Szerző: Kurt Vonnegut
Cím: Gépzongora
Kiadó: Helikon
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 400
Igencsak nehéz dolgom van a harmadik Vonnegut-klasszikus megírásánál, hiszen az előző kettőben már „fennhangon” dicsérve mondtam el minden fontosat az íróról és annak zseniális történeteiről, amelyek a Helikon kiadónak köszönhetően új köntösben kerülhetnek a rajongók polcaira. Ez a whiskeyszürcsölő, láncdohányzó zseni (ahogy én hívom) olyan történeteket írt nekünk, mint a világhírnek örvendő Ötös számú vágóhíd, az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater, aMacskabölcső, stb.Az a tény, hogy személyes tapasztalatai alapján írta regényeit, novelláit, még inkább növeli műveinek értékét, hiszen mi állhatna közelebb hozzánk, mint egy embertársunk megélt tragikus vagy éppen komikus múltjának fekete humorral beoltott sztorija.
A Gépzongora elsőként került ki Vonnegut tollából, s még kiadásának évében megjelent az Ötös számú vágóhíd is, miközben fiókjai még számos további novellát rejtettek. A már diákéveiben termékeny zugfirkász a suliújságot is teleírta, s örömmel tanyázott késő estig a szerkesztőségben. Miután a frontról hazaküldték, a drezdai bombázás történetével tarsolyában, s anyja jelzésértékű öngyilkosságának tragédiájával a szívében írni kezdett. Marketing tudásának köszönhetően elsajátította az írói szakmát, s onnan karrierje csak felfelé ívelt. Egyre jobb, egyre eredetibb kötetekkel jutalmazott bennünket.
A Gépzongora Vonnegut General Electricnél szerzett tapasztalatait mutatja be, kissé felturbózva. Ez a városnyi gyáróriás volt az amerikai innováció és automatizáció, továbbá a selejt elleni ádáz küzdelem élharcosa, itt gürcöltek a munkások eleven robotként a futószalag mellett. Zseniálisan adja vissza ezt a hangulatot az említett mű.„Paul Proteus emberhez méltó lehetőségeit keresi egy teljesen elgépiesedett világban, melyet egy szuperszámítógép ural.” A regény vezérmotívuma az emberi lét teljes céltalansága, a nehezen, évtizedek alatt megszerzett, biztos szaktudás villámgyors elértéktelenedése. Nem csoda tehát, ha Vonnegut egész életében a gépek esküdt ellensége maradt, utolsó regényét is régi írógépén kopogta le. Minden Vonnegut mű ezt a kérdést feszegeti: mire való az ember? A Gépzongoraa megszokottnál kevesebb fekete humorral van átitatva, nem lappang annyi poén a sorok mögött, hangulata meglehetősen borongós és kegyetlenül őszinte.
Hátborzongató utópiával riogat bennünket kedvencünk, de ha belegondolunk, nincs is olyan messze az a világ, amelyet első regényében ismertet. Már az 1950-es években kártyás beléptető rendszer működött a General Electricnél. „Saját belső rendőrsége vigyázott a termelési folyamatok zavartalanságára. Az ott dolgozók a kapun belülre lépve elvesztették a nevüket. Hazafelé menet kapták csak vissza. Helyette mindegyiküknek kódszámot adtak” – írja Szántó György Tibor, szerkesztő, akinek ismét sikerült néhány életrajzi érdekességgel megtoldani a Gépzongora újrakiadását. Korábbi recenzióim kapcsán is említettem már, hogy Sz.Gy.T. írása hiányozna a kötetek végéről, ha nem lenne ott. Abban a hangnemben folytatja, amelyet az író alkalmaz, s abban a szabad stílusban továbbítja gondolatait, amelyet ma az irodalom megkövetel. Így kell megszerettetni a fiatalokkal az olvasást!
Végezetül csak annyit mondanék, hogy a Gépzongora vége igencsak bánatosra sikerült, a katarzis elmaradt ugyan, de az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater és Az ötös számú vágóhíd után az én emlékezetemben ez a történet lesz a legmaradandóbb. Lássuk be, a jeles gondolkodóként is emlegetett Vonnegut „jóslata” nem volt levegőbe röhögött marhaság. Ezután nem tudom megállni, hogy ne kívánjam polcomra a Helikon kiadó Vonnegut-életműsorozatában megjelent másik két kötetét, A Titán szirénjeit és a Bajnokok reggelijét. Szóval, jelentkezem még!
