Szerző: James Dashner
Cím: Halálkúra
Kiadó: Cartaphilus
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 399
Szomorúan jelentem, hogy mire a szépreményű Útvesztő-trilógia a befejezéséhez érkezett, tagadhatatlanul összevesztem James Dashnerrel. A könyvelőből lett bestseller-szerző persze csak tette/teszi, ami a „feladata”, a „trilógiából” jelenleg már az ötödik kötet is szinte kiadásra kész, bennem pedig a csalódottságot valamiféle harag nyomta el. Mindeközben persze tudatában vagyok annak, hogy a jelen sorozat sikerre van ítélve, és a várakozásokat magasan felülmúlva fog szerepelni az eladási/nézettségi listákon. Mert ezt a sztorit meg kell filmesíteni teljes egészében, ez nem is lehet kérdés.
Aki persze már a történetet indító Útvesztő meredek, de túlzás nélkül zseniális és eredeti koncepciójától is berzenkedett, az egész biztosan nem jutott el a mostani konklúzióig(?), de ez így is van jól. Kínos érzés, hogy utólag saját magamat kell felülbírálnom, de a Halálkúra végére nem csupán a történet állt össze bennem kerek egésszé, de az addig alattomban rejtőzködő alkotói szándék is világossá lett. Ennek tudatában pedig be kell ismernem: Dashner kezdettől fogva félrevezetett. Nevezettnek volt egy remek ötlete, temérdek ideje, és semmi kedve levágni az aranytojást tojó pulykakakast.
Nincs ebben kivetnivaló, csalódás is csak akkor ért, amikor rájöttem: a szerzőnek egyszerűen ötlete sincs, hogyan lehetne hasonló színvonalon folytatni az Útvesztőből való sikeres menekülést követően elvágott szálat. Már az első kötet is egy csúnyán hatásvadász lezárással „ér véget”, de az alaptörténet kibontása annyira dicsőségesre sikerült, hogy e felett talán okkal siklottam el. Patetikusan hangzik, de reálisnak érzem: azzal az indítással Dashner a komplett ifjúsági sci-fi zsánernek új lendületet adott. Egyetlen ötletre azonban nem lehet életművet építeni, pedig a trilógia mára elkerülhetetlenül a reflektorfénybe ragasztotta a negyvenes évei elején járó, ma is „elsőkönyvesnek” számító, amerikai regényírót.
Visszatekintve a folytatás, a Tűzpróba nem is lett több, mint egy ügyes időzítéssel csepegtetett izgalmakkal körülbástyázott, lineáris vonalú kalandregény. A maga módján ez is szerethető, de súlytalanságában egyszersmind a teljes tétet a Halálkúra címen most kijött, befejező kötetre tette fel. Ahogy pedig fogynak a lapok a remegő kézzel kézbevett befejező kötetből, egyszer csak feltesszük a kérdést: ez még mindig ugyanaz a történet, ahol nagyszerű, de esendő fiatal hőseink küzdenek a legyőzhetetlennel? Anélkül, hogy a (kétségtelenül létező) végpoént le akarnám lőni, itt nincs más, mint vér, halál és puszta szenvedés. Az olvasó számára is – a bájos indítástól egy lelketlen horrorig jutottunk el.
A Tűzpróbát követően a Főhős most ismét a legfeketébb töksötétből próbál egy kezelhetőbb, szürke dobozt előállítani – az akciónak azonban látszólag a csaknem teljes tudatlanság sem lehet akadálya. A korábbi fejezetek meghatározó szereplői közül néhányan már azt sem érik meg, hogy Thomasnak a sejtésnél erősebb víziói támadjanak a küldetés valódi céljáról. Ha úgy tetszik, első számú harcosunkkal együtt ismerjük meg a részleteket, ha pedig amúgy, akkor az igyekezet nem csupán céltalan, de értelmetlen is, a tudatlanság adott állapotában. A világvége itt egy olyan mellékkörülmény, amivel mindenki számol, miközben nem létező emberi kapcsolatait próbálja ápolni. Az ember szinte el sem tudja dönteni, hogy Dashner tudományosabb akar-e lenni, mint fantasztikus, avagy a bevétel érdekli leginkább.
Aki nem él burokban 2015-ben, tudja, miért történt ez így: a permanens sikerszéria csak akkor biztosítható, ha emeljük a tétet, tágítjuk a kulisszákat és szünet nélkül sokkoljuk a nézőt/olvasót (lásd ugyanezt a Purge/Megtisztulás széria esetében). A Halálkúra egy grandiózus vérfürdő, egy méltatlan zárókép egy nagyszerű indítás végén. Szeretteink elpusztultak, a horizont üres, a túlélők felkészülnek egy újabb kötelező körre – de előbb még az Útvesztő előzménykötete érkezik a kanyarban. Remélem ennél nagyobb csalódás már nem ér ebben az évben.
