselkedik, mint egy edzett, nagyvárosi ügyvéd. Mindemellett láttuk Őt nevetni, sírni, elmélkedni, szenvedni, boldognak lenni, stb. Az igazság az, hogy ez az ember minden szerepben tökéletesen fest. S ahogy kicsit öregszik, még helyesebb lesz. Nem csak az ügyvéd szereplését kell megdicsérnem, a többi színész is kifogástalan játékot mutatott. 

Drámáról lévén szó érzelmekkel ellát bennünket bőven. Nemcsak Downey Jr ejt könnyet, hanem biza a nézők közt ülő nagyon macsó férfiak is beletrombitálnak zsebkendőjükbe. Annyira érzelmes, amennyi még belefér, de sehol nem csurran nyál, sehol nem lesz giccses, közhely az egész. Van benne jellemfejlődés, rengeteg mondanivaló, sok csavar a cselekményszálon, kevés előrelátható történés és egy adag romantika, rengeteg humor. Kell ennél több egy jó filmhez? Akinek kell, az ne fogjon neki A bíró-nak.

Nálam az év filmje!

Szerző: James Dashner
Cím: Az útvesztő
Kiadó: Cartaphilus
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 362

Ma igazán nehéz a számítógépes játékokon felcseperedett fiatalság olvasási igényét kielégíteni, nem könnyű nekik újat mutatni. Az éhezők viadala és A beavatott már adott egy ízelítőt a témában,  Az útvesztő mégis megállta a helyét a témába vágó sorozatok között. Míg az előző két regény a női szereplőket helyezte előtérbe, itt fiúk a hősök. S míg az előző kettő nem keltette fel figyelmemet, csakis az utóbbiról értekezhetek, a magam részéről csupa pozitívan!

A Paladin-prófécia óta nem olvastam még jó ifjúsági regényt, pedig megfordult néhány a kezemben. Nem is sikerült mindegyiknek becsületesen a végére érni, inkább csak ímmel-ámmal nyammogtam a kötet fölött, lesve előre, mennyi van még hátra belőle. Az útvesztő meghozta végre a kedvemet egy újabb ifi-sorozat olvasásához. Míg a Paladin-prófécia folytatására még várni kell kicsit, James Dashner új kötete már magyar fordításban is kapható a boltokban a Cartaphilus kiadónak köszönhetően.  S recenzióm írása közben is padlón dobogó lábakkal várom, hogy rávethessem magam a Tűzpróbára. Miért is?

Mert Az útvesztő a 2014-es év egyik legjobb regénye! Hozza mindazt az elvárt színvonalat, amit egy jó könyvtől az olvasó elvárhat. Izgalmas, letehetetlen, elgondolkodtató, ezernyi kérdést feszeget, kedvelhető szereplőket vonultat fel, szimpatikus tettekre alapoz és rettentő bájos attól, hogy káromkodásmentes: plotty, bökött, stb. A történet alaposan épül, gondosan kidolgozott részletekkel, elképzelhető tájleírásokkal. Az útvesztő ötletét a Kocka című filmhez hasonlítottam, a helyszínt kicsit a Lost-sorozathoz, s végig a Paladin-prófécia fiataljai voltak a szemem előtt. Összességében egy percig nem lehet unatkozni rajta.

Thomas, a főhős rettentő bátor, kíváncsi és jóindulatú. Emlékeit elvesztve érkezik a Tisztásra, s kérdésekkel teli fejjel csodálkozik rá új „otthonára”. Míg mások ugyanebben a helyzetben letargiába estek, ő megfejteni készül ismeretlen helyzetét és a legbátrabb tettekre készül. Úgy menti meg barátai életét, hogy közben nem is sejti, az övé mennyire veszélyben van. Barátságok nem igazán születnek a fiúk körében, Thomas mégis barátjának vallja az esendő Chuck-ot. A Tisztáson élő fiúk napjait egy lány érkezése bolygatja fel, s innen kezdve az izgalmak erősödnek. A srácok megoldani készülnek a megoldhatatlant és legyőzni a legyőzhetetlent. Hogy sikerül-e nekik? Eldöntheti mindenki maga, miután a könyv végén található Epilógust elolvasták. Szólok, nem lesz egyszerű döntés!

Csillagos ötöst adok a történetvezetésre is. James Dasner arra kényszeríti a kíváncsi olvasót, hogy a felétől már ne akarja letenni a könyvet. Nálam elérte, nem hagytam abba az utolsó mondatig. S ebben az olvasási vágyban van valami különös. Nemcsak az izgalmak miatt kényszerül a naiv olvasó a kötet mellett maradni az utolsó szóig, hanem a nyomasztó, balsejtelmes hangulata miatt is. Érezhető, hogy Thomas és a fiúk erejével a happy end rohamosan közeleg, de mindvégig ott lappang a kérdőjel, hogy ez valóban bekövetkezik-e? A meglepetés a végén jelentkezik, s elsöprő erejű lesz, amivel kiváltja az ingert a felhergelt olvasóból: IDE A KÖVETKEZŐ KÖTETET!

Szerző: JoNesbø
Cím: Police
Kiadó: Animus
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 510

Ha már sajnálatos módon a zseni svéd írót, Stieg Larssont elveszítettük egy balesetben, örüljünk, hogy akad valaki, aki nagyon közelről kerülgeti a néhai stílusát. Nyilván Nesbø-ről beszélek. A norvég írót és zeneszerzőt már csak az új Stieg Larssonként emlegetik. Akik olvastak néhány remekművet tőle, most bizonyára mélyen bólogatnak, hiszen valóban erősen hajaz a Millennium-trilógia megalkotójának fantáziavilágához. Mindkettejük eszköztára duplacsavaros cselekményben és társadalmi problémákon nyugvó témákban bővelkedik, néhány összetett karakterrel megtoldva.  Nesbø sokszínű arca az írói szakmájában is megmutatkozik, hiszen számos gyerekkönyvet írt, Doctor Proctor főszereplésével, napjainkban mégis inkább a krimi vonalon alkot újakat. Ezúttal a Harry Hole sorozat legújabb kötetét vesézem ki.

„A Holdnak valójában nincs sötét oldala. Ami azt illeti, az egész sötét.”

A Pink Floyd DarkSide of the Moonjának fenti zárómondata mindjárt a Police elején elhangzik, és a maga módján össze is foglalja JoNesbø könyvének alaphangulatát. Jelen történet szövetén valóban alig hatol át bármiféle napfény: balsejtelem, őrület és kegyetlenség tobzódása mind az ötszáz oldal.

„A gonoszság nem létezik, mert egyszerűen minden rossz. A világűr sötét. Gonosznak születünk. A gonosz a kiindulópont, az a természetes. De olykor felragyog egy kevés fény. Ez azonban csak átmeneti, mert vissza kell térnünk a sötétségbe.”

Mindez persze valahol a főhős, Harry Hole ars poeticája is lehetne, ahogy az is. A név és az alapszituáció önmagában is sikerre ítéli a kötetet, pedig a tízedik HH-regény jókorát csavar a korábban megismert, óriási szívű, de önmagával és másokkal szemben is a végletekig kíméletlen zsarumacsó legendáján. Az itt színre lépő, meghasonlott és önbizalmát vesztett nyomozó működése ingoványos talajra viszi az olvasót. A kötet valódi mondanivalója sem lehet más, mint Hole megváltásának kérdése, aki a Nesbø-regényeken belül is külön életet él. A meglepetés mindenesetre még akkor is garantált, ha a fenti idézet axiómája sértetlen marad.

Talán éppen ez a semmiből lecsapó váratlanság, a sztori éles kanyarja ad okot a fejvakarásomra, amikor saját értékelésemet megteszem. Adott itt egy, az oslói rendőrséget totálisan feje tetejére állító, páratlanul brutális gyilkosságsorozat, melynek darabjai egyaránt mestermunkák, a végkifejlet mégis bántóan támadja le az ínyencfalatokra éhező, sötétebbik énünket. A Nesbøt ismerők számára nem jelent majd újdonságot a precízen megszerkesztett szálak halmaza, amelynek kibogozása során számos illúzió dől a porba. Hősét természetesen hasonló határozottsággal vezeti a szerző végzete felé, azon pedig már végképp nem lepődünk meg, hogy a Hole-sztori végén továbbra sincs pont.

Ha rám hallgatsz, nem a Police lesz a belépőd Nesbø és Harry Hole világába, de csemege ez mindazoknak, akik szeretnék meglátni a Hold mindkét (egyaránt sötét) oldalát. Vigyázz azért, csak nagy lelkierővel veszed majd elő újra.

K.B.

Eddig minden évben úgy ünnepeltem, hogy olvastam otthon vagy csorgattam a nyálam az akciókon, idén megérdemelten vettem részt a fővárosi programokon. Deminek?

Végigböngészve a programot a Scolar Fél Hetese és a Tiboru előadása érdekelt, na meg mindkét Hrabal magasztaló előadás, de utóbbiakra sajnos már nem értünk el egy Hollywood Rose koncert miatt. Kétféleképp is értelmezhetjük a dolgot: 1. semmi érdekes program nem volt, 2. nem ismerem elég jól a magyar irodalmat, ahhoz, hogy érdekességet találjak. Inkább az utóbbi  mellett döntök.

Beültünk tehát A Scolar Fél Hetes-re és mellém került egy nagy sör is, ami néhol kellett, hogy vigasztaljon. Karafiáth Orsi jófej, most is bebizonyította. Egy nőies nő, aki majdnem Lady Gagányi merészséggel bír, és nagyon jó a humora. hallgatnám feszt! Puzsért is vártam, aztán lehervadtam, amikor bejelentették, hogy nem jött el. Mekkora pöcs! Aztán megjelent félidőben, s felvonszolta nagy termetét a színpadra. Őrület, mit megenged magának, talán épp ezért bírom néha. Élvezem a vehemenciával fűszerezett előadásmódját, a lelkesedését minden iránt, s a véleményeit, melyekben megáll a kanál. Most csalódtam. Puzsér Az Olvasás Éjszakáján megmagyarázta, mennyire hasztalan a könyv és mindenki nézzen inkább filmet. Erre a kijelentésre a poharam fenekére néztem és nem hajítottam hozzá nagyon higgadtan. Robi, kérlek! Nedumáljmárzőccséget! Abba is hagyta. Ámdebár igaza is volt: Az aki, rengeteg könyvet olvas és nem néz filmet, még nem biztos, hogy magas kultúrát fogyaszt, míg van olyan filmnéző, aki nem olvas, mégis magasabb kultúrát fogyaszt, köszönhetően a sok hígfos könyvnek, ami manapság a piacra kerül. Egyetértünk.

Az említett két "ismerős arc" mellett az est vendége volt Ungvári Tamás, Bánó András, Bruck András, Gerlóczy Márton, Kelecsényi László és Sági György, akik szintén igazán remek embereknek tűntek, jó előadásmóddal tolták meg az est színvonalát, s el is érték céljukat: érdekel a könyvük, s rajta leszek az ügyön, hogy beszerezzek tőlük pár kötetet. Népszerűsödjön a magyar irodalom!

Lemaradtunk ugyan a nagy regisztrációról, ami könyvjutalmakhoz vezethetett volna, mégis úgy érzem többként távoztam az előadásról, mint ahogy odaértem. S megbizonyosodtam róla, hogy Puzsér Robi élőben is pont akkora tahó, mint videókon. :D Úgyhogy megérte!

Szerző: Kurt Vonnegut
Cím: Gépzongora
Kiadó: Helikon
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 400

Igencsak nehéz dolgom van a harmadik Vonnegut-klasszikus megírásánál, hiszen az előző kettőben már „fennhangon” dicsérve mondtam el minden fontosat az íróról és annak zseniális történeteiről, amelyek a Helikon kiadónak köszönhetően új köntösben kerülhetnek a rajongók polcaira. Ez a whiskeyszürcsölő, láncdohányzó zseni (ahogy én hívom) olyan történeteket írt nekünk, mint a világhírnek örvendő Ötös számú vágóhíd, az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater, aMacskabölcső, stb.Az a tény, hogy személyes tapasztalatai alapján írta regényeit, novelláit, még inkább növeli műveinek értékét, hiszen mi állhatna közelebb hozzánk, mint egy embertársunk megélt tragikus vagy éppen komikus múltjának fekete humorral beoltott sztorija.

A Gépzongora elsőként került ki Vonnegut tollából, s még kiadásának évében megjelent az Ötös számú vágóhíd is, miközben fiókjai még számos további novellát rejtettek. A már diákéveiben termékeny zugfirkász a suliújságot is teleírta, s örömmel tanyázott késő estig a szerkesztőségben. Miután a frontról hazaküldték, a drezdai bombázás történetével tarsolyában, s anyja jelzésértékű öngyilkosságának tragédiájával a szívében írni kezdett. Marketing tudásának köszönhetően elsajátította az írói szakmát, s onnan karrierje csak felfelé ívelt. Egyre jobb, egyre eredetibb kötetekkel jutalmazott bennünket.

A Gépzongora Vonnegut General Electricnél szerzett tapasztalatait mutatja be, kissé felturbózva. Ez a városnyi gyáróriás volt az amerikai innováció és automatizáció, továbbá a selejt elleni ádáz küzdelem élharcosa, itt gürcöltek a munkások eleven robotként a futószalag mellett. Zseniálisan adja vissza ezt a hangulatot az említett mű.„Paul Proteus emberhez méltó lehetőségeit keresi egy teljesen elgépiesedett világban, melyet egy szuperszámítógép ural.” A regény vezérmotívuma az emberi lét teljes céltalansága, a nehezen, évtizedek alatt megszerzett, biztos szaktudás villámgyors elértéktelenedése.  Nem csoda tehát, ha Vonnegut egész életében a gépek esküdt ellensége maradt, utolsó regényét is régi írógépén kopogta le. Minden Vonnegut mű ezt a kérdést feszegeti: mire való az ember? A Gépzongoraa megszokottnál kevesebb fekete humorral van átitatva, nem lappang annyi poén a sorok mögött, hangulata meglehetősen borongós és kegyetlenül őszinte.

Hátborzongató utópiával riogat bennünket kedvencünk, de ha belegondolunk, nincs is olyan messze az a világ, amelyet első regényében ismertet. Már az 1950-es években kártyás beléptető rendszer működött a General Electricnél. „Saját belső rendőrsége vigyázott a termelési folyamatok zavartalanságára. Az ott dolgozók a kapun belülre lépve elvesztették a nevüket. Hazafelé menet kapták csak vissza. Helyette mindegyiküknek kódszámot adtak” – írja Szántó György Tibor, szerkesztő, akinek ismét sikerült néhány életrajzi érdekességgel megtoldani a Gépzongora újrakiadását. Korábbi recenzióim kapcsán is említettem már, hogy Sz.Gy.T. írása hiányozna a kötetek végéről, ha nem lenne ott. Abban a hangnemben folytatja, amelyet az író alkalmaz, s abban a szabad stílusban továbbítja gondolatait, amelyet ma az irodalom megkövetel. Így kell megszerettetni a fiatalokkal az olvasást!

Végezetül csak annyit mondanék, hogy a Gépzongora vége igencsak bánatosra sikerült, a katarzis elmaradt ugyan, de az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater és Az ötös számú vágóhíd után az én emlékezetemben ez a történet lesz a legmaradandóbb. Lássuk be, a jeles gondolkodóként is emlegetett Vonnegut „jóslata” nem volt levegőbe röhögött marhaság. Ezután nem tudom megállni, hogy ne kívánjam polcomra a Helikon kiadó Vonnegut-életműsorozatában megjelent másik két kötetét, A Titán szirénjeit és a Bajnokok reggelijét. Szóval, jelentkezem még!

Jogos a kérdés, hogy ugyan miért ezt a címet kapta a bejegyzés. Nagyon szeretek kérdőíveket kitölteni, az utcán sem restellek kérdésekre válaszolni, ha látom, hogy szimpatikus fiatalok normális ügy érdekében kampányolnak, úgyhogy én magam kerestem fel egy ilyen kérdőívet a jópofa molyok segítségével. Hervasztó, hogy ez inkább ilyen tag-alapú körforgásnak készült, míg én magamtól állok neki megválaszolni a kérdéseket, de hátha akad valaki, aki el is olvassa majd :D Na! Vágjunk bele!

Szoktál nassolni olvasás közben?

Ó, igen! Mindig jön az inger a szüntelen rágcsálásra, ilyenkor egy kis csoki, egy kis chips lecsusszan, de bűnnek tartom olvasás közben a nassolást, hiszen az legtöbbször a könyv kárára megy. Sose vallanám be, hogy szoktam szotyizni olvasás közben.

Mit szeretsz iszogatni olvasás közben?

Mivel a kicsi szívem nem bír el napi 2 kávénál többet, ezért rászoktam a teázásra. Hogy én miért nem fedeztem fel korábban ezt a sokféle teát, ami ma már kapható a boltokban?! Esetenként kapucsínót, forró csokit iszok, ami rendszerint kihűl, mire megiszom :D

Szoktál beleírni a könyvekbe, vagy kivagy magától a gondolattól is, hogy firkálj beléjük?

Kiborít a kérdés is! Soha, semmilyen körülmények között nem írnék bele egyetlen regénybe sem. Hozzáérni is csak frissen mosott kézzel, s csak egyszer olvasok el minden részt, hogy ne kopjon! :D Viccet félre téve, inkább papírra jegyzetelek, másolok belőle :)

Hogyan jelölöd, hogy hol tartasz egy könyvben?

Koncertjegyek hevernek a legtöbb könyvünkben, de akad néhány könyvjelző is. Nem igazán teszem át őket egyik kötetből a másikba, ezért mindig újakat kell szerezni :-) 

Mindig el kell jutnod egy fejezet végéig, vagy le tudod tenni a könyvet bárhol?

Többnyire igyekszem fejezet végén abbahagyni az olvasást, de gond nélkül összecsukom bárhol, aztán folytatom. Kell pár oldal, s néhány percnyi pufferelés, hogy ilyenkor visszaidézzem, amit utoljára olvastam, de meglesz a fonal :D

Olyan ember vagy, aki elhajítja a könyvet a szoba másik sarkába, ha nagyon idegesítő regényt olvas?

Nem szokott az olvasás dühkitöréssel végződni. Maximum pityergek kicsit fölötte, de agresszíven talán még sosem léptem fel egy könyv ellen :) 

Ha szembejön veled egy ismeretlen szó, azonnal rákeresel?

Ha érthetetlen a szöveg nélküle, akkor rákeresek, egyébként lustább vagyok annál, hogy mozgósítsam magam rögtön. Utólag, ha eszembe jut és foglalkoztat, akkor megismerkedem vele. Például egy Da-Vinci kódot biztos nem fogok kiszótározni, ott siklom át felette:)

Mit olvasol most?

James Dashner: Az útvesztő (és nagyon tetszik. tudom, ez nem volt a kérdésben) és Bleeding Bride: Fekete Fivérek (sokadjára)

Milyen könyvet vettél legutóbb?

Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

Van kedvenc helyed vagy időpontod az olvasásra?

Bármilyen ülőalkalmatosságon elvagyok, földön is szoktam törökülve, szóval bárhol. :) Időpont: talán a hétvégi reggelek, amikor épp friss aggyal fogok neki :) Este általában pár oldal után bealszom a szemüveges fejemmel:)

A sorozatokat vagy az egyrészes könyveket szereted jobban?

Egyrészeseket részesítem előnyben, de a sorozatoktól sem zárkózom el. Pl. egy Millennium-trilógia megér 15 egyrészest. :) A trilógiánál többrészes kötetekben nem hiszek. Mármint a minőségben :)

Van olyan könyv, amit mindig előhozol, és szeretettel ajánlasz mindenkinek?

A Zabhegyező az én Bibliám, most már ilyen a Különc is, Bunny Munro halála is. 

Hogy rendszerezed a könyveidet?

Egy részüket kiadó szerint, egy részüket méret szerint, másik felét írók szerint, stb :) Ja és mindig újrarendezem. Sokáig nem áll a könyvespolc ugyanabban a rendszerben.

Minden évben kiosztják a Nobel-díjat, s én minden díjkiosztó után kapkodva keresem a friss nyertes köteteit, hiszen napirenden kívánok lenni irodalmi nagyjaink munkásságával. Idén Patrick Modiano könyvei nyomába eredtem, s akárcsak tavaly, most is egy számomra ismeretlen szerző műveivel barátkozhattam mohón. Ezúttal A Kis Bizsu című kötetét olvastam, s ahogyan Rőhrig Eszter fogalmaz az utószóban, ezt a könyvet érezni kell, nem pedig érteni, s ebben segít Modiano.

Már a francia író fényképe is végtelen empátiát és jóságot áraszt, nem nehéz arra következtetnünk, hogy ez a 69 éves idős ember mennyire szeret az élet mélyebb kérdéseivel foglalkozni. Két kedvenc témája volt, amely folyton visszatért írásaiban: az önazonosság keresése és a német megszállás kérdése.  Az utóbbi, zsidó származása miatt folyton hátrányos helyzetbe kényszerítette. Modiano nem ismerte ugyan személyesen a német megszállás időszakát, mégis szünet nélkül szülei életének körberajzolására törekszik. A káosz megértésének lehetetlensége és a társadalom változásainak kérdésköre szinte minden művében visszatérő téma, szereplői múltbéli eseményekből és jelenben történő apró jelekből építik önazonosságukat.

A szerző – több tucat regényével – számos díjat bezsebelt már Franciaországban. 1972-ben a Francia Akadémia regényeknek járó irodalmi díjasa lett a Les Boulevards de Ceinture című alkotása, 1978-ban a legrangosabb francia díjat a Prix Goncour-t  is elnyerte a Sötét boltok utcájáért. 2002-ben A Kis Bizsuért neki ítélték a Prix Jean-Monnet de Littérature Européenne-t, 2010-ben megkapta a rangos Prix Mondial Cino del Duca nemzetközi irodalmi díjat az Institut de France-tól életművéért, 2012-ben az Európai Irodalom Osztrák Állami Díját, 2014-ben pedig az irodalmi Nobel-díjat nyerte el. Egyetlen művének ismeretében én máris mélyen bólogatva ismerem el, jár ez neki!

Szerző: Patrick Modiano
Cím: A Kis Bizsu
Kiadó: Tarandus
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 128

Ma már négy műve is kapható a magyar könyvesboltokban. A Sötét boltok utcája 1980-ban jelent meg magyar fordításban, az Augusztusi vasárnapokat az Elek és Társa Kiadó mutatta be 1996-ban, az egyik leghíresebb kötete, a Dora Bruder 2006-tól olvasható magyarul, és idén a Tarandus Kiadó jóvoltából már a Kis Bizsu is a rendelkezésünkre áll. Én az utóbbival barátkoztam meg, s ahogy azt már említettem korábban, sokkal inkább éreztem, mint értettem. A fülszöveg magyarázza a miértet: „Thérèse, a magányos, fiatal lány megpillant a párizsi metróban egy sárga kabátos nőt, aki különös módon hasonlít évek óta eltűntnek hitt anyjára. A nyomába ered, s e szokatlan keresés közben fölidézi maga előtt a múltját, s igyekszik megválaszolni a nyitva maradt kérdéseket: Mi volt hazugság, és mi igaz? Az anyja valóban meghalt-e Marokkóban, ahogyan azt eddig tudta, vagy mindvégig itt élt Párizsban, s csak karrierje miatt hagyta el lányát, akit boldogabb időkben Kis Bizsunak hívott? S vajon e boldogabb idők gazdagsága honnan származott? Ki volt az anyja tulajdonképpen, és kivé lett ő maga? Jóvá tudja-e tenni a múlt hibáit? A szép, törékeny lány igyekszik eligazodni az emlékezetében megmaradt nevek és helyszínek kavalkádjában, s kikapaszkodni valahogy múltja sötét árnyai közül.”

Modiano részletekbe menő leírásai, búskomor hangulatfestései erőteljesen nyomasztják az olvasót. Illik csupán a magam nevében beszélnem, mégis azt gondolom, hogy nincs ember, akit ez a kisregény valaha jókedvre derített volna – ha mégis, nálam jelentkezhet értelmezés-összehasonlításra. A lényeg tehát az örök aprólékosságban rejlik. Rövid, tömör mondataival az író olyan részleteket feszeget, amelyek nem igazán várhatóak el egy férfiember tollából. Fantasztikusan mutatja be egy lány szenvedéseit, gyermekkori sérelmeit, s az abból származó boldogtalanságot, az örök keresést. Thérèse hezitál, hogy felégessen-e minden hidat maga mögött, bátorságot gyakorolva vagy maradjon a bátortalan, de nyugtalan, jelenlegi helyzetében. Olyan szenvedésekről olvasni, amelyek egy gyermek szívét járták át (olyan anya mellett felcseperedni, aki sosem puszilja arcon gyerekét, nem öleli magához, nem viseli gondját, elhagyja) mindig megrázóan érintenek. Patrick Modiano zseniálisan ír, remekül átadja azt a hangulatot, ami Thérèse szívében van, a rideg és nyomasztó valóságot.

Bár tudatában voltam annak, hogy a történet rövid, mégis túl gyorsan lett vége. Roppant egyszerűnek tűnt a lezárás, a semmiből jött a vég, de harmadjára is leírom, inkább érezni kell, mint érteni. Én átéreztem, részben meg is értettem, s őszintén: a terjedelemnek is örvendtem. Hosszadalmasabb sztorizást nem biztos, hogy egészséges ebben a rideg és hervasztó hangulatban olvasni. Ha ez a mosolygós bácsi mind ilyen történetekkel tette gazdagabbá a világ irodalmát, méltán lett övé idén a Nobel-díj. Én kívánok még Tőle olvasni, s havonta egy „kis bizsut” merek is ajánlani!

Teljesen lehervadtam a Moly.hu-tól. Nagy sebbel-lobbal regisztráltam tavaly, s szétkiabáltam volna a világban, hogy ez mekkora vagányság a könyvek barátainak. Most inkább csak egy fintorral az orrom alatt lépek be, s nézek körül, de unom végignézni a sok semmit, amit ott találok. 

Érdektelen lett számomra és zéró hitelességet képvisel az egész weboldal. Olyan tagok aktivitásával van tele, akik sportolvasóként élik mindennapjaikat a molyon. Egyszerre 4-5 könyvet olvasnak el, fejeznek be, értékelnek, mert kell egy kihíváshoz. Ki a franc olvas azért egy könyvet, mert kell egy semmitmondó plecsnihez? Aki azért olvas, az inkább üljön ki egy padra a kertbe, s gyújtson rá. Abban is több élvezetet látok, mint úgy olvasni egy könyvet, hogy na majd ha befejeztem kapok plecsnit. 

Azon túl, hogy sportolvasásokat követhetünk nyomon, amelyek vagy tényleg megtörténnek, vagy csak bejelölgetjük, hogy legyen teljesítve a kihívás, rengeteg az elfogultságból, haveri alapon ötcsillagra értékelt ajánló is. Én sem kérem, hogy nekem ötcsillagot adjanak az alsókategóriás könyvemre, de tőlem se várjanak négycsillagot arra, ami jó esetben is csak kettőt érdemel.

Mindezek után, hogy a felhasználók hitelességüket veszítették rányomták az i-re a pontot a moderátorok. Kitiltanak, azért mert megvédem a véleményemet? Kitiltanak azért, mert személyes problémáik vannak velünk? Ugyan. Nem túl gyerekes viselkedés ez már rengeteget olvasó, művelt emberektől? Persze megnézhetik, hogy ezek után mekkora kedvem támad aktívnak lenni a molyon. Mégis a leghervasztóbb az, hogy ha egy könyvről szeretnék infót találni mielőtt nekifogok elolvasni, esetleg megveszem, akkor ne hülyeségeket kelljen olvassak, hanem valódi véleményeket, élménybeszámolókat. 

Felmerül a kérdés, hogy mégis mire jó az egész? Ja igen, könyveink felvezetésére és az olvasási napló nyilvántartására. A többi funkció mehet a levesbe.