Szerző: John Green
Cím: Papírvárosok
Kiadó: GABO
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 384
Mi mással is kezdhetnénk a Papírvárosok recenzióját, mint azzal a megállapítással, hogy a Csillagainkban a hiba tavalyi elképesztő sikere bizony szélesre tárta a magyar háztartások ajtaját is a jó John Green előtt. A hasonló címmel nemrégiben bemutatott filmmel mondhatni egy kalap alatt elkészült végre a Papírvárosok magyar kiadása is, az eredeti megjelenéshez képest hét évvel később. A sorrendet azonban felfoghatjuk szerencsésnek is, hiszen jelen munka jóval kevésbé fajsúlyos, mint a nevezetes előd, a megfilmesítésre sem kínálja magát tálcán. Mélységének viszonylagos híját hasonlóan hálás mivoltával kompenzálja, hiszen a szerző ezúttal sem szégyellte egy tiniregény álarca mögé bújtatni a társadalom egészére vonatkozó, olykor maró szarkazmussal vegyített kritikáját.
A főszerepben ezúttal is egy fiatal „pár”, ezúttal Margo és Quentin harcol a maga igazáért, ami természetesen újfent valami érinthetetlen, alakot nem öltő idea. A tinisztori ezúttal éppolyan álca, mint egy esetleges szerelmi szál kibomlása, itt a felmagasztalt hősnő és hű csodálójának alapállásából jutunk el a feloldozást hozó konklúzióig. Greent ismerve nem is várunk összeborulós, könnyes happy endet, a poént aligha lövöm le tehát azzal, hogy elmondom: ezúttal sincs erről szó. A vékonyka cselekmény voltaképpen csak keretül szolgál valami lényegesen fontosabbhoz, önmagunk megismeréséhez. Quentin számára itt sem a fizikai, sem a lelki út nincs kitaposva, vér és veríték egyaránt bőven hullik, mire a kötet végére érünk.
Remek dolognak tartom azt is, hogy a regényt most is számos irodalmi utalás hálózza be, minden modorosságtól mentes, a legfiatalabbakat is megszólítani képes stílusával bizonyára sokakkal ismerteti majd meg például Walt Whitman nevét. Utóbbi a maga módján egyenesen főszereplővé avanzsál a történetben, hiszen a Margo hűlt helyén nyomozásba kezdő fiúk az ő szavain keresztül próbálják megtalálni a talány nyitját. Ő írta például a következő sorokat is: „Mikor a világgal ismerkedtem, már az első lépés nagyon tetszett nekem / Az öntudat puszta ténye, a formák, a mozgás ereje / A legkisebb féreg vagy állat, az érzékek, a látás, a szerelem / Mondom, már az első lépés megborzongatott, és annyira tetszett nekem / Hogy alig mentem tovább és alig kívántam tovább menni / Csak megállni és folyvást ődöngeni, hogy mindezt elragadtatott dalokban megénekelhessem.” A Papírvárosok tükreiben éppen ilyen mozzanatok érhetők tetten.
Különösebben nem akarom a remek alapanyagból Jake Schreier által összehozott mozit ide keverni, hiszen a rendező olykor egészen hanyag eleganciával nyúlt az eredeti alkotáshoz, sokkal inkább inkább „csupán” képernyőre alkalmazta Green történetét. A mondanivaló veleje meglátásom szerint csak a könyvben érhető tetten, és ez az út, amely szintén kilométerek ezreiben mérhető, inkább önmagunkba vezet vissza. Ha érdemesnek ítéled a rászánt időt, a Papírvárosokban nem fogsz csalódni.
