Olvasok a sarokban

Fanatikus stand up rajongóként rövidtávú célom volt a 2012-es év végére beszerezni az összes Dumaszínházas könyvet. Ez hellyel-közzel sikerült is, most az olvasásuk van folyamatban. Kiss Ádámmal kezdtem, hiszen felnyitva a könyvet, megállapítottam, hogy ennek olvasási ideje nem lehet több 3 óránál.

Remek stand up-osnak tartom a Kiss pasast, főként mióta leszokott a bazdmeggel hígított előadásmódról. A mára jelentősen legyengült Showder színvonalhoz igencsak sok pozitívumot tesz hozzá jelenségével, ezért roppant kritikusan álltam hozzá az első könyvéhez. Rosszhiszeműen gondoltam arra, hogy kihasználva ismertségüket, eladnak egy színvonaltalan könyvet, hiszem kíváncsiak a rajongók, úgyis megveszik. Nem tévedtem.

Első csalódásként rájöttem, hogy ez nem egy regény. Összefüggéstelen novellák sorozata, amelyek túlnyomó része korábban a színpadon már előadásra került. Emiatt az élvezhetősége is jelentősen gyengülni látszott, de azért csak reménykedtem:

Egy félnapos utazásra vittem magammal, abban a reményben, hogy egy busznyi népet fogok a féktelen hahotázásaimmal idegesíteni. Ez nem így történt. Helyenként görbítettem egy vigyort a számból, máskor elhúztam egy mosolyra, de hangos röhögés sehol nem tört ki belőlem. Sőt, fordítva sült el a röhögős rész, hiszen az eszperente sztori olvasásához fejjel lefele kellett tartanom a könyvet. Ekkor kissé gyanúsnak tűnhettem utastársaim szemében, de csak ezt az egy rendellenességet nyújtotta a könyv. Az óriásbetűkkel tördelt történetek alig vettek igénybe 2-3 oldalt novellánként, melyek közé egy színes fotó is társult az íróról, valamilyen őrült pozitúrában, vagy ruházatban. Az 5.-6. Történet olvasása után kisebb felháborodást észleltem magamon, hiszen én őrült tempóban olvastam, ahogy azt egy hosszan utazó szokta, és a tartalom egyre fogyni kezdett. Egy leültömben jutottam el az utolsó oldalra, s mutattam felháborodást a végén. Ne olvassátok így ezt. Naponta, hetente vegyetek elő belőle egy-egy történetet, tapsoljátok meg, rágjátok át magatokat rajta, s úgy talán megmarad valami belőle, de ha egyszusszra darálod, gyorsan feledésbe merül.

A maga 158 oldalával ez a könyv pofátlanul drága 3490 forintért, de megvesszük, mert kíváncsiak vagyunk, hiszen Ádámot szeretjük, így utólag meg már, hiába reklamálunk.

Egy-egy történet próbált némi erkölcsi mondanivalóval is bírni, de én valahogy nem tudtam ezt komolyan venni egy huszonéves humorista szájából (tollából), és különben is, bölcsességekre ott van Müller Péter vagy a csapból csöpögő Coelho.

S végszóként annyit mondok csak, hogy Kiss Ádám őrizze zsenialitását a színpadon előadva, ha kell bazdmegelve, de semmiképp ne fáradjon hasonló kaliberű könyvek kiadásán.

Szerző: E. L. James
Cím: A szürke ötven árnyalata
Kiadó: Ulpius-Ház
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 524

Késő esti órában kaptam a könyvet egy kedves baráttól, kinek nagyon bízom az ízlésében. Lévén kritikus férfiú, a könyvek felé különösen, nekem mindegy volt mit, csak ajánlja. Feltéptem a könyvet hamar, persze csak e-könyv formában. Amikor a címet megláttam, elgondolkodtam egy ideig, hogyan is érezhetnék. Ez az a könyv, ami folyik a csapon, „szürkíti” a kirakatokat és ami a legfontosabb, hogy megüli a toplistát már hosszú ideje. Én sosem olvasok bestsellereket, vagy épp most megjelent oltári jó könyveket. Amikor már senki sem beszél róla, senki nem befolyásol abban, hogy elolvassam-e vagy ne, s ha igen, miért, s ha nem, miért nem, akkor magamhoz veszem és átnyalom a történetet. Ez most másképp esett. Ha ajánlották, s világsiker, s mindenki körberajongja, én is megnézem, mitől olyan különleges.

Az első éjszakán meglett az első 150 oldal, majd még két éjszakán a maradék. Így 72 óra nem alvással bővelkedtem három nap múlva, s egy megrágott bestsellerrel a tarsolyomban levontam a következtetést, hogy megérte. Megérte elolvasni, mert nem azért nem aludtam, mert olvastam, hanem azért olvastam, mert  épp nem bírtam aludni. Arra, hogy kitöltse ezt a punnyadó időt, kiváló, de egyébre aligha.

Ha engem kérdez bárki is, azt mondom, hogy ez egy teljesen hétköznapi történet, egy szem különlegessége sincsen. Ma már nem sztori az sem, amikor tizenoldalnyi alaposan körbeírt szexről regél az író, az sem, ha a szegény-gazdag kapcsolatot kell lefesteni, de még a kettő együtt sem robban nagyot. Házasságukban eltévedt nők olvassák vagy hétköznapi szinglibák, de bestseller mivolta néha férfiakat is késztet arra, hogy nekilássanak. Aláírom, hogy nem minden második könyv hozza lázba az egészséges emberi testet szexuálisan, de azt nem, hogy emiatt egy könyv ekkora sikerre tegyen szert. Azt gondolom, hogy bármelyik amatőr tollforgató könnyen kirázna ujjaiból egy ilyen alaptörténetet, mint amiről Ana és Christian nem hétköznapi l’amourja szól. Nem kell sok fantázia ehhez, se tehetség, de a szexuális jelenetek leírása sem okoz gondot senkinek, aki legalább egyszer már átélte, s van egy kicsi képzelőereje. Egyiküket sem tartom különleges szereplőnek, Christian előttem csak egy szürkeség, Ana pedig egy útját kereső frissen végzett egyetemista, aki tapasztalatlan és emellett borzasztóan hülyíthető.

A magyar fordítást nem kívánom kritizálni, a „szent basszantyú”-val küzdöttem kicsit, hogy ne ékelődjön be hétköznapi nyelvhasználatomba, viszont a „belső istennőm”-mel már több gondom akadt. Az különösen tetszett, s ezzel elárultam néhány helyen, hogy túl vagyok az árnyalaton.

Végül azt kell mondanom, hogy végtelenül szomorú vagyok, amiért ez a könyv trónol a világranglista élén, és féltem amúgy is butuló társadalmunkat, amiért ilyenekkel töltik meg fejüket, de főként a könyvespolcaikat.

Szerző: Török Rezső
Cím: A férfi mind őrült
Kiadó: Ulpius-Anno
Megjelenés éve: 2007
Oldalszám: 318

Virágzó feminista korszakomban begyűjtöttem néhány furcsa című könyvet, többek közt Török Rezső alkotását is. Valamelyik pályaudvar ötszáz forintosai közül lett kiválasztva, remélve, hogy megéri a pénzét. El sem gondolkodva azon, hogy egy férfi nem ír férfigyűlölő regényt, számítottam valami egetrengető igazságra, mi ápolja a női lelket. Ehelyett kaptam egy komédiát az ezerkilencszázas évek filléres Budapestjén ingyenélő festőművészekről. A szerző fennkölt hangnemben, egyedi stílussal közvetíti a két életművész, Csopaki-Csihula Róbert és Sóvári-Spatz Egon történetét. Török Rezső egyedi humorával semmilyen formában nem találkoztam még, így két nekilódulással sikerült a könyvet elolvasni. Az a kíváncsiság, ami vezérelt, szintén új volt számomra, hiszen egyszerre ennyi blődséget még sosem olvastam.

A címet szinte lecserélhetnénk „A művész mind őrültre”, hiszen itt tulajdonképpen a 24 karátos marhának nevezett festőművészek életébe nyerünk betekintést, akik a csípős lecsón verekednek az éjszaka kellős közepén hálóingben kuporogva, 12.5 kilométert gyalogolnak egy másfél perces színházi előadásért, zabálva eszik a koszos mosdótálban gyúrt galuskát és ingyen laknak szállodákban, bérlakásokban a hazugságaikból megélve. A „neoprimitív” festők története nem szenved hiányt cipőtlen, nyolcvanhét kilós menyasszonyban, Brazíliából hazatért milliárdos özvegyasszonyban, de igen gazdag tanulságban a két főhős barátsága is. El kell képzelned egy mindennapi rutint ebben a kapcsolatban, ami nem más, mint egy agyalágyultan furcsa látkép: ebéd után az egyik neoprmitív festő mindig előbb megy fel közös hotelszobájukba, aminek meztelenül fekszik fel asztalára, úgy várva az étket emésztő barátját.

Kérded, hogyan áll össze ennyi „marhaság „ egységes történetté? Olvasd el! Megéri azt a fél napot, amikor elszórakozol a két hűvös eleganciával élő festő történetén.

Szerző: Szécsi Noémi
Cím: Utolsó Kentaur
Kiadó: Ulpius-Ház 
Megjelenés éve: 2009
Oldalszám: 286

Egy könyv, mit egy sarki Reálban vettem valahol a XIII. kerületben csupán azért, mert elfogyott minden olvasnivalóm, s még rengeteg időm maradt a hazaútig. Neon zöld és fekete színével virított a napilapok és magazinok között, így kézbe vettem, megnézni, érdemes-e megvásárolni, de mire olvasni kezdtem volna a hátlapot, már én következtem a kasszánál fogyatkozó sorban, fizetni kellett. Rádobtam a könyvet a friss kenyérre és a Traubira, s megvásároltam hát.

Figyelmetlenül, tévézés vagy zene kíséretében olvasni kezdtem, de aztán mégiscsak elérte, hogy kikapcsoljam a háttérzajt és élvezzem a művet. Akkoriban még igencsak nagy lelkesedést mutattam Budapest irányába, ismerkedtem utcáival, tereivel, lakóival. Érdekesnek találtam, ahogyan a saját véleményemet olvashatom fel egy regényből, amelynek főhősei valami hasonló életformában küzdenek, mint amire én magam is vágyom. Lázadnak a politikum, vallások, s a társadalom ellen. Önfenntartó életmódjuk részeként biciklis futárként dolgoznak a fővárosban, ahol nap mint nap kemény megpróbáltatások elé néznek az anarchiára törekedve. Az Andrássyn felvonuló melegeket kell kerülgetniük, tüntetésekben vesznek részt aktívan, utcai rongálásokat végeznek több milliós autókon és minden érzésük a városról a gyűlölet. Szécsi Noémi bemutatja olykor részletesen az utcákat, tereket, aluljárókat, annak lakóit, de társadalmi rangsorolással is találkozunk a regényben. Legfőbb kívánságuk, hogy „bárcsak felrobbanna ez az egész”. A négy főszereplő kicsinyes módon harcol egy szebb holnapért, s az elkeseredettségük miatt nem veszik észre, munkájuk mennyire hiábavaló.

Iróniában és szarkazmusban nem szegény a stílus, viszont mégis az egyetlen dolog, ami megfogott ebben az alkotásban az a budapesti helyszínek megelevenítése volt. Örömmel nyugtáztam, hogy nem magyarországi létemre, ismerem az Oktogon környékét, a Nyugati aluljáróját, a BKV járművein való utazást, s a Ráday utca hangulatát, a körutakat, stb.

Szürke, önsanyargató, melankolikus olvasmánynak találom, amit inkább a rendszerváltás utáni időszakban gályázó fiataloknak ajánlanék, ők talán értékelnék ezt a falra hányt borzsó-szerű küzdelmet, amit a főhősök folytatnak.

Szerző: Rácz Zsuzsa
Cím: Nesze Neked Terézanyu!
Kiadó: Ulpius-Ház 
Megjelenés éve: 2009
Oldalszám: 348

Ezt a könyvet egy ismerősöm kacatjai között találtam. Világoskék borítója kitünt a lomok közül, ezért odamentem hozzá, megpiszkáltam kíváncsian. A címet olvasva minden érdeklődésem a könyvre irányult, s fogalmazódtak meg hamar a kérdések: Mi az, hogy nesze? Mi az, hogy Terézanyu? Anyu? Felnyitottam, elkezdtem olvasni nagy kíváncsisággal, mert sejthető volt, hogy valaki ebben a könyvben pórul járt, s a cím alapján reméltem egy kis kritikus humort is bele.

Nem csalódtam. Egyhelyben állva olvastam el az első 10 oldalt, aztán szóltam a kedves ismerősnek, hogy ez nekem kell, tehát mellőzze pár napra. Kéki Katával nem volt nehéz azonosulni, ahogyan engedtessék meg kijelentenem, hogy még sok százezer magyar nőnek sem eshet nehezére. Egy fiatal nő életútjában nagyon egyszerűen lehet találni pár mozzanatot, amivel magunk is azonosulunk. A főszereplő görcsös vergődése a család, munkanélküliség és a magánélet között teljesen hétköznapi életérzés. Az apai elnyomásban nevelkedett Katára jellemző a törékenység, tökéletlenség, esetlenség, ezt pedig magasfokú intelligenciával láttatja az írónő a humor és az önirónia segítségével.

Nem olyan regény ez, aminek a végén még pislogsz egy ideig, keresve a magyarázatot néhány eseményre, nem fogod a zsebben hordani folyamatosan arra vágyva, hogy olvashasd, de évente, kétévente gyógyír a női lélekre, a hétköznapi és emberi életrajz, amivel jól esik azonosulni. Van ahol mosollyal a fejeden lapozod, de van ahol elérzékenyülsz, s előfordul az is, hogy a falhoz vágnád.

Ebben a felgyorsult világban ritka az az ember, kinek tevékenységére ráhúzhatjuk a terézanyás jelzőt. Kéki Kata a maga problémái mellett a világ, s a benne szédelgő emberek vágyait helyezi előtérbe, ettől emberi a történet, s találó a cím.

A kedves, szimpatikus hősnő története nem igényli az előző kötet ismérvét, megáll a regény a maga lábán előzmények nélkül is.

Bár magam is értetlenül álltam a metró-aluljáróban elém rakott reklámtáblán, ami Rácz Zsuzsa regényére hívta fel a figyelmet, végül nem ítélkezem felette. Furcsa, hogy egyáltalán könyvet reklámozzon bárki is, túlságosan sikervágyónak tűnhet, de ezt a könyvet nem árt meglátni az utcán vagy a földalattin. El kell olvasni.

Szerző: Felméri Péter
Cím: A Három Ufó
Kiadó: Ulpius-Ház 
Megjelenés éve: 2011
Oldalszám: 268

Bementem a Tescóba, vegyek valami magyar jellegzetességet a családnak hazaindulás előtt, amikor megláttam a könyvstandnál Felméri ufóit. Lekaptam a polcról, beledobtam a kosárba a magyaros vajkrém s a többi szuvenír mellé, azzal rohantam a kasszához. A vonat ajtói még be sem csukódtak, amikor már kezemben tartottam ezt a csodát és 12 órán át visítottam a megtelt vagonban egy-egy jól megformált poénon, és szomorúvá akkor váltam igazán, amikor az utolsó oldalt is szemügyre vettem.

Felméri egy jelenség. Ahogy a Dumaszínház színpadán áll az ártatlan mosolyával és visszafogott bűbájával, hatszor megfontolt poénjaival, nem lehet nem szeretni, így a könyvének megvásárlása nem történt elfogulásmentesen. A Dumaszínház sorozat, bár pénzmosásnak tűnhet, nekem bejön. Ha ki akarom pihenni Rejtőt, előveszek egy „dumakönyvet” és máris kárpótolva vagyok. Felméri három ufójával pedig különösképp.

A sztori, mint azt a cím is láttatja három ufóról szól, név szerint Csabaxról, Sándorxról és Veraxról. Az önbizalom-növelő tanfolyam ihlette ötlet megvalósulását olvashatjuk 267 oldalon át, aminek élvezetessé tételére Felméri saját kézzel alkotott szellemes rajzai szolgálnak. Olyan okosságokat tudhatunk meg a könyvből, mint az ufók mérete, hétköznapi szokásai, de főként ennek a három teremtménynek a közös vágya, a csodaépítés. Az akciódús történet nem kevés humorral lett fűszerezve és az izgalmat a pörgős történet fokozza.

Ahhoz képest hogy az alkotó egy eltévedt informatikus a stand up világában, a regényen nem érződik az írói amatőrség, a történet kerek, logikus sorrendben íródott folyamatos poénsorozat.

S mivel tudom, hogy Felméri nem egy hadaró fogyatékos a színpadon sem, szívesen meghallgatnám ezt a történetet egyszer az Ő lassított verziójában, hiszen ezt én kapkodva olvastam végig egy vonatozó éjszaka alatt, de olyan jókedélyű utazásom még sosem volt.

Szerző: Bleeding Bride
Cím: Fekete Fivérek
Kiadó: Z-Press
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 123

Szép borító, tetszetős cím, s egy hangyapöcsnyi elfogultság, mert már egyszer találkoztam életem során az íróval. Ezek vezéreltek, hogy minél hamarabb átnyaljam ezt a regényt. Úgy fogtam neki, ahogy bármelyik könyvnek, halk háttérzene és törökülés kíséretében. A harmadik oldalon kikapcsoltam a zenét, s megtöröltem a szemüvegem, mert szükségét éreztem a hosszú éjszakai tisztánlátásnak. Így sikerült meghajnalodni egy 123 oldalas regény mellett. Nem! Nem azért, mert lassan olvasok, hanem mert szükségét éreztem megpihenni egy-egy hangulatkínzó gondolat után.

Emberi lelket megdolgozó regény ez. Egyik pillanatban mosolygott a lelkem, másikban már szertefoszlott az idill. Vad szívveréssel olvastam iszonyatos sebességgel, hogy derüljön ki végre, mi is lesz, de ekkor mindig egy másik idősíkra vezérelt az író. Gyűlöletet és megvetést éreztem, aztán féltem, majd eltöltött a szeretet. Volt, amikor mindezt egyszerre. Egy-egy ilyen hatás után agresszíven csaptam össze a könyvet, s kedvem lett volna előkeríteni annak alkotóját egy alapos szemrehányás végett, s ordítottam volna, hogy cseszd meg a regényedet, amiért szívatod manipulálható lelkemet az idősíkok váltásával. Egyszer bölcs és erős gyerekekről olvasol, aztán fájdalmukban fetrengő felnőttekről, egyszer örülsz egy születésnek, aztán taknyos-könnyes nedvvel látod el a könyv lapjait, mert meghalt valaki, vagy épp egy kisgyerek fohászkodik anyjáért.

S mostanra már megfogalmazódott benned a kérdés, hogy "mi a valódi történet?" Egy fiú ikerpárról olvashatsz, kik szörnyű kínok közepette élték meg gyermekkorukat egy minősíthetetlen apa miatt, s a gyermekkori trauma végigkíséri egész életüket. A később felnőtté vált férfiak látképe nem hétköznapi, két vékony magas, fekete hosszú hajú legényt kell elképzelned. Az ellentét az ikrek között is megmutatkozik, egyikük a kicsapongó rockzenét játszó zenész, ki forróvérű és hirtelen haragú, másik a tanult, művelt, komoly fiatalember, ki megfontolt és pár perccel fiatalabb öccsét is nevelgeti. Számomra ezek a figurák jelentik a tökéletes rockzenész sztereotípiáját, s a regény ezt az érzést mindvégig csak erősítette. A tökéletes ellentéteket tárja elénk a történet: halál-születés, érzelmek-józan ész, nyugodt, bölcs bátty-temperamentumos, büszke öccs, múlt-jövő. Egyik pillanatban egyszerű tőmondatokban szaladok át a történeten, másikban fennkölt hangnemben fogalmazott mondatokat rágok, majd meredten nézek magam elé, mert nem tudok átsiklani a mondanivalóján. A prózát helyenként egy gondosan kiválasztott vers díszíti, ami összefoglalta az addig olvasottakat, s megerősítette az érzést bennem (persze a következő sor már egy másik hatással kínzott). 

Hogy ezt egy 20 éves leányzó írta? Nem. Nem hiszem el, ha nem ismerem én magam is személyesen. Ilyen érzelmi intelligenciával és kiforrott szókinccsel, valamint érzékkel a hangulatváltások lefestéséhez nem sokan rendelkeznek. Becsüljük meg hát tiszteletben és várjuk a következő regényét!

Tíz lerágott köröm s a szemeim alatti táskák bánják ugyan, hogy átrágtam magam a történeten, de örökké hálás leszek az írónak, mert a fivérek története által megtapasztaltam, hogy milyen egyszerre gyűlöletet, szeretetet, sajnálatot, düht, magányt, megvetést, örömet és bomlasztó kínt érezni. 

Vegyétek meg, lopjátok el a boltból, kérjétek kölcsön tőlem, de feltétlen olvassátok el. (És igen! Ez itt a reklám helye. Is.)