Szerző: Chuck Palahniuk
Cím: Túlélő
Kiadó: Cartaphilus
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 300
„Let's sing the death song kids…” Valahogy folyton ez a Marilyn Manson dal, illetve a Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) album pörgött a fejemben a Tűlélő olvasása közben, annyira bekebelezett a könyv világvége hangulata, mely az első perctől (ami valójában a végsők egyike) az utolsó betűig fogva tart. Mert van valami nekromantikusan vonzó, amikor az antihős az utolsó kapaszkodót is elengedi. Mert egy prédikátor tökéletesen bulvárképes alászállása senkit sem hagy hidegen. Mert a történet legsötétebb részét az író a képzeletünkre bízza, de mégis érinthetővé teszi. Mert „a semmibe vezető út is egy lépéssel kezdődik”.
Annyi bizonyos, hogy nem véletlenül ajánlkozott személyesen a Manson-mentor Trent Reznor is, hogy szívesen írna zenét a Túlélőhöz, amennyiben az végre vászonra kerül. A megfilmesítés ötlete annyira adja egyébként magát, hogy arra konkrét tervek is léteztek az ezredforduló tájékán, ám szeptember 11-én az ikertornyokkal együtt ez az ötlet is a porba hullt. A történetet ugyanis egy Boeing 747-es pilótafülkéjében mondja szalagra a járat egyetlen utasa, aki minden tehertől megszabadulva, visszaútja nem lévén, kizárólag a totális megsemmisülés felé halad. Még az is lehet, hogy a sztori inkább kívánkozik mozgóképre, mint egy könyv lapjaira…
Harmadik regénye, a Túlélő volt az a könyv, mellyel az ukrán-francia felmenőkkel bíró Palahniuk a Harcosok Klubja fogadtatását próbálta „túlélni”, szokása szerint számos elemet emelve át Tyler Durden instant klasszikussá vált történetéből. E helyen is adott a társadalomból kitaszított, önsorsrontó és önpusztító hajlamú főhős, aki valahogy a Boeing kormánya mögé keveredett, előttünk pedig a történet szálain felkapaszkodva lesz egyre tisztább, mit is hagyott maga után odalent. Tender Branson a pilóta, a szeplőtelen, a végsőkig romlott, a polihisztor és a semmirekellő, mindenekelőtt pedig a hírmondó egy olyan üzenettel, ami kényelmetlenebb bármilyen szűk cipőnél.
A kötet céltáblájának közepén ezúttal a legklasszikusabb bulvártéma, a vallás (még véletlenül sem a hit) áll, az embertelenséget szentesítő szekták és celebsorban tengődő tévés prédikátorok lerágott csontját szerencsére Palahniuk a maga módján képes újszerűen tálalni. Ha ő a mesélő, akkor a kiskorúakat és gyengébb idegrendszerű szeretteinket nyugodtan elküldhetjük a közelből, az ő történeteihez erős gyomor és az olvasottakat feldolgozni képes, érett személyiség kell, amit az alaptéma is eleve megkövetel. A könyv központi kérdése a következő: „ha Krisztus egyedül, egy fürdőszoba padlóján halt volna meg, akkor is a mennyekbe jut?”. A névtelen szentből lelketlen szupersztárrá avanzsált Branson hosszasan keresi a választ, hogy úgy kapjon esélyt a halálra, mint aki valamit megértett.
A nagyon is beszédes tanulságok ellenére sem lesz a Túlélő egy írói remekmű, még akkor sem, ha a Halálkultusz néven megjelent előző kiadásának gyermekbetegségeit maga mögött is tudja. A szerelmi háromszögként is felfogható főhős-trió sorsa eleve meglehetősen durva öltésekkel lett összefoltozva, a legfelületesebb olvasó is a bőrén érzi az olykor bántó következetlenségeket, ráadásul az alaptéma sem kecsegtet túl sok újdonságértékkel, végig sejthető, hogy felesleges reményt táplálnunk a meglepődésre. A tökéletesen kiüresedett és értékvesztett Branson beemelése a társadalom szövetébe mindenesetre egy hatalmas, figyelmeztetőleg magasra emelt mutatóujj kell, hogy legyen valamennyiünk számára. Palahniuk máskor, máshol ennél azért többet is tud.
K.B.
