Szerző: Szécsi Noémi
Cím: Utolsó Kentaur
Kiadó: Ulpius-Ház
Megjelenés éve: 2009
Oldalszám: 286
Egy könyv, mit egy sarki Reálban vettem valahol a XIII. kerületben csupán azért, mert elfogyott minden olvasnivalóm, s még rengeteg időm maradt a hazaútig. Neon zöld és fekete színével virított a napilapok és magazinok között, így kézbe vettem, megnézni, érdemes-e megvásárolni, de mire olvasni kezdtem volna a hátlapot, már én következtem a kasszánál fogyatkozó sorban, fizetni kellett. Rádobtam a könyvet a friss kenyérre és a Traubira, s megvásároltam hát.
Figyelmetlenül, tévézés vagy zene kíséretében olvasni kezdtem, de aztán mégiscsak elérte, hogy kikapcsoljam a háttérzajt és élvezzem a művet. Akkoriban még igencsak nagy lelkesedést mutattam Budapest irányába, ismerkedtem utcáival, tereivel, lakóival. Érdekesnek találtam, ahogyan a saját véleményemet olvashatom fel egy regényből, amelynek főhősei valami hasonló életformában küzdenek, mint amire én magam is vágyom. Lázadnak a politikum, vallások, s a társadalom ellen. Önfenntartó életmódjuk részeként biciklis futárként dolgoznak a fővárosban, ahol nap mint nap kemény megpróbáltatások elé néznek az anarchiára törekedve. Az Andrássyn felvonuló melegeket kell kerülgetniük, tüntetésekben vesznek részt aktívan, utcai rongálásokat végeznek több milliós autókon és minden érzésük a városról a gyűlölet. Szécsi Noémi bemutatja olykor részletesen az utcákat, tereket, aluljárókat, annak lakóit, de társadalmi rangsorolással is találkozunk a regényben. Legfőbb kívánságuk, hogy „bárcsak felrobbanna ez az egész”. A négy főszereplő kicsinyes módon harcol egy szebb holnapért, s az elkeseredettségük miatt nem veszik észre, munkájuk mennyire hiábavaló.
Iróniában és szarkazmusban nem szegény a stílus, viszont mégis az egyetlen dolog, ami megfogott ebben az alkotásban az a budapesti helyszínek megelevenítése volt. Örömmel nyugtáztam, hogy nem magyarországi létemre, ismerem az Oktogon környékét, a Nyugati aluljáróját, a BKV járművein való utazást, s a Ráday utca hangulatát, a körutakat, stb.
Szürke, önsanyargató, melankolikus olvasmánynak találom, amit inkább a rendszerváltás utáni időszakban gályázó fiataloknak ajánlanék, ők talán értékelnék ezt a falra hányt borzsó-szerű küzdelmet, amit a főhősök folytatnak.
