Szerző: Daniel Keyes
Cím: Virágot Algernonnak
Kiadó: Alexandra
Megjelenés éve: 2005
Oldalszám: 320
Tizenhét évesen kaptam négy könyvajánlót egy kedves ismerőstől, akinek nagyon bíztam az ízlésében – mind a négy máig a kedvencem maradt, nem váltotta le őket semmi a toplistán. Első helyre a Zabhegyező került, amit egyéb elfogultságok miatt sem cserélhetek le, de a második helyen a Virágot Algernonnak áll. Elképesztően bölcsnek képzeltem magam, amikor kamaszkorom közepén földhöz csapott ez a könyv, és hetekig gondolkodásra kényszerített. Talán akkor tettem szert némi érzelmi intelligenciára is.
Amikor kikölcsönöztem a könyvtárból egy rongyos példányt, még nem tudtam, hogy egy Hugo- és Nebula-díjat nyert könyvet lapozok, a legjobb novella és legjobb regény kategóriában. Most, hét év után, már tudom, mennyire nagyszerű könyv is ez, és egészen biztos, nem ez volt az utolsó újraolvasás.
Egy csökkent elméjű 32 éves férfiról, Charlie Gordonról szól a történet, aki szellemileg egy hatéves kisfiú szintjén mozog. Minden vágya, hogy okosabb legyen, ezért aláveti magát egy kísérletnek, amellyel majd „megokosítják”. Algernon, a kisegér már intelligensebb lett a „műtét” hatására, így Charlie is jó esélyekkel indul. A könyvtár lesz a második otthona, a tanulás tölti ki minden idejét, végül pedig lekörözi orvosait is a saját szakterületükön. Megtapasztalja a szerelmet, az intelligens lét goromba hátulütőit, s a végtelen magányt. Algernon azonban hanyatlani kezd szellemileg, s Charlie is kételkedik abban, hogy saját állapota tartós marad. Elveszti legkedvesebb barátját, a kisegeret, eltemeti kertjében, s beletörődve várja saját szellemi leépülését.
Torokszorító történet, nyomasztó hangulata fennmarad mindvégig, mégis olvastatja magát. Nyilván meg kell pihenni kicsit, mert elképesztően megterhelő az a sok őszinte érzés és gondolat, az a nyitottság, amivel Charlie viszonyul az élethez. Megindító történet ez a kitartásról, a tudni akarásról és egy szellemileg visszamaradt ember gondolatairól, szeretetéhségéről. Daniel Keyes Charlie példájával nagyon jól rávilágít az emberi gyarlóságra, azzal, ahogy munkatársai nap mint nap megaláznak egy gyengeelméjűt. Charlie fejlődése remekül bizonyítja azt az elméletet is, mely szerint minél többet tudsz, annál kevesebb a barátod, s minél kevesebb embert érdekelsz, annál magányosabb leszel. Az „előmeneteli jelentések”, naplószerű feljegyzések a lehető leghitelesebben tárják az olvasó elé a fejlődő ember érzéseit. Az a végtelen jóindulat és esendőség, ami sugárzik a kis srácból, vagy épp a 32 éves felnőttből, gyakran markol majd a szívekbe.
Számomra javarészt a belső folyamatokról szól ez a regény, s csak aztán a társadalmi problémákról. Hatása alatt napokig merev tekintettel őgyelegtem a világban, pozitív irányú változásra késztetett. Már tizenévesen is megfogadtam, hogy ha arra járok, viszek virágot Algernon sírjára, és ezt mai napig tartom. Tegyetek így Ti is!