Szerző: J
odi Picoult
Cím: Elrabolt az apám
Kiadó: Athenaeum
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 368
Már mindent elmondtam, ami számított, korábbi recenzióimban Jodi Picoultról s műveiről, most pedig bajban vagyok, hogyan is konferálhatnám fel ezt az ajánlót. Igazából nem bánom, ha egy-egy Jodi-kötet gyengébbre sikerül a többinél, marad benne szerethető dolog bőven. Azt kedvelem leginkább az amerikai írónőben, hogy nem csak elénk hajít egy megfejtésre váró krimit, hanem mélyen ás a tények mögé, lop egy kis tanulnivalót a szövegeibe. Mai napig emlékszem az elefántok életét kiveséző részekre a Találj rám! című regényéből.
Az Elrabolt az apám nem tartozik Picoult kiemelkedően jó művei közé. Ha ajánlani kell öt kötetet az írónőtől, ez nem szokott közte lenni. Én alapvetően minden elérhető történetére kíváncsi voltam/vagyok, így került ezúttal ez sorra. Stílusát tekintve a jól megszokott olvasmányos formát kapjuk: kevés felvezető után indul is az érdekfeszítő történet. Több szemszögből ismerjük meg a cselekményt, négy szereplő mesél a saját nézőpontjából. Érezhetően többet akart Picoult belevinni ebbe a regénybe, mint amennyi sikerült. Hiteles, életszagú történetet kapunk, egy túl egyszerű lezárással, ami nem vall az íróra. Több tragédiát szoktunk meg tőle, mély érzésű szereplőket, itt szinte mindegyik karakter felszínesre sikerült. Mégis mitől volt szerethető számomra? A sok jó gondolattól, amit olvasva bólogatásra kényszerül az érdeklődő.
A történet végtelenül egyszerűnek látszik. A harmincéves Cordélia Hopkins boldog nő lehetne, hiszen gyönyörű kislánya van, szerető férje, minta apja, aki végtelen szeretettel és odafigyeléssel nevelte, s még a munkájában sikeres. Ám Deliáról kiderül, hogy nem az, akinek hiszi magát. Feltárul a múlt és minden összeomlik egy pillanat alatt. Ahogyan a cím is sejtteti, apja elrabolta, s egyedül nevelte, de miért? Ezt válaszolja meg Jodi Picoult a könyv második felében, miközben különlegesre helyekre kalauzol bennünket, az említett félig felesleges cselekményszálon. A tárgyalásos jelenetek Picoult regényeiben a történetek végére különös izgalmakat hoznak – imádtam, hogy ez itt sem maradt el.
Amint már említettem, a karakterek egyszerűsége lesz számomra a regény fájó pontja. Alkoholizmustól szenvedő, gyenge jellemek az önfeláldozás, rablás, jóakarat és a bűntény forgatagában, akik se előre, se hátra nem képesek mozdulni önerőből. Jodi Picoult viszont tanít bennünket ezekkel a szereplőkkel. Generációkra visszamenően ismerteti az alkoholizmus következményeit, ez esetben a családok széthullását. Bár maga a történet nem olyan felkavaró, hogy a rablás szó hallatán ez a kötet jusson eszünkbe legelőbb, mégis van benne annyi mondanivaló, hogy ne merüljön teljesen feledésbe. Az indián kultúrát részletező fejezetekkel nem tudtam megbarátkozni, kissé feleslegesnek tartottam. Andrew nézőpontja viszont kárpótolt ezért, hiszen újra meggyőződhettünk róla, hogy a börtönélet piszok kemény életforma, ahogy ezt Chris esetében is láthattuk a Sorsfordítók című Picoult-regényből.
Lényegében tehát hibáival együtt kell szeretnünk ezt a regényt, aki pedig fanatikus Jodi Picoult rajongó, az nem fordul el egy-egy ilyen középkategóriás történet után kedvencétől, hanem újra és újra esélyt ad neki, hiszen elfogult és kíváncsi. És ezzel most röviden jellemeztem Picoult és jómagam kapcsolatát is.
