Olvasok a sarokban

Eddig minden Tarandus-könyvben találtam valamit, ami miatt emlékezetes maradt számomra az adott kötet. Nem volt ez másként Karen Joy Fowler Majd’ kibújunk a bőrünkből című alkotásával sem. A borító szívmelengető, a fülszöveg kíváncsivá tesz, a kötet kézbemászó, és a borongós őszi estékre tökéletes olvasmány. Nagy lendülettel láttam neki az olvasásnak.

Az egyedi téma olykor feszélyezett hangulatot teremt a történet és az olvasó között. Néhol szégyenkezni támadt kedvem, hogy nem tudok teljesen azonosulni Rosemary érzéseivel, pedig igazán fajsúlyos gondolatokkal találtam magam szemben. A történet nem bonyolult különösképpen, sokkal inkább a megdöbbentő, gyászos érzések teszik nehézzé: Rosemary egy szószátyár kislány, aki hirtelen némaságba burkolózik a vele történtek miatt. “Valami szörnyűség, amit mélyen eltemetett agya legrejtettebb zugába, de ez nem mentette meg attól, hogy élete teljes fordulatot vegyen, családja pedig atomjaira hulljon.” Részeges apa, depressziós anya, eltűnt testvér és egy társ elveszítése, akit mindennél jobban szeretett főhősünk, mindezek erős negatív hatást gyakorolnak gyermeteg lelkére. 

A sztori negyedénél átértékelődnek az addig olvasottak, és onnantól kezdve az olvasó  egyéniségére van bízva, hogy milyen hozzállással olvassa azt tovább. Belemélyed Rosemary gondolataiba, vagy kívülállóként szemlélve rohan át a történeten. Jómagam sajnos az utóbbi kategóriába tartozom. Bár abszolút elismerem, hogy ez az egyik legkülönlegesebb téma, amivel valaha találkoztam, mégsem volt teljesen az én ízlésvilágom. 

Rosemary visszaemlékezése gyermekkorára egyfajta válaszkeresés a kérdéseire: Milyen következményei vannak a gyermekkorban elszenvedett traumáknak? Mi teszi az embert emberré? Meg lehet-e bocsájtani feltételek nélkül? Azt gondolom, ezek igazán értékes kérdések, egyedi témája miatt fog ez a kötet szerepelni az év végi listámon, különdíjasként.