Szerző: Márai Sándor
Cím: Féltékenyek
Kiadó: Révai
Megjelenés éve: 1943
Oldalszám: 331 + 319
Emlékszem, már gyermekként is megállapítottam, mekkora szeretet és jóindulat árad Márai szavaiból, amikor A gyertyák csonkig égnek című regényét olvastam. Kicsi voltam ahhoz, hogy valódi üzenetét megértsem, de a könyv végére érve azt éreztem, én magam is feltöltődtem emberséggel. Nem érzem méltónak magam ahhoz a feladathoz, hogy kritikát fogalmazzak meg egy Márai regényről, inkább megpróbálom ismertetni azt a jóságot, amiről két kötetben regél az író.
Egy 1943-as kiadás boldog tulajdonosaként lapoztam végig a két gyönyörű „könyv formájú könyvet”, melynek minden lapján érdemes volt végigsimítani ujjaimat, s beleszippantani a régi, büdöskönyv illatba. Csillogó szemekkel siklottam át az első köteten, mert Márainál érzi az ember lánya, hogy igazi irodalmat olvas. Hosszú, gyakran nehézkes mondatokat fogalmaz meg, de azt gondolom azokat a táj –és személyleírásokat nem is lehetne másként az olvasó elé tárni. Kevés bekezdéssel, még kevesebb párbeszéddel meséli el a Garrenek történetének második részét. Úgy ír szülővárosáról, hogy azonnal kedvem lett volna időben visszafele utazni közel száz évet, s megfigyelni életvitelüket a történelmi városban. A humornak ezzel a formájával sem találkoztam korábban, csak Márai tudja így űzni az eszét. Két köteten át őrlődtem azon, hogy mi lehet az a hangjegynyomda, ámultam közel 700 oldalon át, hogyan lehet mondvacsinált művészként leélni egy egész életet, s ezt a művészetet hátra hagyni örökségként. A családon belüli komikus féltékenység hangulata ráült a regény teljes egészére, s gyakran nehéz eldönteni, hogy ezt az állapotot tragikusnak ítéljük-e, vagy egyszerűen csak komikusnak. A város nyomasztó hangulatát, ami az „idegenektől” lett olyan, amilyen, apjuk betegsége miatt hazatért felnőtt gyerekek nézőpontjából mutatja be, ahol a Garrenek egykor polgárként és művészként élték harmóniában gazdag mindennapjaikat.
A magyar irodalmárok közül számomra egyértelműen Márai Sándor jelenti a Nagy Klasszikust. Érdemes megadni a módját könyvei lapozásának. Nem igényel háttérzenét, sem különös környezetet. Le kell ülni egy sarokba, s élvezni mindazt, amit a jó öreg nekünk hátrahagyott. Én garantálom, hogy úgy csukod össze a könyvet minden alkalommal, hogy ragad rád valami jóság, emberség.
