Facebook

Címkék

2009 (1) 2010 (3) 2011 (2) 2012 (4) 2013 (4) 2014 (2) 2015 (2) 2016 (3) Agave Könyvek (3) Agota Kristof (1) Alexandra (3) Animus (2) Art Nouveau (1) Athenaeum (9) Az Olvasás Éjszakája (1) Az Útvesztő-trilógia (1) A három ufó (1) Bagi Iván (1) Benk Dénes (1) Bleeding Bride (1) Bohumil Hrabal (2) Caroline Kepnes (1) Cartaphilus (7) Christina Baker Kline (1) Chuck Palahniuk (1) Cor Leonis (2) Csabai Márk (2) Cser Kiadó (1) Curtis Sittenfeld (1) Daniel Keyes (1) David Lagercrantz (2) Dumakönyvtár (7) Erawan (3) Európa Kiadó (1) Fejős Éva (5) Feldmár András (1) Felméri Péter (1) Gabo (8) Gabo Kiadó (3) Gabó Olvas (1) General Press (5) Geopen (2) Greg Iles (2) Harlan Coben (1) Helikon (6) Hermann Hesse (1) horror (1) Hugh Laurie (1) HVG Kiadó (2) Interjú (1) Jaffa (1) Jaffa Kiadó (2) James Dashner (3) Jodi Picoult (4) John Green (3) Jonas Jonasson (1) Jo Nesbo (1) kérdőív (1) Kiss Ádám (2) Kondor Vilmos (1) Könyvbemutató (2) Kovács András Péter (1) Kurt Vonnegut (4) Libri (1) Linda Castillo (1) Louise Walters (1) Márai Sándor (3) Márkus András (1) Mark Frost (1) Mike Greenberg (1) Millennium-sorozat (2) Millennium trilógia (2) Multigáz (1) Muszka Sándor (2) Nevada Barr (2) Nick Cave (2) Nick Cutter (1) Orbán János Dénes (2) Oscar Wilde (1) ötven árnyalat (1) Ozzy Osbourne (1) P.K.D. (1) Patrick Modiano (1) Pongrác (1) Rácz Zsuzsa (3) Robin Cook (1) S. J. Watson (1) Simone de Beauvoir (1) Skandináv Krimik (2) Stephen King (2) Stieg Larsson (3) Sun-Mi Hwang (1) Szántó Dániel (1) Szütyiő (1) Tarandus (3) Terézanyu (1) Tóth Szabolcs (1) Ulpius-ház (6) Vadon (1) Vavyan Fable (1) Világsikerek (3) Címkefelhő

David Lagercrantz: Mint ​az árnyék (Millennium 5.)

2017.10.04. 08:43 | Zabhegyezo | Szólj hozzá!

Címkék: Stieg Larsson Millennium trilógia David Lagercrantz Millennium-sorozat

covers_452485.jpgSzerző: David Lagercrantz
Cím: Mint az árnyék
Kiadó: Animus
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 468


A Millennium-trilógia mindenképpen ott van ennek az egész skandikrimi-őrületnek az origójában, ami számos remekművet, de megannyi selejtet is kitermelt magából az utóbbi időben – pontosan úgy, ahogy a legújabb kori trendek esetében ez megszokott. Óhatatlanul eljön az a pont, ahol ez a hype szimpla tömegtermelésbe csap majd át, és a végén ebben a zsánerben is csak a leginnovatívabb, legmarkánsabb stílussal rendelkező szerzők élnek majd túl. Ha engem kérdezel, ez a pont talán már el is érkezett, hiszen ma bármelyik könyvesboltban kötetek százait találjuk „skandináv krimi” címszó alatt, ez a halom pedig nyilvánvalóan nem kizárólag remekműveket rejt. Az immár sorozattá vált Millennium-könyvek pedig óhatatlanul is ennek az egész folyamatnak az állatorvosi lovaivá váltak.

Túl vagyunk rajta, megvitattuk, hogy van-e értelme a Larsson köpenyébe bújt Lagercrantztól az eredeti megközelítés megtartását várni, avagy éppen ellenkezőleg, akkor jár(unk) jól, ha saját képére tudja alakítani a történetet, hiszen éppen attól lehet hiteles és jó a sztori. Arról ne nyissunk vitát, hogy szabad-e továbbszőni egy ennyire eredeti, minden ízében egy személytől eredeztethető szálat a szerző halála után – vegyük tudomásul, hogy a Millennium-hype túl hatalmasra nőtt ahhoz, hogy az általa termelt milliókról bárki is könnyű szerrel lemondana. Minden tiszteletem e téren Larsson özvegyének, aki képes volt pontot tenni a számára különösen fájdalmas történet végére, őt azonban az örökösök félreállították, és a korábban elsősorban remek biográfiáival nevet szerzett David Lagercrantzot kérték fel a folytatás(ok) megírására.

Nehéz is objektíven megítélni az utóbbi kötetek színvonalát, pláne, hogy szerintem az eredeti trilógia sem volt ebből a szempontból egységesen zseni, az mindenesetre egyértelműnek látszik, hogy a történet nem jó irányba fejlődik. A Millennium 4. (Ami nem öl meg) inkább volt egyfajta tisztelgés Larsson munkássága előtt, mint valami újnak a kezdete, és nem is az eredeti karakterek és a környezet megtartására gondolok, hanem a szűk keretekre, amelyek közé szorulva Lagercrantz nem igazán mutathatta meg magát. Az 5. résznél már inkább látom a szerzőt a végeredményben, más kérdés, hogy ez nem vált okvetlenül előnyére a sorozat ívének. A megszokott és elvárt karakterek mellé bekerült némi egymásnak feszülős börtönsztori és a menekültek integrációjának minden nehézsége, vagyis a témaválasztás naprakész mivoltára nem lehet különösebb szavunk.

Később aztán lehull majd a lepel egy alig törvényes, de mindenképpen tisztességtelen eszközökkel operáló társaságról, a gyerekekkel/fiatalokkal/nőkkel szembeni erőszak témaköre is előkerül, vagyis a megszokott, nosztalgikus környezetben találjuk magunkat. Mindeközben viszont a főhősök karaktere gyakorlatilag teljesen kiüresedett, Lisbeth és Mikael is kétdimenziós kesztyűbábokká váltak a szerző kezében, és akut főhőshiány üti fel szomorú fejét. Az alapvető problémát én abban látom, hogy Lagercrantz láthatóan nem szeret, de talán nem is tud (jó) krimit írni. A Mint az árnyék is azokban a pillanataiban tud igazán erős lenni, amikor nem akar mindenáron Larsson-kriminek mutatkozni, és van hely néhány egyedi, nem annyira zsáner-kompatibilis gondolat kifejtésére. Alapvetően viszont ez mégis csak a Millennium-sorozat 5. kötete, és mint ilyen, kétségtelenül a leggyengébb
láncszem a sorban.

Kimondottan biztató például, ahogy az új kötet egyik meghatározó szereplőjének, Leo Mannheimernek a karakterét felépíti, a szájába adott, a tőzsde modern kori szerepéről szóló gondolatok kimondottan bravúrosak, egyértelműen érezni lehet, hogy itt hazai terepre tévedt a szerző. Nagy kár, hogy néhány másik, ígéretesen induló szálhoz hasonlóan Lagercrantz ezt is laposra sikálja, másokat pedig egyszerűen magára hagy. Megtudunk pár újabb részletet Lisbeth Salander gyerekkoráról, de ezek sem hatnak a korábbi erővel, ahogy a nagy lendülettel beharangozott megfejtés, a sárkánytetoválás eredete is elintéztetik néhány sorban, különösebb nyomot nem hagyva. Jönnek-mennek tehát a jól ismert és az új karakterek, míg végül feloldódik minden egy olyan végkifejletben, ami egyrészt végtelenül kiszámítható, másrészt a könyv végén nem érezzük azt, hogy út közben eljutottunk volna bárhová is. Ami pedig a legfájóbb:jó eséllyel egyáltalán nem izgatja az olvasót a majdani folytatás.

Egészen bizonyos vagyok abban, hogy ameddig a hype tart, annak felhajtóereje újabb és újabb folytatásokat hoz majd a Millenniumnál is, de biztos vagyok abban is, hogy nem az évtized irányadó munkái között tartjuk majd számon ezeket az újabb köteteket. Nem arról van szó, hogy átment volna a mitológia vállalhatatlanba, de lássuk be, ezen a színvonalon mindezt nincs sok értelme továbbvinni. Kellő bátorsággal fel lehet éleszteni a sárkányt, de nem látom, hogy ez a bátorság meglenne a mai közreműködőkben.

Jodi Picoult – Samantha Van Leer: Sorok között 1-2

2017.01.12. 10:06 | Zabhegyezo | Szólj hozzá!

Címkék: Jodi Picoult

Évi egy-két Jodi Picoult-regény úgy kell a krimi-szerető nőknek, mint egy falat kenyér, ha szabad általánosítanom. Nemcsak a porcelánlelkű hölgyek találnak maguknak fogást az amerikai írónő regényeiben, azoknak is akad ízes falat, akik a sötétebb hangulatú krimikhez vonzódnak. Idén azonban egy másik célközönséghez is szólni kívánt a Long Island-i szerző. Elsőéves középiskolás lányával klasszikus tündérmesét írt, „egyedülállóan modern hangnemben”.

Rögtön az elején is elsüthetem a „leg-leg” jelzőimet: ez volt a legegyedibb könyv, amit valaha olvastam az alapötletet tekintve. Az olvasót beleírni a történetbe az egyik legegyedibb megvalósítás. A valóság és a fantázia efféle ötvözete is a legmegdöbbentőbb témák egyike, de a legek legje mégis az, hogy mindez egy kislány fejéből pattant ki, a méltán elismert írónő csak a támaszt adta az ötlet papírra vetéséhez. Fel is vázoltam tehát, miről kíván szólni a Sorok között és annak folytatása, a Lapról lapra.

Sorok között

covers_379812.jpgDelila az a fajta különc lány, aki nem sodródik az árral. Öltözködési mámor helyett könyvmolynak vallja magát.  Egy mesét azonban különösen sokszor olvas el, s kissé megszállottja lesz a történetnek. Sokkal többet jelent számára e történet a papírra vetett szavaknál, mindenhová magával viszi, éjjel-nappal azt olvassa. A mesebeli hercegről hamar kiderül számára, hogy valóságos, s igencsak szemrevalónak találja olvasóját, Delilát. Sajnos, amint sejthetjük, egy világ választja el őket egymástól, így a dolog aligha működhet. Vagy mégis? Mindenre akad válasz a könyvben.

Roppant izgalmas az egész történet, nem hagyja békén az olvasót egyetlen fejezet sem, mindig kívánja a következő nézőpontot. Merthogy három nézőpontból ismerjük meg a Sorok között nem mindig mesebeli világát. Olvassuk a tulajdonképpeni mesét, megismerjük a királyfi, Olivér gondolatait és harmadikként Delila mesél nekünk, aki az olvasó szerepét játssza a történetünkben. Ugye, hogy zseniális beleírni az olvasót egy könyvbe? Szerintem is. Sztorizni arról, hogyan fonódik szorosra egy mesehős és az olvasó kapcsolata, igazán egyedi ötlet.

Jodi Picoult stílusa fellelhető a lányával közösen kreált regényben is, Samantha Van Leer ötlete pedig abszolút eredeti, s amit közösen kihoztak az egészből, az biztosan megmarad az olvasók emlékezetében is, ha valami igazán kiemelkedőt kell említeniük. A szereplők szimpatikus jellemek, mesehősök és valós figurák vegyesen. A mesebeli hármas motívum sem marad el a történet kapcsán, s a mesebeli tulajdonságok felett sem szabad elsiklanunk, hiszen gyakran visszatérnek.

Olvasás során mindvégig az volt a legfontosabb kérdésem a szerzők felé: hogyan fogjátok ezt a sztorit befejezni? Meseként ér véget, vagy a valóságban zárul majd? A felnőtteket is érdekelheti Jodi Picoult és lányának közös tündérmeséje, hiszen kíváncsiságot kelt az olvasóban, hogyan lehet egy mesét összehozni a valósággal, a gyerek vagy tinédzser olvasókat hasonlóképpen érdekelheti, mert mégiscsak egy mesét olvashatnak, ami közelíteni próbál a való világ felé. A legkedvesebb gondolat fogalmazódott meg bennem, amikor összecsuktam a könyvet a végére érve: szeretném úgy közösen olvasni azt a gyermekemmel, ahogyan a szerző közösen megírta az övével.

Lapról lapra

covers_404328.jpgElképzelésem se volt, hogyan lehetne ezt a tündérmesét folytatni, így aztán hatalmas lendülettel vetettem rá magam a Sorok között második részére. Szerencsére visszautalások az első részre bőven vannak benne, magyarázatot is kapunk néhány cselekvésre, így könnyen folytathatjuk Delila és Olivér történetét ott, ahol az előző kötetben abbamaradt.  

A kezdeteknél tapasztalt lendület és kíváncsiság sajnos gyorsan lankadni látszott az én esetemben. Már nem tartotta fenn annyira az érdeklődésem, mint az első rész, ahol minden fejezet után a következőbe is bele kellett olvasnom, mielőtt letettem a könyvet. Ha kiemelhetek bárkit is a szereplők közül, Edgar fejezetei sikerültek a legunalmasabbra. Tény, hogy Delila és Olivér a főszereplő, de Edgar is kaphatott volna több színt a történetébe.

A Sorok között Delilája számomra a második részben túl hisztis lett, Olivér konfliktusai pedig túl gyerekesek. Értem én, hogy tiniregény, tündérmese, de az első rész is az volt, mégis szerethetőbbnek tűnt. S hogy miben tűnik teljesen másnak a Lapról lapra elődjéhez képest? Talán a témaválasztás és a miértek teszik kicsit komolyabbá, reálisabbá. Szembe kell nézniük egy betegséggel, néhány egyszerűnek tűnő, mégis komoly problémával: nem is olyan könnyű az, ha a mese előre meg van írva, a mesebeli királyfi a valóságban egy egyszerű földi halandó.

Kockáztatás a szerelemért, közös jövő, vagy szétválás? Egészen felnőttekhez illő döntések várnak hőseinkre, s innentől kezdve már inkább szerelmi történet ez, mint egyedi mese. Nem mondom, hogy kíváncsian várom a folytatását Delila és Olivér történetének, de azt büszkén állítom, hogy a tavalyi év legegyedibb sorozatát tarthattam a kezemben.

Hartay Csaba: Holtág

2016.12.21. 08:45 | Zabhegyezo | Szólj hozzá!

covers_406307.jpgSzerző: Hartay Csaba
Cím: Holtág
Kiadó: Athenaeum
Megjelenés éve: 2016
Oldalszám: 220

Én is szerettem volna nagypapát. Történeteket az ő gyerekkoráról, fiatalságáról. Túlzásokkal kiszínezett sztorikat, nagypapa előadásában. Szerettem volna, ha vannak közös titkaink, amit senki sem tudhat, csak mi ketten. Hiszem, hogy a nagypapák a kislány unokákkal is ugyanúgy tudnak sztorizgatni, mint a kissrácokkal. Én nem ismerhettem a nagypapáimat, nincsenek történeteim tőlük. De ezután ha megkérdik, nekem milyen közös élményem van az öreggel, én bevallom, hogy semmilyen, de el fogom mesélni a Holtág történetét. Mert ez akár az én kisszívemből is szóltatott volna.

Fel is vezettem, miről szól Hartay Csaba 2016-os regénye. Nagypapa és unoka barátságáról a halál árnyékában. Olivér és papája a lehető legtöbb időt töltik együtt a holtág partján pecázással, s a borittas és mindig füstölő öreg mesél a fiúnak a maga gyerekkoráról. Pajzán dalokat énekel, miket a srác megjegyez, s vígan dicsekszik vele a család többi tagja és az osztálytársak körében. Az érzékeny lelkű fiú őszintén szenved nagypapa haldoklásától, már amennyit ép ésszel fel tud fogni a történtekből, hiszen kicsi ő még ehhez, s a nagyok se akarják beavatni minden részletbe. S hogy egy ilyen erős érzelmekkel túlfűtött történetet hogyan lehet elmesélni? Erre a szarvasi író a lehető legjobb eszközeit használta fel, nagyon hozzáértően.

15123215_1290170627716043_2887575294085599957_o.jpgEgyszerűség, humor, ártatlanság, egy csipetnyi vulgaritás, s két erős főszereplő, egyetlen szimbolikus helyszín. A többi mellékes. Ha megkérdezné bárki, hogyan kell kevés szereplővel, csavaros történetszövés nélkül jó regényt írni, azt mondanám: így. Nincs túlgondolva, nem is akar másnak látszani, mint ami. Egy alig tizenéves kisfiú szemszögéből láttatja a történetet az író, olykor álmokkal, emlékekkel színezve. Sehogyan nem lehet olyan hatásosan érzékeltetni semmit, mint egy ártatlan és naiv, de jóhiszemű kissrác nézőpontjából. Emiatt szorul össze a szívünk, amikor nagypapáról elmélkedik, akinek bízik felépülésében, s hallani sem akar az agonizálásról, amiről a felnőttek suttognak. A legfontosabb mégis a humor – nem akar ez a történet egy gyászos, sírásba fulladó maszlag lenni. Olyan humoros fordulatokat csap oda a szerző, hogy sokkal inkább mosolyra fordul a szánk, mintsem sírásra biggyedne. Természetesen minden egyes mondat végén meg lehet állni egy számvetésre: mekkora társadalomkritikát sütött el itt az író egyetlen tőmondatban, milyen zseniálisan rejti el egy fiú vagy egy öregember szavaiban.

Egészen a könyv feléig hánykolódtak a gondolataim, hogy ez a stílus hová hajaz? Hol olvastam én hasonlót? Melyik az az író, akihez Hartay Csaba a legjobban közelít? Aztán eszembe jutott Hrabal, majd Vonnegut, de egy kevés Szabó Róbert Csaba is. Aztán, hagytam a hasonlatokat a francba, ez egyszerűen csak Hartay Csaba. S kész! Azért lesz az idei évem toplistás olvasmánya, mert olyan nyelven szólt hozzám az író, amit nemhogy a hétköznapokban nem használunk, de ahogy nővünk vagy öregszünk, egyre inkább elfelejtünk. Köszönöm Csaba! Vigyél még vissza a Holtághoz, ha teheted!

Szántó Dániel: Revans

2016.12.13. 20:37 | Zabhegyezo | Szólj hozzá!

Címkék: 2016 Szántó Dániel

 

3442394_5.jpg

Szerző: Szántó Dániel
Cím: Revans
Kiadó: Atlantic Press
Megjelenés éve: 2016
Oldalszám: 432

Az a jó a magyar írókban, hogy könnyebben le tud velük ülni az ember egy beszélgetésre, ha éppen úgy tartja kedve. Persze az is szükséges a beszélgetéshez, hogy a kritikus blogger le akarjon ülni az íróval egy asztalhoz. Szántó Dániel pedig az az ember, akivel én szívesen leülnék. Nekiszegeznék néhány kérdést, hiszen csak amikor kezembe vettem a könyvét, akkor döbbentem rá, milyen pofátlanul fiatal alkotóhoz van szerencsém. Az már csak a ráadás, hogy Szántó Dániel első regénye zseniális.

A kötet nem csak attól nagyszerű, hogy a cselekmény magyar helyszíneken játszódik, még csak nem is attól, hogy magyar(?) főszereplőkkel, hanem attól, ahogyan az meg van írva. Ha fiatal hazai írótól olvasok, nem tudok összehasonlítás nélkül átszaladni a történeten, minduntalan összevetem külföldi olvasmányok kapcsán szerzett élményeimmel. Például milyen a stílus, milyen a megfogalmazás, hogyan van felépítve, hová lehet besorolni az alkotást? Ezt gyakran alkalmaztam a Revans olvasása során is. 

Szántó Dániel a skandináv krimik nagy szerelmese, s tagadhatatlanul érződik ez az írásán is. Remekül kamatoztatta a sok északi sztori elolvasása során szerzett ismereteit, ám korántsem nevezhetjük a Revansot skandináv kriminek. Hiányzik az a sejtelmes sötétség, ami a faggyal együtt skandinávvá varázsolná ezt a budapesti történetet. Hiába a múltidézés, hiába a beteges gyilkosság, hiába a sorozatos darabolós halál, nem illik a skandinávok közé. De azt gondolom, nem is akart skandináv krimit írni a 27 éves szombathelyi szerző.

14956631_760451610759692_4348448993706721737_n.jpgNem akar ez a regény több lenni egy egyszerű, de kiválóan felépített kriminél. Szereplőit is gondosan válogatta össze. Benett, a főszereplő nem a tipikus jófiúnak beállított zsenizsaru. Sokkal inkább egy szőrös képű, olykor munkaidőben is sört vedelő, de iszonyúan hiteles figura. Eszter kolléganőjével remekül kiegészítik egymást. S hogy mi lehet a történet veleje? Mint minden kriminél. Megtalálni a gyilkost.

Olyan pofátlanul egyszerű elrontani ezt a műfajt. Olyan könnyen lehet laposra formálni, vagy túlírni. Szántó Dániel mindezt átugorva, korát, s tapasztalatát meghazudtolva, remekül összerakta. A helyszínleírások nem alaposak, de kellően kielégítőek a történethez. A szereplők egyediek, s egyenként kedvelhetőek (vagy nem) valamiért. Minden apró elhintett részletnek fontos szerepe van, érdemes figyelmesen olvasni, visszalapozni, olykor felkacagni, máskor dühösnek lenni.  Az öt szálon futó cselekmény végig pörgős, zajlanak az események, viszont a végén már-már elfáradtam a sok emésztenivalótól. S ezt kihasználva direkt rájátszik a végén.

Jó néhány tippet megkíván a gyilkos kilétének kérdése. Nem marad el az orrunknál fogva történő megvezetés sem. De ezt is milyen elegánsan teszi! Folytatásgyanúsnak hittem a Revansot egészen addig, míg Szántó Dániel közösségi oldalán meg nem bizonyosodtam róla, hogy valóban készül a következő regénye, javában zajlanak a terepmunkák. Innen is drukkolok, Dániel, Te raktad magasra a saját léced!

Hartay Csaba: Holtág – Könyvbemutató, 2016.11.24., Ogre Bácsi

2016.11.26. 14:30 | Zabhegyezo | 2 komment

Kissrác szemszögéből megírt történet? Akarom! De ki az a Hartay Csaba? Nem tudom. Google a barátom. Szarvasi „gyerek”, fiatal. Blogot ír, meg újságot? De várjunk, nem a szemüveges nyurga alkat, akit megviselt a lélek baja. Ennek a figurának még a szeme is mosolyog. S ahogy ezt a könyvbemutatón Gálvölgyi János is megjegyezte: „Én nem ilyennek képzeltelek téged.” Tudom, nem sokat számít, Csaba, de én sem.


15167612_1290170291049410_745687029248125481_o.jpg

Vallomással tartozom: szeretek Athenaeum-könyvbemutatókra járni. Mindig olyan oldott hangulatú, klassz esték kerekednek belőlük. Nem a körmönfont kétperces mondatok versengenek a résztvevők szájában, sokkal inkább a frappáns igazságoké a főszerep. Nem lehetett ez másképp a Hartay Csaba estjén sem. Sőt. Még a félig üres Ogre Bácsi nevű kocsmát is megismerhettük az aranypofa férfi pultosokkal, kik között ott vegyül maga a névadó is. Jóféle Ogre sörrel asztalunkon vártuk a történéseket. Megérkezett a Művész Úr, s jelensége betöltötte a kocsmát. Az amúgy is kellemes hangulatú pincehelység már abszolút vigyorgóssá alakult, Gálvölgyi János érkezésével teljesen teltházassá változott. Szófoszlányok a művészek beszélgetéséből, szívélyes, üdvözlések, tányéron perecek, poharakban finom sörök. Végre kihangosodtak a mikrofonok, s Szabó Tibor Benjámin, az Athenaeum kiadó igazgatója megnyitotta az estet.

15137622_1290170494382723_890776904210421673_o.jpg

Ahogyan Gálvölgyi Művész felolvasta a legkedvesebb részemet a könyvből, nem tudta volna úgy előadni senki. Zseniális választás volt az Ő hangján megszólaltatni a történetet. A Hartay-Gálvölgyi szemkontaktusok is megérdemeltek minden figyelmet az est során. Kicsit sajnáltam, hogy a színész úr nem sokszor formált véleményt, viszont, amikor megszólalt, annak veleje volt, természetesen a hangosan kacagós humora miatt. Azok számára, akik megismerni jöttek a szarvasi művészt, elérkezett a legfontosabb rész. Szabó Tibor Benjámin kérdéseire alaposan bőlére eresztett frappáns válaszaiból remekül megismerhettük az először költőként feltűnt Hartay Csabát. A tavalyi „bocis” könyv után (Nem boci!), idén egy komolyabb hangvételű prózát hozott nekünk. S ezt a komolyságot is leginkább csak az értelmezésben érezhetjük, mert a regény nyelvezete témájához képest teljesen oldott és olykor humoros. Megismerhettük az egykori „tehenész” gyermekkorát, kötődését családtagjaihoz, s ezzel együtt a Holtág és a Nem boci! regényeinek főbb szereplőit. (A tehenész idézőjelének magyarázata: „Amilyen tehenész én vagyok, lehet, hogy még másik 20 is van a teremben”). Hartay Csaba úgy szövi bele regényeibe a valós karaktereket, hogy kicsit hozzárak az igazsághoz, ha pedig túl sok az, akkor elvesz belőle. Így csak az ismeri fel az igazságot, aki ismeri magát az írót, s történeteit.

15123215_1290170627716043_2887575294085599957_o.jpgPont azt nem szeretem, ha hangosan és hosszasan méltatnak egy írót, annak nagyszerű mivoltáról zengenek ódákat. Itt maga a könyv szerzője mesélt magáról végtelen egyszerűséggel és szerénységgel. Így ismertük meg lelkét, gondolatait, s jelleméből is kaphattunk ízelítőt. A Viharsarki Kattintós blog hozta az i-re a pontot. A nyakatekert életszerű helyzetekkel, Hartay-humorral tűzdelt rövid egyperces írások szereztek maguknak néhány rajongót az Ogre Bácsiban. Szarkazmusból, társadalomkritikából, s nevetésből hiány nem volt. Dedikált példányainkkal, s egy útravaló mosollyal tarsolyunkban úgy tértünk haza, hogy na megint megismertünk egy zseniális magyar írót.

 

Fotó: Bach Máté

Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest

2016.11.17. 17:38 | Zabhegyezo | Szólj hozzá!

Címkék: 2016 Kondor Vilmos Libri

covers_413056.jpg

 

Szerző: Kondor Vilmos
Cím: Szélhámos Budapest
Kiadó: Libri
Megjelenés éve: 2016
Oldalszám: 736

Egy krimi, ami Budapesten játszódik, magyar, hétköznapi (vagy nem?) figurákkal, valamikor 1933-ban egy bűnügyi újságíróval a főszerepben? Naná, hogy érdekel! Jó magyar krimiből nem mondom, hogy hiány van, de azt sem, hogy épp elég hányódik már a boltok polcain. Egy sorozat nulladik előzménykötetével találtam szembe magam, s bevallom, azóta kedveltem, mióta kézbe vettem. A matematika-fizika tanárként dolgozó Kondor Vilmos létezését megkérdőjelezték, hiszen a Sopron mellett élő író kerüli a nyilvánosságot, interjút ritkán ad, azt is csak e-mailben. S bár régóta foglalkozik írással, a Budapest Noir csak 2008-ban jelent meg, pedig előtte három regényt is írt, ám azokat nem akarta kiadatni. Mi pedig örüljünk, hogy a Budapest Noir esetében nem döntött így, hiszen akkor a Szélhámos Budapestet sem tarthatnánk most kezünkben.

A külcsín már eleve megnyert, hiszen egy nagyon kézbemászó darabot alkotott a Libri Kiadó. Kemény borítója és letisztult sárga-fekete dizájnja nem hivalkodással kívánja elnyerni az olvasó tetszését. Az első benyomás után csak a fülszöveg fokozhatta az olvasni akarást. Tény, hogy az elején szükség volt arra, hogy egy reptéri várakozás és maga az út rákényszerítsen az olvasásra, hiszen a történet nehezen indult be. A Tabán részletes bemutatásával indít Kondor Vilmos, amit utólag visszagondolva roppant fontos volt megismerni, szerepe nem elhanyagolható a sztori szempontjából. A kissé nehézkes indítás ellenére egy zseniális, fordulatos történet kerekedett a végére, nem kevés szarkasztikus humorral nyakon öntve, ahogy azt Gordon Zsigmondtól megszokhatták a gyakorlott Bűnös Budapest-olvasók. Én most ismerkedtem meg a sorozattal, s talán tényleg a legjobb az elején kezdeni.

200px-kondor_vilmos.jpg

A Philadelphiából 10 év után hazatért Gordon Vilmos próbálja feltalálni magát a megváltozott Budapesten, az Est zsurnalisztájaként tengeti napjait a forró nyárban, mikor a Tabánban holtan találnak egy színészt és tőzsdealkuszt. Gordon a gyilkos utáni nyomozásba kezd, kiváló bűnügyi újságíróhoz méltón, és egészen a hírhedt amerikai szélhámosig jut el, kinek munkásságát nem kell bemutatni svindleri körökben. A nyomozás eredményesebbé tételéhez Gordon visszafogott álarcot öltve beépül a szélhámos csapatba, hogy belülről szemlélje tevékenységüket. S hogy Gordon Zsigmond fiatalkorát is megismerjük, segítségünkre van Tata, aki minden ehető gyümölcsből lekvárt vagy kompótot főz, s korát meghazudtoló lendülettel kapcsolódik be a nyomozásba. A segítőkész csapatot erősíti Czövek, a taxis, Piri, a vörös színésznőcske, Turcsányi bűnügyi szerkesztőségvezető és kicsit együgyű fotós kollégája is.

Az 1900-as évek elejéről lévén szó, azt gondolnánk, hogy nem az Y-Z generációnak íródott ez a sorozat, én viszont erősen fiatalként azt mondanám, hogy remek olvasmány az említett korosztály számára is ez a kissé egy kaptafára íródott mai alkotások között. A háborúszagú Budapest poros utcáin elképzelni egy csilingelő villamost, néhány taxit és a New York Kávéházat vagy a Kis Gerbaud-t egész más látképet ad, mint ma a forgalmi dugóba szorult autók ezreit, az egymást érő villamosokat és modern épületeket nézve, nem beszélve az okostelefonba bújt járókelőkről az utcán. A hanyag elegancia mögött Gordon egy laza figura a maga nemességével, szarkasztikus humora néhol hangos felkacagást eredményezett részemről. A kitartó és makacs újságíró jellemét nem lehet nem szeretni, szófordulatai néhol feljegyzésre méltók. 

Egyszerre vidám és mélabús minden a Szélhámos Budapestben, s éppen ebben rejlik az atmoszféra zsenialitása, amit Kondor Vilmos teremt. Mindenképp beszerzem a Budapest Noir többi kötetét és tarsolyomba helyezem a különkategóriásak közé ezt a sorozatot, amit a különböző korosztályoknak más-más okok miatt fogok ajánlani.

Greg Iles: Csontfa

2016.11.05. 20:52 | Zabhegyezo | Szólj hozzá!

Címkék: 2016 General Press Greg Iles

covers_406513.jpg

 

Szerző: Greg Iles
Cím: Csontfa
Kiadó: General Press
Megjelenés éve: 2016
Oldalszám: 736

Greg Iles nagyszerű comebackjét, a tavalyi Lángoló keresztet folytatja most egy, ahhoz terjedelmében és tartalmában is hasonlóan monumentális alkotással, amelynek középpontjában egy ősöreg mocsári ciprus, a Csontfa áll. Eltöprengtem a múltkor azon, hogy kell-e folytatni, trilógiává szétteríteni egy olyan, önmagában is kerek történetet, mint ami a Lángoló kereszt velejét adta, ezzel a kötettel azonban Iles egyértelműen igazságot szolgáltat eredeti elgondolásának, és úgy gördíti tovább a sztorit, hogy azzal abszolút méltó párját teremti meg elődjének. A Cage család jelenében és múltjában egyaránt új ajtókat felnyitó munka a megszokott sötét fonállal és rendkívül sűrű szövéssel készült, az események léptéke azonban immár történelmi.

Oliver Stone e helyen is sokat hivatkozott filmjéhez (JFK ­– A nyitott dosszié) hasonlóan történetünk hősei is az 1963-as dallasi merénylet elvarratlan szálaiba kapaszkodva próbálnak bizonyítékot szerezni John F. Kennedy valódi gyilkosának kilétére vonatkozóan, sőt, egy aprólékosan kidolgozott teória formájában a megfejtéssel is előállnak. Ezek a szálak pedig nem is vezethetnek máshová, mint a legendás, embertelen jelenetek tanújává lett Csontfához, amely ma sem szűnt meg ártatlanok vesztőhelyévé lenni. A fa törzsére Iles gondos kezei által, képletesen feltekert tablón pedig ott olvasható az amerikai történelem számos hírhedt története a New Orleans-i maffiától a FBI titkos munkacsoportján át a Ku-Klux-Klanig. Mindeközben persze a szerző azt sem engedi feledni, hogy itt mindenekelőtt az egyes emberek sorsáról, tragédiájáról kíván szólni.

greg-iles-300x247.jpg

A frontvonalban továbbra a feketék és fehérek által is maximális megbecsülésnek örvendő natchezi orvos, Tom Cage menekülése zajlik, amelyből – mint afféle epicentrumból – kiinduló földrengéshullámok kivétel nélkül mindenkihez elérnek a városban, és messze azon túl is. A dominók egyre fokozódó tempóban dőlnek le, az emberi faj aljasságának egyre feketébb bugyraiba merülünk alá, a könyv pedig egyre inkább letehetetlenné válik. A szerző érezhetően törekszik arra, hogy a trilógia második részében egy önmagában is értelmezhető, saját lábán is megálló történetet mondjon el, de a nagy kép nyilván csak az első és a majdani harmadik kötet megismerésével rajzolódhat ki elénk. A szembenálló felek múltját és jelenét bámulatos alapossággal kiveséző írás pedig még azzal együtt is az év legnagyobb olvasmányélményei közé tartozik, hogy néhány titkot érhető okokból továbbra is homályban hagy.

Miközben maximális csodálattal adózok a befektetett munka és az abból kikerekített írás előtt, csupán értetlenségemnek adok hangot néhány fordítói pontatlanság, illetve a regény egyik központi karakterének pár sorban elintézett (szó szerinti) kivégzése kapcsán, és tényleg örülök, hogy mindössze ennyi negatívumot tudok felsorakoztatni a mínuszok oldalán. A történelmi regények, a klasszikus krimik és horrortörténetek kedvelői egyaránt megtalálják itt a számításukat, persze az az igazi, ha (mint esetemben is) mindhárom témához egyszerre vonzódunk. A rasszizmus, illetve a kisvárosi családok viselt dolgainak sokak által ismert, de a kollektív emlékezet szőnyege alá gondosan besöpört témája pedig olyan örök problémák, amiről ugyan nehéz, de – ahogy Greg Iles is bebizonyítja – közel sem lehetetlen friss, gondolatébresztő módon szólni. Méghozzá úgy, hogy általa ne csupán a szereplők lelkébe, de önmagunkba is jobban belelássunk.

„A pajzsoddal térj haza, vagy a pajzsodon” – az ókori spártaiaknak ezt a mondását a Csontfa pozitív és negatív hősei egyaránt tökéletesen magukévá tették és megértették az évek során. Ezzel az itt is kimondott tanulsággal zárul Iles trilógiájának második része, és ad belépőt a majdani, várhatóan nem kevésbé felkavaró konklúzióhoz. Legnagyobb érdeme pedig talán éppen abban rejlik, hogy a XXI. század fásultságában, 50 évvel ezelőtti események látszólag kihűlt porában taposva is képes a megdöbbentésre.

Paula Hawkins: A lány a vonaton

2016.10.30. 18:33 | Zabhegyezo | Szólj hozzá!

covers_410835.jpg A 2015-ös év egyik bestsellerét kívánom félszubjektíven megkritizálni úgy, hogy a film megnézése után vettem csak kezembe Paula Hawkins alaptörténetét. Mivel azon női egyedek közé sorolom magam, akik találnak valami megnyugtatót az otthon biztonságát élvező emberek látványában (P. H. után szabadon), sőt, egy padon ücsörögve órákig el tudom bámulni embertársaimat, megpróbálva kitalálni élettörténetüket, s nem vetem meg ezen regény főszereplőjét azért, mert gyakran néz a pohár fenekére, hiszen lelkével a padlót mosták fel néhányszor – bevallom, szerettem A lány a vonaton-t.

Mostanra már biztosan sokan feladták a harcot jelen írás elolvasásával, de azoknak mondom, akik maradtak még néhány szó erejéig, hogy ez egy megérdemelten sokat emlegetett, s szép számban eladott regény, amit érdemes elolvasni egy borongós őszi délutánon. Tavaly a könyvről láttunk citylight plakátokat a városban, idén a film kapcsán találkozhattunk újra a reklámokkal, amelyek közeledésre próbáltak csábítani. Így néztem meg a filmet én is, hiszen a jó thrillerre mindig kapható vagyok, s az előzetes azt bizonygatta, hogy ezzel a vetítéssel nem fogok mellé nyúlni. Nem is sikerült. Olyannyira nem, hogy rögtön kezembe vettem Paula Hawkins regényét, s újra felidéztem Rachel történetét, ezúttal eredeti változatban.

Ez tipikusan az a könyv, amit vagy szeret valaki, vagy nem. Nincs arany középút. Esendő karakterekről van szó, akik nem mutatnak jó példát, így sokan a pokolba kívánnak minden szereplőt, a könyvet pedig a sarokba hajítva kezdenek majd egy vidámabb sztoriba. Aki pedig a kevésbé pozitív karaktereket sem veti meg, sőt, lát fejlődést egy alkoholista nő mindennapjaiban is, az hű barátja lehet Rachel történetének. A vonaton utazó, gin-tonicot vedelő nő rettentően összeomlott, menekül a teljes kilátástalanság elől, a munkába járást színlelve minden egyes nap. Egykori lakásának szomszédságában felkelti érdeklődését egy szőke nő idillinek látszó élete. Képzelt neveket ad szereplőinek, s egyetlen nap sem mulasztja el hosszasan megbámulni hőseit a vonat ablakából. Egy napon azonban egy másik férfival látja a teraszon a szőke lányt, s a képzeletében felépített világ összeomlik benne. Utána tudja meg, hogy az aranyhajú lány eltűnt, gyilkosságra gyanakszanak. Miután a férjét is beidézik gyanúsítottként, Rachel beavatkozik a nyomozásba, és vallomást tesz, mely szerint egy idegen férfival látta csókolózni a keresett nőt. Mivel volt férje is az eltűnt lány szomszédságában lakik, s Rachel még mindig hős szerelmesként kívánja visszakapni exét, gyakran odabotorkált részegen, Tom nevű férjét és családját zaklatva. Így történt ez a hölgy eltűnésének estéjén is. Ekkor sodorta igazán bajba magát iszákos főhősünk, hiszen gyanúsítottként tartják számon őt is.

Az A lány a vonaton leginkább a gyengébbik nemnek fog tetszeni, hiszen rögtön három nő is van a sztori középpontjában. Egyik szajhának képzeli magát, másik alkoholistának, harmadik az életunt feleség, akinek remélt boldogsága nem jött össze. A jószándékú, de lelkében hervadt alkoholista főhős sem lesz pozitív figura, mégis, a történet alakításában neki van a legfontosabb szerepe. Végig egyfajta lappangó hervadtság jellemzi a regényt, de éppen a jól felépített történet miatt lesz a csattanó is olyan hatásos. Akarom mondani, rettentő egyszerű a végkifejlet, mégis könnyű lett volna elrontani. Paula Hawkins viszont nem hibázott. A fordítás nyelvezete is nagyon el van találva, s a borító is a maga egyszerűségében válik nagyszerűvé (a tipikus „berúgtam, nem látok” nézőpontot tárja az olvasó elé a tervező).

A könyvet összevetve a filmmel, nem sok torzítással találkozhatunk a vásznon megjelenő verzióban. Épp csak a szükséges változtatásokat alkalmazták, így akár a könyvet, akár a filmet kívánjátok megnézni, én bármelyiket szívből ajánlom, remélve, nem fog senkit csalódás érni.

Megadom magam: elolvastam a Rozsban a fogót

2016.10.13. 09:07 | Zabhegyezo | Szólj hozzá!

A tavalyi év végén elég nagy port kavart a hazai könyvpiacon J.D. Salinger klasszikusának újrafordítása. Az én hátamon már a cím megváltoztatásától is felállt a nemlétező szőr, nemhogy belegondoltam volna, hogy átalakul esetleg a teljes szöveg, neadjisten még Holden Caulfield karakterének lényegét is elveszik tőlem. Tudom, hogy bennem van a hiba, amiért nem voltam nyitott erre az újdonságra, s nem akartam azonnal elolvasni a Rozsban a fogót. Bennem volt a félelem, hogy elrontották a bibliámat, s hamarosan mindenki elfelejti a Zabhegyezőt, s már csak a Rozsban a fogó él majd az emlékezetben. Azt mesélhetem-e vajon majd a gyerekeimnek, hogy Anya kedvence a Rozsban a fogó volt, mert a zabos címről már gőzük sem lesz? Nem akartam én ezzel megbirkózni. Így egy teljes évig el sem olvastam Barna Imre fordítását, de ez alatt is újra átrágtam magam Gyepes Judit korábbi magyarításán.

_20161012_141918.JPG

Ez alatt az idő alatt számtalanszor találkoztam a kötettel a könyvesboltokban, néha kezembe is vettem, átlapoztam, belenéztem, kosaramba tettem, aztán kivettem, meg minden, de haza egyszer sem jött velem. Spontán ötlettől vezérelve tettem magamévá egy példányt a múlt héten, s amint hazaértünk, egyből rá is vetettem magam a felfrissített sztorira. Nem csalódtam. Az elvárásaimnak pontosan megfelelt. Azazhogy tudtam, hogy el lesz cseszve az egész. Már a második oldalon szembejött velem egy olyan szó, amitől kétoldalú undorom lett. Holden isibe jár. Nem iskolába, nem suliba, nem gimibe, nem akármibe, isibe. Hát tudjátok mit? Holden Caulfield nem jár isibe. Az egész könyvben így emlegeti az iskolát, s én gyűlöltem érte Barna Imrét. Aztán elértem a vadászsapóhoz, s onnantól már nem adtam több esélyt a fordításnak. Eldőlt számomra, hogy sosem leszünk barátok ezzel a kiadvánnyal. A randi helyett a drótom van kifejezés a is elég gagyi, de a celebnél döbbentem meg leginkább. Hogy illik ez a szó egy irodalmi klasszikusba? Ugye, hogy sehogy?! Hiányzott a sok tetű, s a sok meg minden helyett sem láttam szívesen a satöbbit. Van egy pozitív hatású kifejezésem is azért, a phony kamu magyarítása eléggé passzolt az emberi tulajdonság kifejezésére az én olvasatomban.

Ha már a fordítást vesézzük épp, nem hagyhatom ki az egyik legfontosabb részlet átköltését sem. Holden Phoebe húgának ecseteli épp, hogyan képzeli el az életét: „Mindegy, elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szikla szélén, hegyezném a zabot, és az volna csak a dolgom, hogy ha a kis srácok közül egy oda akar szaladni a szikla peremére, mármint úgy értem, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre mennek, akkor én ott teremnék, és megfognám a srácot. Nem is csinálnék semmit, csak ezt egész nap. Én lennék a zabhegyező. Tudom, ez hülyeség, de ez az egyetlen, ami igazán szívesen lennék. Tudom, hogy hülyeség.” Meg is kaptuk a magyarázatot a hangzatos címre: Zabhegyező, milyen zseniálisan cseng!
05_05.jpg
Barna Imre fordításában ez a zabtábla rozzsá változik, s így magyarázza a címet: a Rozsban a fogó az az ember, aki elkapja a kissrácokat a szakadék szélén, hogy bele ne zuhanjanak. „Na mindegy, szóval elképzelem, ahogy így kisgyerekek játszanak egy ilyen nagy rozsföldön meg minden. Kicsik, sok ezer gyerek, és nincs velük senki, mármint hogy senki felnőtt, csak én. Egy bazi nagy szakadék szélén állok. És az a dolgom, hogy elkapjam, ha valaki a szakadék felé rohan… szóval, ha nem néznek a lábuk elé, akkor én így előugrok valahonnan, és megfogom őket. Ezt csinálnám reggeltől estig. Én lennék ott a rozsban a fogó, na hát. Hülyeség, tudom, de igazából csak ez akarnék én lenni. Hülyeség, jó.”

Tény, hogy a Rozsban a fogó cím jobban passzol a sztori lényegéhez, de a Zabhegyező a hangzatosabb, frappánsabb kifejezés. Az 1964-es kiadás sem marad alul szókimondóság terén a 2015-ös társa mellett, csak más szavakkal fejezi ki a trágárságokat. A mai buta szlengeknek nincs helye egy olyan irodalmi klasszikusban, amit minden fiatal kezébe belenyomnak legalább egyszer. Erőltetett maszlagnak tűnik Holden „hangja”, már nem az eredeti meg nem értett srácról olvasunk, hanem újraformázott, felfrissített másáról. Ugye nem kell mondanom, hogy engem az nem érdekel? Meglep, hogy a borítót nem formázták korhűre, mondjuk rajta egy szarvasölő sapka-utánzatos fiúval, s két bőröndjével, vagy bármivel. Szóval a borító is egy semmitmondó szürke folt a polcomon most már, nemcsak a tartalma.

Egyetlen kérdéssel zárnám a negatív meglátásaim sorozatát: miért nem újabb külföldi regényeket hoznak el magyar nyelven a régiek korszerűsítő újrafordítása helyett?

 

Héctor Tobar: A sötét mélyben

2016.02.14. 13:25 | Zabhegyezo | Szólj hozzá!

covers_356299.jpgSzerző: Héctor Tobar

Cím: A sötét mélyben

Kiadó: Tarandus

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 448

Mindaz, ami 2010 őszén a 33 mélyben rekedt chilei bányásszal megtörtént, az egész világ figyelő szemei előtt zajlott, a „világvégi” környezet és a tudósítások rendszeressége pedig afféle túlságosan-is-élő valóságshowként épült be akkoriban a tévénézők mindennapjaiba. Nem is feltételezem, hogy itt és most az alapsztori csócsálásába kellene kezdenem, az szerintem mindenki számára legalább annyira ismert, mint amilyen maradandó élményt jelentett annak végén az a totálisan valószínűtlen happy end. Bő öt évvel a történtek után persze érdekes kérdés lenne megvizsgálni, hogy mi is került át a bányászok 69 napjából a köztudatba, azt azonban kizárom, hogy a kutatás olyan vaskos tanulságokkal zárulna, mint ami ebben az archív anyagban most végre közre lett adva.

Héctor Tobar, Pulitzer-díjas amerikai újságíró mennyiségi és minőségi értelemben is grandiózus munkát végzett, a több száz órányi felvett interjút három év alatt dolgozta fel és tette közkinccsé úgy, hogy a kutatói tényszerűség és az újságírói érzékenység egyaránt legpompásabb minőségében áll itt elénk. A könyv minden további nélkül felfogható kalandregénynek is, amely úgy rántja magával az olvasót, hogy tulajdonképpen sem a főszereplők személyét, sem a történet kezdő- és végpontját illetően sincsen bennünk bizonyosság. Hasonlóan sokrétű és relatív a tanulságok sora is, hiszen a 33 „névtelen” bányász kimentésének apropóján maga az ország, az érintett családok és természetesen a résztvevők is számos kérdést átértékelnek. Tobar könyvének elsőszámú érdeme talán éppen ennek a rengeteg izgalmas szálnak az összeolvasztása, a kívülálló számára is „fogyasztható” formába.

A mélyben és a felszínen is megfeszített erőkkel zajló küzdelem e leírása egyszerre képes funkcionálni a mai Chile átfogó szociális tanulmányaként is, ekként pedig a történet főszereplőinek száma lényegesen több harmincháromnál, hatásának „utórezgései” pedig egyenesen globális méretűek. Megszületésének elsődleges oka mégis az, hogy emléket állítson annak a valóban példátlan méretű összefogásnak, ami néhányaknak esélyt adott az újrakezdésre, másoknak pedig a dicsfényben való fürdőzésre – de ez már csak így szokott lenni. Ami viszont valóban példátlan, az a bányászok elképesztő előrelátása és összezárása annak érdekében, hogy a mélyből kitermelt egyetlen kincsüket – ezt a sztorit – közös értékükké tegyék, és egyetlen, értő kézbe adják át. Tobar könyve egyértelműen méltó erre a kitüntetett szerepre.

Nem lehet tehát kérdéses, hogy a valós történetek rajongói számára ez a kötet az első számú favorit az év könyve címre. Méghozzá minden évben.